Egyházak és identitások
Az ortodox egyházak autokefálak, vagyis egy-egy nemzet egyháza általában önálló, közöttük legfeljebb tiszteletbeli különbség van, jogi alárendeltség nincs. Az ukránság még be sem fejeződött nemzetté formálódása elválaszthatatlan attól a törekvéstől, hogy elismert autokefál egyháza legyen. 1990 után az addig egységesen Moszkva alá tartozó egyház két – sőt egy kisebb töredékegyházzal együtt három – egyházzá különült el. Az egyik elszakadt Moszkvától, a másik – inkább orosz nyelvű és részben identitású hívekkel – megmaradt korábbi egyházjogi helyzetében. Közkeletű tévedés, hogy emiatt kulturális határvonal húzódna az ország közepén. Ilyen különbség még az ortodoxok és az egykor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területen élő öt-hatmillió görögkatolikus között sem igazán áll fenn, bár az utóbbiak valóban a nemzetileg legöntudatosabb, szélsőjobboldali hagyományoktól sem mentes része az ukránságnak. (Ez alól kivételt jelentenek a kárpátaljaiak, akiket Róma bölcsen nem rendelt a galíciai központú ukrán egyházi hierarchia alá.) Kulturális választóvonal tehát nincs, nemzeti azonban annál inkább – a háború kirobbanása óta pedig napról napra mélyebb.
A másik gyakori tévedés, mintha két évvel ezelőtt a kijevi és moszkvai központú két nagy ortodox egyház egyesült volna. Egyesülés csak az említett kicsiny harmadik és a kijevi ortodox egyházzal történt, a létrejött újat azonban hivatalosan elismerte a rangban elsőnek tekintett konstantinápolyi pátriárka és a többi ortodox egyház nagy része, ami a leghevesebb reakciókat váltotta ki orosz oldalról.
Az orosz egyház egykori több tízmilliós ukrajnai híveinek majdnem felét de facto már három évtizede elveszítette. Most azzal kell szembenézniük, hogy ez történik a másik felével is. Márpedig, ha igaz, hogy az orosz nemzeti és kulturális identitásba beletartozik Ukrajna, még inkább igaz ez egyházi téren. Az orosz ortodoxia bölcsője a Kijevi Rusz, a keleti szláv törzsek állama, amely azonban a mongol hódítás nyomán szétesett. A Moszkva alá tartozó ukrajnai egyházrész fejének székhelye máig a kijevi, világörökségnek minősített barlangkolostor, azonos továbbá a tradicionális liturgiai nyelv, az ószláv, azonosak a szentjeik, és azonos a történelmi-spirituális örökség nagy része.
A háború véglegessé tette a két nemzet szétválását; lehetetlenné vált az a kettős vagy inkább köztes identitás, amely addig sok millió ember számára természetes volt. Történelmileg, kulturálisan megalapozottan tekinthetnének egymásra oroszok és ukránok testvérnépként, most azonban az engesztelhetetlen testvérgyűlölet kezd eluralkodni. Az ukránok részéről aligha lehet másra számítani Putyin seregeinek iszonyú pusztítása után. Külső szemlélő számára talán nehezebben érthető, de ez igazi trauma az oroszok számára is. Mintha végtajaikat amputálnák, és sehol másutt nem élik át ezt olyan mélyen, mint az egyházban. Államjogilag Ukrajna mégiscsak több mint három évtizede létezik. Egyházi téren most zajlik a kontrollálhatatlan szétesés.
Minden oroszok pátriárkája
Az Ukrajna elleni támadást, amellyel a moszkvai pátriárka teljesen azonosult, a joghatósága alá tartozó ukrán egyház nem támogathatta. Egy idő után be kellett hogy jelentsék önállósulásukat Moszkvától, az pedig – nyilván remélve, hogy a háború után visszaállítható a korábbi helyzet – nem komoly kánonjogi döntéssel, de nyilatkozat szintjén ezt elfogadta. Ennek ellenére Ukrajnában sokan így is „ötödik hadoszlopnak” tekintik őket. Amikor azután Oroszország a Krím után újabb négy ukrán kerületet (magyarországnyi területet!) nyilvánított saját országa területének, végképp kaotikussá vált a helyzet. Az ott élő ortodoxok – akik egyébként a nagy részét jelentik az 1990 után is Moszkva alá tartozó egyháznak – milyen alapon tartoznának az állítólag most már önállónak elfogadott ukrán egyház alá, ha egyszer Oroszországban élnek? Akik pedig tényleges ukrán fennhatóság alatt élnek most is, miért alkotnának külön egyházat, ha egyszer létezik már az ortodox világ nagy része által elfogadott autokefál, kijevi központú ukrán egyház?
