A húsvéti ünnepeken többször fölcsendül a 139. zsoltár egy-egy verse. Ez a zsoltár így kezdődik: „Uram, te megvizsgáltál, és ismersz engem”, és ezzel a fohásszal végződik: „vezess az örökkévalóság útján” (Zsolt 139,1–24). Assisi Szent Ferenc a halála előtt pár nappal lediktálta Testamentumát, melyben minden bekezdés ezekkel a szavakkal kezdődik: „az Úr adta, az Úr megadta nekem”.

Az egész Testamentum hálaadás azért, hogy az Úr vezette őt, vezette „az örökkévalóság útján”.

De tudjuk, hogy ez az út, ez a vezetés milyen „botrányos” volt. Mert hová is vezeti a Pásztor az ő báránykáját, Ferencet?

Egyre sötétebb szurdokba, szakadékokba, halálsötét völgyekbe, éjszakákba. A bárány mégis feltétlen hittel és bizalommal követi az ő Pásztorát, ahogy meg van írva a jó pásztor zsoltárban: „Ha sötét szurdokban kell is járnom, / velem vagy: mit se félek; / Pálcád és pásztorbotod / vigasztal engem” (Zsolt 23,4; Szedő Dénes fordítása). Assisi Szent Ferenc életének minden „bekezdésében”, állomásában megtapasztalja, hogy követve az ő Pásztorát, épp a „sötét szurdokban”, a „sötét éjszakákban” éli meg azt a csodát, amelyről húsvét éjszaka mi is éneklünk az Öröménekben, idézve a 139. zsoltár 12. versét: „az éjszaka fénylik, mint a nappal”.

Francisco de Zurbarán (1598-1664): Assisi Szent Ferenc (Wikipedia, National Gallery)

 

E vezetés utolsó állomása az az iszonyatos vaksötét éjszaka, az

a legmélyebb halálvölgy, melyben mégis a legteljesebben történik meg a csoda, hogy „az éjszaka fénylik, mint a nappal”.

Ebben az éjszakában születik meg Ferenc húsvéti öröméneke, a Naphimnusz. Gyötrelmeinek mélypontján, azon a bizonyos „nem bírom tovább” nullponton az Úrhoz kiált, s szívében, kiáltására válasz érkezik, felhangzik „az Úr szava, az Úr végzése”, mely nem más, mint testvéri szó a testvérnek, az üdvösség ígérete. Ferenc látása ekkorra már a vakságig leromlik, a hallása viszont abszolút hallássá tökéletesül. Az Úr szavának az ő szívében evokatív, megjelenítő, teremtő ereje van. Benne „az Úr szava, az Úr végzése fényt gyújt” (Zsolt 19,9). „Az Úr szava tűzlángot lobbant.” S Ferenccel történik az is, hogy „az Úr szava megrengeti a pusztát, megrengeti a Kádes-sivatagot” (Zsolt 29, 7–8).

Ebből a „tűzlángból”, ebből a „megrendülésből” születik a Naphimnusz, mely olyan üzenetet, örömüzenetet hordoz, melyet mindenkinek tudnia, ismernie kell. Ezért Ferenc nyomban szerteküldi a testvéreket, hogy énekeljék mindenütt, ahol csak megszólalnak a nagyvilágban. Ez legyen minden tanítás eleje és vége, kezdete és summája.

Hogy mi is ez a mindennél fontosabb üzenet, az már ott rejtőzik az első sor, az ének első három szavában, a megszólításban: „Altissimu, omnipotente bonsignore”.

Az Altissimu jelentése: legfölségesebb, legmagasságosabb,

legmélységesebb. Azt szólítja meg, aki a „legmagasságosabb”, aki ezért számunkra az elérhetetlen, a megismerhetetlen, az örök rejtőző fenség, megközelíthetetlen, érinthetetlen szentség. Végtelen, legyőzhetetlen a távolság közte és köztünk. De a megszólítás első szavának,

az Altissimunak mintha ellentmondana, ellentettje lenne a bonsignore – jóuram,

így egybeírva. Így találjuk a kódexekben. Nemcsak az olasz nyelvben, de a magyarban is, és nemcsak a régiségben, hanem az igényes mai magyar írásokban is találkozunk ezzel az egybeírt változattal, mely a hűvös megszólítást kifejező, különírt jó urammal szemben közelséget, személyességet, bátyámuram testvériséget fejez ki. De lehet-e, és hogyan, a Legfölségesebb, Legmagasságosabb az én testvéri közelségű jóuram?

