Ehhez a kétségtelenül jelentős gondhoz, azonban további problémák társíthatók.
Egyfelől a felvevőpiac, azaz az olvasótábor beszűkülése, mind mennyiségében, mind minőségi igényeiket illetően. Másfelől általánosan véve „az olvasás helyzete”, harmadrészt a könyvtárakat és a könyvtárosképzést befolyásoló különféle hatások. (Jeleznem kell, hogy az olvasáson, olvasói szokásokon elsősorban a szépirodalom olvasását értem, könyvtáron pedig az államilag, önkormányzatilag fenntartott közkönyvtárakat. Természetesen az egész hazai könyvtermés és a teljes hazai vásárlóerő képezik a könyvpiacot, ezen teljesség tekintetében óvakodnék általános megállapításokat tenni.)
Tehát „a kaptafánál maradva” könyvtári nézőpontból szeretném hozzátenni gondolataimat az eszmecseréhez. A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvényben az „olvasás” kifejezés egyetlenegyszer jelenik meg: az OSZK Könyvtári Intézet feladatai között megemlíti az olvasással kapcsolatos kutatást és fejlesztést. A hazai könyvtárügyet szabályozó törvényben a „műveltség” fogalmát csupán az alapelvek körében érintik (4. § c) pont): „Mindenkinek joga, hogy (…) műveltségét, készségeit életének minden szakaszában gyarapítsa…” Később ugyan beszél „információs műveltségről”, de ez inkább egy másfajta könyvtári szerepre utal. Valamit javít a helyzeten, hogy másutt, egyebek mellett megemlíti a kultúraközvetítő tevékenységet, ennek hangsúlya az adott kontextusban azonban harmatgyengének tekinthető. Ugyanezen törvény a könyvtárat így definiálja: „Az e törvényben meghatározott könyvtári dokumentumok rendszeres gyűjtését, feltárását, megőrzését és használatát biztosító szervezet.” Ugyanezen törvény egyedül a múzeumokról szóló rendelkezéseinél említi a nevelési-oktatási intézményekkel való együttműködést, a könyvtárak esetében erről nem beszél. Mindössze 2018. január 1-jétől fogalmazza meg a könyvtárral kapcsolatban, hogy az „gyermek- és családbarát szolgáltatásokat nyújt”.
A magyar könyvpiac egyik jelentős vásárlóerejét képező könyvtárak legmagasabb szintű jogszabálya tehát az olvasásról és a műveltségről marginálisan ejt szót, a könyveket a könyvtári dokumentumok körében, mint egyszerű információhordozót közelíti meg, amelyhez inkább funkcionális követelményeket fűz, azaz a használat biztosítását helyezi homlokterébe. A gyermekek és családok említése több, mint húsz év elteltével került be ezen fontos jogi norma szövegébe.
Ami a vásárlást, azaz könyvtári nyelvezet szerinti „gyarapítást” illeti, a törvény egyfelől azt mondja a közkönyvtárra, hogy „gyűjteményét és szolgáltatásait a helyi igényeknek megfelelően alakítja”, másfelől azt mondja ki, hogy „a könyvtár gyűjtőkörét, a gyűjtemény fejlesztésének, megőrzésének, könyvtári dokumentumok archiválásának szempontjait a könyvtár fenntartója által jóváhagyott gyűjtőköri szabályzatban kell meghatározni”. Ezen gyűjtőköri szabályzatot természetesen a könyvtár vezetése készíti el, tehát elmondható, hogy nincs minőségi szempontrendszer azzal kapcsolatban, hogy ez a bizonyos gyarapítás miként történjen.