Nem csoda, hogy a nem megszállt területeken egyre többen fordítanak hátat a mégiscsak Moszkva függésében lévőnek tekintett egyháznak. Még akkor is, ha – változatlanul teljesen rendezetlen módon – az egyház püspökeinek egy része a helyi papokra bízta, hogy az istentiszteleten megemlékeznek-e a moszkvai pátriárkáról. (Ez igen fontos liturgiai és egyházjogi aktus, ahogyan mutatis mutandis az a római szertartású katolikus misében is.)
Ezt a drámai helyzetet kell látni Kirill moszkvai pátriárka hírhedtté vált megnyilvánulásainak hátterében, amelyekben nem egyszerűen támogatja a Putyin által indított agressziót, „megszenteli a fegyvereket”, amit az egyházak, főként „államegyházak” nagyon sokszor megcselekedtek, de olyan kijelentéseket tesz, amelyeket világszerte eretnekgyanúsnak tekintenek még a többi ortodox egyházban is.
Nem szerencsés azonban, hogy emiatt sokan „kirillizmusról” beszélnek. Ugyanis nem egy személy szélsőséges nézeteiről van szó. Sőt, a sokáig különösen a nemzetközi téren aktív Kirillt korábban az egyház konzervatívabb körei keményen bírálták túlzott ökumenikus engedékenysége miatt.
Trón és oltár
A Szovjetunióval egyúttal egy kvázi vallásként funkcionáló ideológia is elbukott. A korábbival szinte teljes kontinuitásban lévő új politikai elitnek hatalma legitimálásához elengedhetetlenül szüksége volt azt alátámasztó szellemi-kulturális értékekre, az azokra való hivatkozás lehetőségére. Meg is találták: a kvázi vallás helyett az igazit, az ortodox egyházat.
Az orosz értelmiség hagyományosan szlavofil része szintén természetesnek tartotta, hogy az egyház meghatározó szerepet játsszon a minden szempontból válságba jutott társadalom újraszervezésében, egészséges identitásának helyreállításában.
Az egyház pedig kapva kapott az alkalmon. Szent feladatnak tekintette, hogy eleget tegyen ennek a várakozásnak. Csakhogy sokszorosan meggyötört, nemzedékek óta a túlélésért küzdő egyházként a régi-új nagy feladat betöltésének keretét az állammal való összefonódás biztosította.
A nyugati kereszténység felfogásától eltérően egyrészt megvannak ennek a gyökerei az ortodoxiában, trón és oltár nem esetleges, hanem legmélyebben gyökerező összetartozásában. Másrészt a kommunizmus alatt az államhoz való maximális alkalmazkodás az életben maradás egyetlen esélyét jelentette. Ennek részeként az egyházi vezetők az állambiztonsági szervektől való teljes függésben létezhettek csak; nem is kerülhettek a hierarchia magasabb pozícióiba enélkül. Kívülről nézve elrémisztő ennek mértéke, jellege, az ő számukra azonban ez azt jelentette, hogy így érhetett csak véget az az időszak, amikor az állam az egyház fizikai megsemmisítésére törekedett, meggyilkolva több tízezer papot és szerzetest.
Nukleáris ortodoxia
Az új helyzetben az egyház jelenléte rendkívüli gyorsasággal erősödött meg az állami intézményrendszerben. A legintenzívebben a társadalom azon szegletében, amelyre 1991 után egyedül lehetett büszkének maradni, és amely – a külvilág szemében is! – néhány hónappal ezelőttig a világ élvonalában lévőnek minősült. Ez pedig a hadsereg; legfőképpen pedig annak is az elitje, a „holtversenyben” világelsőségét megőrző színe-java: a nukleáris erők.
Mára az egyház áthatja az egész nukleáris katonai-ipari komplexumot. Templomok épültek minden nukleáris bázison, a papságnak szinte külön kasztja jött létre, központi szentélynek minősül Szarov, ahol egykor szentté avatták a két évszázaddal ezelőtt ott élt, kiemelkedő jelentőségű Szent Szerafimot, és amely város egyúttal az orosz nukleáris doktrína szülőhelyének is minősül. A legfontosabb azonban egy egyedi spirituális-politikai amalgám létrejötte. Putyin szerint, ha nukleáris háború tör ki, mindenki elpusztul: ők, az oroszok a mennybe jutnak, ellenségeik viszont egyszerűen csak meghalnak; nem lesz idejük bűnbánatot tartani. Provokatív, de nem alaptalan, hogy a kérdés legkiválóbb szakértője, Dmitry Adamsky Orosz nukleáris ortodoxia címmel írt könyvet erről a jelenségről. A vizuális alkatú érdeklődőknek pedig érdemes megnézniük a hagyományos ikonok és a Vörös Hadsereg valamikori propagandaplakátjainak összeolvasztásából keletkezett szürreális szentképeket.
