A könyvkiadás és könyvkereskedelem végromlása akkor elmaradt, ám a gondok jelentős része annak ellenére fennáll, hogy a területnek ma már van miniszteri biztosa, aki számos akkut probléma megoldására indított programot. Hogy azonban van még min változtatni, arról az Országút felületén indult vita tanúskodik.

„Nem a kiadásban, hanem a terjesztésben van a pénz és a hatalom” – mutatott rá a könyvkiadás és könyvkereskedelem zavarait bemutató, Cápák a kirakatban című vitaindítójában Gazsó L. Ferenc, aki a könyvszakmai gondok lényegét abban látja, hogy a hazai könyvkereskedelmet néhány nagy terjesztő uralja, amelyek gazdasági és tartalmi szempontból egyaránt meghatározzák a könyvpiacot.

Mezey Katalin A könyvüzlet – a könyv és az üzlet címen közreadott esszéjében történeti összefüggéseiben is részletesen bemutatta azokat az anomáliákat, amelyeket Gazsó felvázolt.

Központi állítása szerint „A hegemón helyzetben lévő terjesztők csak alacsony példányszámra szerződnek, a bizományosi rendszer miatt azok eladásában sem érdekeltek, a szellemi értékeket forgalmazó bolthálózat létrejöttét viszont megakadályozzák.”

Mezey Katalin külön kitért arra, hogy a Magyarországon általános bizományos kereskedelmi gyakorlat rendkívül hátrányos a kortárs magyar irodalom jelentős részét publikáló önálló, kis könyvkiadói műhelyek számára, mert e kereskedelmi gyakorlat révén ezek az aprócska kiadók kénytelenek hitelezni „az évi sokmilliárdos árbevétellel rendelkező forgalmazó cégeknek.” Arra is rámutatott, milyen anomália származik a differenciálatlan terjesztőhálózatok működéséből. Úgy látja, hogy a „könnyed műfajú, kérészéletű, nagy példányszámban kiadott sikerkönyveket” forgalmazó „nagy kereskedelmi hálózatok … nincsenek berendezkedve a csekély példányszámú, lassan fogyó kiadványok értékesítésére.” Márpedig „az új szellemi értéket, innovációt jelentő” nagy kockázattal járó kiadványok szükségszerűen kis példányszámban tudnak csak megjelenni. Végezetül kitért arra is, hogy a „közkönyvtári hálózat … jelentős példányban már nem vásárol szellemi innovációt jelentő könyveket. Főleg nem a kisebb, önálló kiadóktól. Polcaikon az oktatásban szereplő klasszikus és kortárs műveken túl ugyanazok a kérészéletű sikerkönyvek találhatók, amelyek a nagy kereskedőcégek boltjaiban is.” (A problémát tévesen a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. működéséhez kötötte, miközben a Kello a könyvtári ellátás tekintetében nincs monopolhelyzetben, csak a speciális könyvtárszakmai igényeknek megfelelően – cutterezés, könyvsarok, bibliográfiai leírás, kölcsönző kártyák, katalóguscédulák biztosítása stb. – teljesíti a könyvtári rendeléseket. Sok könyvtár nem is a Könyvtárellátótól vásárol.)

Mindazonáltal a kibontakozó diskurzus nagymértékben hozzájárulhat a könyvszakmai problémák azonosításához, amihez ezúton szeretném hozzá tenni a magam megjegyzéseit.

A könyvszakmai kérdéseket talán nemcsak úgy érdemes feltenni, hogy milyen nehézségekkel birkóznak a kiadók, hanem úgy is, hogy a sokszor és sokféleképpen megfogalmazott gondokat miért nem sikerült orvosolni. Miképpen lehetséges az, hogy miközben szinte a rendszerváltás óta újra és újra szembesül képtelen helyzetekkel a könyves közélet, azonközben a lehetséges megoldások csak nagyon halványan körvonalazódnak? Miképp lehetséges az, hogy amikor egy-egy javító szándékú koncepció felbukkan a szakmai közösség előtt, akkor arról nem alakul ki érdemi vita, s csak nagyon ritkán születik szakmai konszenzus? Miért van az, hogy a szakmai reformelképzelések – akár a miniszteri biztos oldaláról, akár egy-egy koncepciózus kiadó, könyves publicista igyekezetének nyomán jelenik meg –, jobbára magányos váteszek programja marad, s nem tud körülötte széles konszenzus kialakulni? Úgy tűnik, mintha valamilyen strukturális hiba akadályozná az érdekartikulációt és a valóban hatékony érdekképviseletet.