A könyvtári gyarapítást (vásárlást) valójában két fő tényező határozza meg: az erre rendelkezésre álló forrás nagysága, valamint a helyi igények. És természetesen a beszerzésről döntő könyvtárosok szaktudása, szakmai etikája. Ha a forrásokat nézzük, akkor minél szerényebbek a keretek, annál jobban érvényesül a „helyi igény” figyelembevétele, ami teljesen érthető, ha nem szeretne a könyvtár könyvmúzeummá üresedni. Az előbbiből két kérdés következik. Az első az, hogy mi határozza meg a helyi igényt? Nyilvánvalóan a szokások, a média és a marketing. A szépirodalom olvasója számára a szerző neve az egyik vonzerő. Ha ismert szerzőről van szó, akkor a beszerzés valószínűsége is nagy, mivel a várható igény is kalkulálható. Ez esetben odáig jutunk, hogy azon szépirodalmi szerzői mű számíthat nagyarányú beszerzésre, ahol a szerző neve ismert. A helyi igény tekintetében közismert, hogy mivel a kiadói marketingköltségek szűkre szabottak, véleményem szerint azon szerzők kaphatják meg a marketingtámogatást, akik egyébként is sikeresek, hiszen egy eladási duplázódás másként néz ki egy „ötszáz példányos”, mint egy „tízezer példányos” szerzőnél, és itt hangsúlyozom: a vásárlási darabszámok nem feltétlenül egyeznek meg az irodalmi színvonallal.
A másik kérdés az, hogy a könyvtári szakember képes-e hatni a helyi igényekre, képes-e felmérni az adott irodalmi művek színvonalát, van-e igénye egyáltalán ilyen jellegű partnerségre a műveltség saját szakmai törvényében nem igazán emlegetett terjesztésében, van-e elhivatottsága erre? Mert sokat tehetne átgondolt beszerzéssel, személyes ajánlással, szemelvények, idézetek közzétételével, szerzők személyes bevonásával, saját hitelességének latba vetésével.
Vessünk egy pillantást ennek esélyére, és az ehhez rendelkezésre álló erőforrásokra. Az 1990-es évek közepétől a közelmúltig a szakma akkori (és évtizedekig meghatározó) véleményvezérei a könyvtárt mint az információs esélyegyenlőség letéteményesét közelítették meg. A szépirodalom, az olvasásközpontúság egyre inkább háttérbe szorult. Ezzel párhuzamosan lassan eltűnt a tanár–könyvtáros szakpárokban történő képzési forma, tehát az okleveles könyvtárosok jellemzően és egyre inkább elestek a pedagógiai, úgynevezett „közös” tárgyak felvételétől, és a tanár szakpárral megszerzett tudományos ismeretektől. A helyzetet súlyosbította, hogy a tanári végzettséggel rendelkező könyvtáros kollégák egy része „elvándorolt” a rosszul fizetett közkönyvtári állásából a közoktatásba. A szakmai felsőoktatás időközben átnevezte a könyvtáros végzettséget „informatikus könyvtárossá”, kevés kivételtől eltekintve nem túl erős informatikai ismeretet közvetítve a hallgatóknak.
Mindeközben a kilencvenes évek derekától jó ideig a könyvtári dokumentumtípusok között erőteljes dominanciát szereztek a film- és hangfelvételek (VHS-kazetták, majd DVD-k, illetve CD-lemezek). Ezeknek a legalitás határán mozgó, valamiféle bújtatott rendszerben történő fizetős kölcsönzése egyfajta „kimondatlan” rangsorban előzte meg a nyomtatott dokumentumokat, elsősorban a szépirodalmat.
A vázolt szakmai törekvések és tendenciák agyonhallgatott, ám csúfos eredményre vezettek, az internet-sávszélesség bővülése, az illegális és megfizethető online használati lehetőségekkel eliminálták a visszaesett keresletű DVD-, CD-kölcsönzések bevételét, miközben az online sajtó javarészt kiürítette az olvasótermeket. Időközben a hallgatói piac is „beárazta” az „informatikus könyvtáros”-képzés perspektíváját, így a könyvtárak, mint munkáltatói oldal minőségi szakember-utánpótlási nehézségekkel küzdenek.