Ludovico Cardi da Cigoli (1559-1613): Szent Ferenc (Wikipedia, Ermitázs)

 

A hosszú magyarázat helyett a választ a két szó közé ékelődő jelző, az „omnipotente – mindenható” adja. Egyedül az Ő mindenható jóságának köszönhetem, hogy Ő, a „Legfölségesebb” az én „jóuram”, az én urambátyám. Szent Ferenc műveiben, prédikációiban gyakran szól ujjongó dicséretekkel és dicsőítésekkel arról

a mindenható szeretetről, amelynek köszönhetően a „Legfölségesebb” Jézusban a testvérünkké lett.

Az énekben a „bonsignore”, „jóuram” megszólításra rímel a „misignore”, az „énuram” megszólítás, mely még közelebb hozza az elérhetetlent, a legfölségesebb, legmagasságosabb urat. Minden dicsőítést az „énuram” megszólítással kezd: „Laudato si, misignore – Dicsértessél énuram!” A Legfölségesebb jóuram az énuram. Szent Ágoston a közelségnek ezt az örömét, a mindenható szeretetnek ezt a csodáját a Vallomásokban így fejez ki: „Közelebb vagy hozzám, közelebb, mint én saját magamhoz.”

Szent Ferenc a Naphimnusz éjszakájától kezdve haldokol. Az egész ember merő fájdalom. Itt nincs csodás gyógyulás. Kiszolgáltatott és magatehetetlen. Ez a realitás. De benne mégis ott ujjong a nagyobb realitás.

Nyomorúsága ellenére szomorkodni képtelen. Mióta az üdvösség ígéretét kapta,

hogy az enyém vagy, és örökre az enyém leszel, e remény örömében él. Öröme nem magányos üdvösségöröm. Örömében ott az egész megváltott világ hálaéneke, azé a világé, mely Isten szentsége, az új ég és az új föld.

Assisi Szent Ferenc éneke új világszimfónia, egy testvéri világé, ahol az elemek, a fivérek és nővérek egyet nem tudnak: rombolni. A nap tüze nem éget halálosan, a tűz nem perzsel fel falvakat, a szél orkánként nem söpör el városokat, a víz nem temeti maga alá a fél világot, s a föld sem reng pusztítóan, és az ember sem háborúskodik. Ebben

az új, megváltott világban az elemek, fivérek és nővérek egész valójukkal, lényükkel, mint a karácsonyi angyalok, zengik az Úr dicséretét,

és tulajdonságaikkal visszatükrözik a Szent Isten szentségét, olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket Szent Ferenc, amelyek a szenteket illetik, és amely tulajdonságok a szentségek világába tartoznak Szent Ferenc írásaiban.

A Naphimnusz jelzőiről izgalmas írásokat olvashatunk, amelyek különös összefüggésekre mutatnak rá. A Víz Nővér például mint egy szolgálónővér „nagyon hasznos és alázatos és értékes és szűzi tiszta”. Több helyütt ír arról, hogy az Eucharisztiát őrző helyek, kelyhek, tabernákulumok, monstranciák értékesek legyenek. Ez a jelzője a Hold Nővérnek, mely hordozza, visszatükrözi a Nap ragyogását, ez a Víz Nővéré is.

Húsvét a remény ünnepe. A Naphimnusz a remény éneke. Nem csinnadrattás ének a jövőről. Nem fellengzős utópia. Nem romantikus érzelemtódulás.

Követi az evangéliumok beszédmódját, azt, ahogy Jézus beszél a legnagyobbról, az Isten királyságáról: hasonlít az Isten királysága a magvetőhöz,

aki…; a gazdasszonyhoz, aki vett egy véka lisztet…; a mustár-maghoz, amely kisebb minden más magnál… Szent Ágoston ezt a stílust „sermo humilisnek”, alázatos beszédnek mondja.

A Naphimnuszban nincsenek csengő-bongó rímek, egy rímpár azonban kiemelkedik: a Nap Testvér úrról mondja: „és ő szép és sugárzó / nagy ragyogással – grande splendore”. Az ének befejező sorai pedig: „dicsérjétek és áldjátok énuramat / és mondjatok neki köszönetet / és szolgáljátok őt / nagy alázatossággal – grande humilitate”. Assisi Szent Ferenc számtalan írása és egész élete tanítja e rímpár – grande splendore /grande humilitate – összecsengését. Nincs igazi ragyogás alázat nélkül, és az igazi alázat mindig fényes ragyogás.

 

Nyitókép: Giotto: Szent Ferenc a madaraknak prédikál (részlet) (Wikipedia)