És valóban: az a döbbenetes tény, hogy a kiadók és a kereskedők egy szakmai szervezeten belül tesznek újabb és újabb meddő kísérletet érdekeik megfogalmazására, miközben az alternatív szerveződések, a kiadók különféle szempontok szerinti összefogásai, vagy akár értékesítési szövetkezetei, a piacra jutást segítő disztribútorok hiányoznak, oda vezetett, hogy a könyvszakma egésze vagy fontos csoportjai képtelenek megfogalmazni és érvényesíteni speciális érdekeiket. És persze arra is képtelenek, hogy a szakmai szocializáció közegeit létrehozva egységes könyves kultúrát, érvényes magatartási mintákat, egyszóval könyvszakmai értékvilágot teremtsenek.

Létezik ugyan egy nagy, pontosabban magát nagynak mutató országos könyves szövetség, ám a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése nem a kiadók érdekeit képviseli. Elvileg persze az társaság a könyvkiadók és könyvterjesztők közös szerveződése, gyakorlatilag azonban olyan társaság, amelyben a terjesztők érdekei szerint igyekszik befolyásolni a piaci viszonyokat.   

Mivel az egyesületi tagsági díjat a forgalom alapján fizetik a tagok, a hazai könyvpiacon osztozó néhány hatalmas könyvterjesztőnek értelemszerűen nagyobb a befizetése, mint akár a legnagyobb (de terjesztéssel nem foglalkozó) kiadónak. Ezért az MKKE vezetői, tisztségviselői fontosabbnak tartják a terjesztőkkel való jó kapcsolatot, mint a kiadókkal. Így azután minden alkalommal, amikor a kiadók és terjesztők között súlyos konfliktus alakul ki, az egységes szakmai egylet késedelem nélkül a terjesztők segítségére siet. Az Ulpius Ház csődje idején s az Alexandra-birodalom összeomlásának időszakában egyaránt támogatta a nagykereskedők ügyeskedéseit, szemben a kiadók egyértelmű érdekeivel. Persze tevékenységét érdekegyeztetésnek igyekezett bemutatni, de hát hogyan várhatnánk el részrehajlás nélküli érdekegyeztetést egy olyan testülettől, amelynek költségvetését túlnyomó részben a nagykereskedők állják?

Ilyen körülmények között nem csupán arról van szó, hogy a sokszor nagy kockázatot vállaló, és majdnem minden esetben kisvállalkozásként működő kiadók finanszírozzák a tekintélyes forgalmat bonyolító, tőkeerős nagykereskedőket, ahogy arra Mezey Katalin rámutatott, de csődjük esetén a kárvallottak is elsősorban ők.

Ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülését kézben tartó nagykereskedők rendkívül hatékonyan tudnak fellépni a körön kívülről érkező disztribútorokkal szemben és ugyanilyen hatékonyan tudják megakadályozni alternatív kiadói szerveződések létrehozását. Nemcsak a piacra jutás lehetőségét ellenőrzik, nemcsak a horizontális kapcsolatokat kontroláljak, de miután a szervezet kizárólagos partnere az államnak, a könyvszakmai támogatások, pályázatok, programok kialakításának hogyanjára is döntő befolyásuk van.    

Önálló jelenségekként érdemes azonosítani azokat a mulasztásokat, amelyek a könyves társulás diszfunkcionális működéséből adódnak. A könyvszakmai szempontból rendezettebb országokban, mint amilyen mondjuk Románia vagy Szerbia, a forgalomba kerülő könyvekkel kapcsolatos adatok mindenki számára elérhetőek, így a kiadók nemcsak saját munkájukról kapnak naprakész visszajelzéseket, de a rendezett adatfolyamnak köszönhetően tervezhető, áttekinthető környezetben tudnak dolgozni. Magyarországon kétségkívül sokan és sokféleképpen regisztrálják, mi jelenik meg, milyen piaci folyamatok tapasztalhatók, milyen olvasói, vásárlói aktivitások érzékelhetőek, milyen kiadói tervek vannak kialakulóban, de a kiadói, terjesztői, könyvtári adatbázisok között nincs semmiféle kapcsolat. A kiadók alapvető információkat nélkülözve, szinte vaktában dolgoznak. Komolyan vehető információ még visszamenőlegesen sem áll rendelkezése. A MKKE ezirányú tevékenysége, éves könyvpiaci jelentései közelebb állnak a merész becslésekhez, mint a megalapozott statisztikai beszámolókhoz. (A társaság a tag-kiadóktól begyűjtött önbevallásos adatlapokon szerzi be azokat az információkat, amelynek alapján megsaccolja az országos forgalmi adatokat. A kiadók túlnyomó többsége azonban nem tagja az egyesületnek. Tőlük természetesen semmiféle adat nem is érkezik.)