A negatív jelenségek közepette üde színfoltot jelentett 2013-tól a könyvtárellátási szolgáltató rendszer megjelenése, amely jelentős állami támogatást hozott a megyei hatókörű könyvtárak közreműködésével az 5500 fős lakosságszámú települések könyvtárainak működtetéséhez, hatalmas vásárlóerőként jelenve meg a könyvpiacon. Ez a vásárlóerő azonban a közbeszerzési eljárásokon magas árengedmények nyújtására képes terjesztőknek kedvezett, ezeket a tendereket a Könyvtárellátó Nonprofit Kft., a Líra ZRt. és a Libri Zrt. versengéseként kialakult harmincnyolc-negyvenegy százalékos árrések határozták meg. Ez a versengés a gyakorlati tapasztalatok alapján a három nagy versenyző térfelére tolta a vidéki könyvtárellátás meghatározó hányadát. Ettől függetlenül elmondható, hogy a kisebb települések állománygyarapítására soha nem látott összegek jutottak 2013-tól, ami örvendetes, az viszont kevésbé, hogy aránytalanul mellőzöttnek bizonyultak az 5500 fős lakosságszám feletti kis- és középvárosok könyvtárai. (Ennek orvosolására az elmúlt időszakban láthatók különféle megoldási kísérletek.)
A közkönyvtárak fenntartása állami és önkormányzati feladat, a könyvtári dokumentumok vásárlását finanszírozó állam azonban a korábban elemzett törvény alapján működő könyvtárak szinte teljes „magánügyévé” teszi a kínálat alakítását, azt elvileg a fenntartó, gyakorlatilag az intézmény bármiféle különösebb minőségi előírást nélkülöző döntési kompetenciájába helyezi, hiszen teljesen észszerűen hangzik a helyi igényeknek megfelelő állománygyarapítás előírása. Ez elsőre egyébként jól hangzik: szülessen meg a beszerzési döntés helyben, a helyi igények figyelembevételével, szakmai alapon. Ez a megközelítés azonban helyénvalónak tekinti, hogy a beszerzésre fordított állami támogatások a sok évtizedes főáramlatú szellemi hatások által évtizedek alatt alaposan „megdolgozott” helyi igényt tekintik zsinórmértéknek, s nem kíván arra visszahatni, a kevésbé ismert, ám meglévő értékek közvetítésével kísérletezni. Mert ahhoz hozzáértés, szándék és bátorság kellene.
Úgy gondolom, a könyvpiaci helyzet elemzése során kikerülhetetlen a könyvtárak kultúrpolitikai szerepének tisztázása, az irodalmi műveltséghez kapcsolódó kultúrpolitikai „viszony” rendezése, a minőségi követelmények meghatározása, a közkönyvtári szakemberek missziójának újragondolása. Elengedhetetlennek látom, hogy a szépirodalmi gyarapítással foglalkozó, az olvasóknak szépirodalmat ajánló kollégák új és korszerű ismereteket szerezzenek a kortárs irodalom körében, képessé váljanak annak népszerűsítésére, illetve rendelkezésükre álljanak objektív döntéstámogató eszközök (például részrehajlás nélkül szerkesztett, valós idejű szépirodalmi könyvajánlások).
A közkönyvtár nem mondhat le az olvasásnépszerűsítő, értékközvetítő szerepéről, arról, hogy közreműködésével a helyi társadalom műveltségi színvonala emelkedjen. A jól működő közkönyvtár az irodalommarketing egyik fontos eszköze lehet, a sok esetben példásan teljesítő gyermekkönyvtárak, valamint a legtöbb esetben méltatlan színvonalra süllyedt iskolai könyvtárak szakmai és infrastrukturális „felemelése” elengedhetetlen annak érdekében, hogy az olvasás ne csak „kevesek időtöltése” legyen, vagy legalábbis megálljon az ebbe az irányba lejtő úton.
Természetesen mindez komplex megközelítést igényel: közkönyvtárak, közművelődés, közoktatás, valamint a meghatározó könyves szervezetek összefogását, annak tudatában, hogy egy-egy akció, és nagyívű szakmai kezdeményezés jót tehet az ügynek, de könyvolvasó, könyvvásárló, irodalmi műveltséggel, olvasottsággal rendelkező, rendszeresen könyvet vásárló, a könyvpiacon tájékozott polgárság megerősödéséhez (kialakulásához) az említett szervezetek és más szereplők rendszerszintű, szívós, hosszú időn keresztül tartó együttműködése szükséges. És ennek kapcsán talán a közkönyvtár, mint a szépirodalmi művek egyik jelentős vásárlója, észszerűbb és kiegyenlítetteb szerephez jut a fogyasztói oldalon, a könyvpiac működését ezzel némileg kiegyensúlyozottabbá téve.
Gazsó L. Ferenc: Cápák a kirakatban