Ez az áldozat lemossa az összes bűnt
Az orosz hadsereg első jelentős veresége után Putyin elnök részleges mozgósítást rendelt el. Ennek kapcsán nyilatkozta Kirill a következőket: „Tudjuk, hogy manapság sokan meghalnak ebben a gyilkos küzdelemben. Az egyház azért imádkozik, hogy ez a küzdelem minél előbb véget érjen, hogy minél kevesebb testvér ölje meg egymást ebben a testvérháborúban. Egyidejűleg az egyház tisztában van vele, hogy ha valaki a kötelességtudat által indíttatva szükségét érzi eleget tenni az esküjének, hű marad elhivatásához, és megy, hogy végrehajtsa azt, amit a kötelesség megkíván tőle, és ha az ember ennek a kötelességnek a teljesítése közben meghal, akkor kétségtelenül olyan cselekedetet hajt végre, amely egyenlő az áldozathozatallal. Feláldozza magát másokért. És ezért hisszük, hogy ez az áldozat lemossa az összes bűnt, amit az ember elkövetett.”
Mit árul el ez a szöveg a pátriárka gondolkodásmódjáról? Egyrészt nyilvánvalóan úgy beszél, mint aki egy honvédelmi harcot folytató ország nevében szól. Akárcsak nyolcvan évvel ezelőtt. A mostani helyzetet azonban ahhoz hasonlítani csak teljes elvakultsággal lehet. Akkor is abszurd Oroszországot a méltatlanul bántott, a szabadságáért küzdő félnek beállítani, hogyha természetesen vannak bizonyos jogos motívumok az oroszok érzései mögött is. (Aligha van olyan konfliktus, amelyben ne lenne minden félnek legalább szemernyi igazsága.)
Az elfogultság gondolkodást eltorzító volta azonban mélyebben is tetten érhető. Ugyanis a bűneltöröltetés ígéretének az lenne a feltétele, hogy az adott személy szükségét érezze annak, hogy életét adja a harcmezőn. Ez viszont – nyilvánvalóan Kirill szándékai ellenére – az ukránokra is igaz. Ha tévednek, ha valóban Oroszország a megtámadott fél, akkor is érvényes rájuk is az ígéret. Sőt, szigorúan ragaszkodva a szöveg tartalmához, egészen abszurd következtetéseket kell levonni. Merthogy ezek szerint a mennyországba vezető legegyenesebb út mindenki számára az, ha áldozattá válik egy általa igazságosnak hitt háborúban. Ez egészen más, mint az az általános – természetesen szintén vitatható – évezredes gyakorlat, amellyel az egyházak megszentelik a fegyvereket, arra biztatják híveiket, hogy harcoljanak a hazájukért vagy valamely más nemes ügyért, hogy szükség esetén életüket adják érte. Az a más azonban – nehéz másképp értékelni teológiailag – súlyos eretnekség.
Az üdvjavakkal, mennyei ígéretekkel való egyházi visszaéléseknek hosszú története van. Legismertebb a búcsúcédulák árusítása, amely közvetlen kiváltó okává vált a lutheri reformációnak. A katolikus hittanítás azonban feltételezi a purgatóriumot, vagyis azoknak, akik nem azonnal kerülnek a mennyországba vagy a pokolra, a tisztítótűz szenvedésein kell átmenniük.
Az az ígéret, hogy ez az időszak lerövidíthető jó cselekedetekkel – az akár harctéri, akár anyagi áldozat, számíttassék be saját magunk vagy valaki más számára –, könnyen visszaéléshez vezethet, de nem jelenti azt, hogy azzal lehetne az üdvösséget elnyernie bárkinek. A gyakorlat válhat mérhetetlenül cinikussá is, de nem érinti a „szentek szentjét”, nem fosztja meg Istent attól, hogy üdvösség és kárhozat ügyében döntsön.
Az ortodox teológia azonban nem fogadja el a purgatórium tanát. Kirill ígérete szerint nem a köztes állapot rövidül le, hanem – ha nincs is így, explicit módon kimondva, de nem érthető másképpen – az ember a maga számára biztosíthatja az üdvösséget a fronton hozott áldozatával, vagyis, amikor ott elesik, akkor azzal „átviszi saját magát a halálból az életbe”. Kiváltképpen megbotránkoztató ez, amikor börtönökben toborzott bűnözőknek ígérik, hogy mondjuk, elkövetett gyilkosságaik ellenére mennyei üdvben lesz részük, ha haláluk előtt megölnek még néhány másik oldalon álló katonát is.
Kirill gondolatai azonban ettől a kontextustól eltekintve is összeegyeztethetetlenek a kereszténység alapvető – minden nagy keresztény hagyomány által osztott – lényegével. Ezért a nemzetközi teológiai botránkozás. És ez akkor is jogos lenne, ha valóban hősies szabadságharcot folytatnának az oroszok, nem pedig területrabló háborút.
Nyitókép: Sojgu honvédelmi miniszter, Vlagyimir Putyin és Kirill pátriárka az Orosz Fegyveres Erők Templomának alapkőletételén 2018-ban; a második világháború alatt elfoglalt német fegyverekből épült templom 2021-ben készült el