A könyves társulás adatszolgáltatással kapcsolatos érdektelensége természetesen összefügg az aszimmetrikus érdekképviselettel. A bizományosi rendszer előnyeit élvező nagykereskedők számára a könyvpiaci folyamatok mélységi feltárásának nincs jelentősége. Nekik bőven elég, ha a negyedéves forgalmi adatok alapján kialakítják a maguk mennyiségi várakozásait, s üzleti kapacitásaikat (nyitvatartás, dolgozói létszám, forgalmazott mennyiség stb.) szükség esetén ehhez igazítják. A könyvszakmai információk teljeskörű összegyűjtése, feldolgozása és nyilvánosságra hozatala azonban költséges munka, s erre nem biztosít forrást az adatszolgáltatásban nem érdekelt, viszont az egyesülésben domináns nagykereskedői csoport.

Ugyancsak nem foglalkozik a MKKE azzal az – értékesítői szempontból megint irreleváns – kérdéssel, hogy milyen állapotban van a hazai könyvkiadás. Gondoljunk csak bele! Vajon nem volna feladata a könyvszakmai egyesületnek szembe nézni azzal a ténnyel, hogy miközben a gyorsnyomdák vagy az e-könyvek megjelenése széleskörű technikai kihívást intézett a hagyományos kiadókhoz, azonközben radikálisan megfogyatkoztak a kontrolállt, szerkesztett, korrektúrázott, tipográfiai kivitelükben, vagy egyáltalán, szellemi tartalmukban és anyagi valójukban igényesen előállított könyvek? Vajon nem kellene egy ilyen szervezetnek vészharangot kongatnia, amikor azt látja, hogy Magyarországon egy tucat kiadó, ha van, ami könyvet készít, abban az értelemben, amelyben a könyv az emberi értelem csúcsteljesítménye? Vajon nem felelőssége az Egyesülésnek a szakmai-kulturális nívó fenntartása? Vajon nem kellene-e egyfelől segítenie, programokkal, lehetőségekkel támogatnia azokat a kiadókat, amelyek önerőből nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak, másfelől a leghatározottabban visszautasítani, akár a terjesztési lehetőségek radikális szűkítésével is korlátoznia azokat a törekvéseket, amelyek szabad piac nevében rombolják könyves kultúránkat?

Nekem nagyon határozott válaszom van ezekre a kérdésekre, s hogy a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének nincs, az erős tünete a működésében és értékorientációjában fennálló anomáliáknak. 

Hasonló nemtörődömséggel viszonyul a társaság a széleskörű könyvszakmai kapcsolatok kiépítéséhez és fenntartásához. Az ilyen típusú hálózatépítés szerencsésebb országokban a könyves szövetségek szakmai kompetenciájába tartozik, nálunk azonban a MKKE megelégszik azzal, hogy az állam felé reprezentálja a könyvszakmát, illetve évi egy-két nagyrendezvény megszervezésével biztosítja a maga láthatóságát. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az állam és a könyvszakma viszonyát indokolatlanul sokszor terheli meg a MKKE fölösleges politikai állásfoglalásokkal, amelyek mögött természetesen ismét meghallhatjuk a kultúra-építő állami törekvések iránt közömbös, az állami támogatásoktól független, de a piac korlátlan szabadságát erősen igénylő és mindezekben a legtöbb kiadói érdekkel szemben álló nagykereskedők hangját.) (És egy másik zárójelben arra is felhívom a figyelmet, hogy a MKKE nagyrendezvényeit – Budapest Könyvfesztivált, Ünnepi Könyvhetet – milyen elsöprő mértékben uralja a kereskedelmi igény és milyen fájdalmasan hiányzik programjaikból a közvetlen értékesítésen túlmutató könyvszakmai jelleg.)

Mivel a kereskedelmi érdekeken túli könyves-kulturális hálózatépítés nem érdeke a társaság meghatározó aktorainak, a rendszerváltás óta nem történt komoly kísérlet arra, hogy – az olvasóköröktől, a könyvtárakon át, a független könyvesboltokon és antikváriumokon, esetleg folyóiratkiadókon keresztül egészen az alkotókig, alkotóközösségekig ívelő – széles könyves hálózat létrejöjjön. Enélkül azonban a területen belüli kapcsolatok esetlegesek, gyakran előítéletek, félreértések, információhiányok alakítják az egymásról alkotott képet. (A könyvtárosok esetleg azt hiszik, hogy a kiadó csak egy profitorientált szervezet, amely inkább akadálya a könyvek és az olvasók kapcsolatának, mintsem létrehozója, a kiadók pedig esetleg azt gondolják, hogy a könyvtáraknak kutya kötelességük megvásárolni azokat a kiadványokat is, amik nem tarthatnak számot olvasói érdeklődésre.)

Ki másnak lenne feladata a széleskörű könyvszakmai párbeszéd megszervezése, mint éppen a legnagyobb könyves szövetségnek?

És ezzel majdnem a végéhez ért ez a felsorolás. Majdnem, mert a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése sajnos azt sem tartja fontosnak, hogy tegyen vagy legalább gondoljon valamit arról, miképp kellene viszonyulnia a könyvszakmának az olvasáskultúra hanyatlásához, az olvasási szokások radikális átalakulásához.

A könyvkiadás és könyvkereskedelem nemcsak üzleti tevékenység, de kulturális misszió is. A könyv ugyanis az egyetlen eszközünk, amely nagyívű és rendezett gondolatok közlésére alkalmas. Az olvasás térvesztése így nem pusztán egy szabadon választható szabadidős tevékenység háttérbe szorulását jelenti, de egyúttal az európai civilizáció alapjait adó rendezett kognitív folyamatok felbomlását is eredményezi. Amennyiben a tartós figyelmet és folyamatos értelmezést megkövetelő olvasást, azaz a könyvek olvasását felváltja az élményekre ható képi információáramlás, illetve a néhány perces figyelemkoncentrációnál többet nem igénylő internetes böngészés, akkor annak a gondolkodás minősége látja kárát. Amennyiben nincs válaszunk a művelődés helyét elfoglaló – az egyéni érdeklődést maximálisan kiszolgáló, s ezért sem figyelemkoncentrációt, sem szellemi kihívást nem feltételező információkat kínáló – algoritmusok uralmára, akkor civilizációnk legalapvetőbb kérdéseire nem tudunk felelni. Hiszen a könyvkultúra hanyatlása együtt jár a gondolkodás, a kommunikáció és természetesen mindezeken keresztül az emberi együttműködés térvesztésével. Talán nem szükséges tovább ragoznom a könyvvesztésből eredő kultúravesztés tragikus következményeit ahhoz, hogy lássuk: éppen a könyves emberekre, könyves közösségekre, könyves szövetségekre várna az a feladat, hogy felmérje károkat, artikulálja a veszélyeket, javaslatokat dolgozzon ki a megoldásra és megszervezze a kultúra védelmét. Erre azonban csak akkor lesznek képesek a könyvszakma szereplői, ha szervezeteiket nem a pillanatnyi kereskedelmi érdek, hanem a hosszútávú emberi-közösségi szempont határozza meg.

Ilyen körülmények között persze, hogy megeszik a nagy halak a kicsiket, persze, hogy állami támogatásoktól függenek a kisebb szereplők, persze, hogy a legnagyobb piaci ágensek a leghatékonyabb érdekérvényesítők, persze, hogy nem képesek érvényesíteni, de még artikulálni sem speciális érdekeiket a könyvszakma egyes szereplői vagy csoportjai, persze, hogy nincsenek az egész területet érintő problémákra válaszai a könyves közösségnek, persze, hogy nem látnak túl a maguk pillanatnyi bajain és nem veszik észre a könyvkultúra hanyatlásából származó óriási veszélyeket. És ilyen körülmények között még az is magától értetődik, hogy olykor-olykor egy-egy aggódó könyvrajongó kétségbeesett levelet ír a döntéshozóknak, egy-egy aggódó szerkesztőség vitát kezdeményez könyves közéletünk problémáiról.

Abban azonban csak reménykedhetünk, hogy a féltő szavak nyomán valahogy önmagára talál a könyvszakma, közös kultúránk, közös létünk legfontosabb területe.