„Korunk új cenzúrája a terjesztők uralma” – írja Cápák a kirakatban című, a jelenlegi hazai könyvkiadás és könyvkereskedelem visszásságait felvázoló vitaindítójában Gazsó L. Ferenc. És megállapítása igaz. Nem vigasztal, hogy ez nemcsak a magyar könyvkereskedelemben, könyviparban, hanem valójában világszerte, a globális gazdaság minden területén többé-kevésbé így van: a kereskedelem szerepe a világ szellemi és fizikai állapotára nézve is meghatározó.

De maradjunk a kaptafánknál, és tekintsük modellnek a magyar könyvkiadást, könyvpiacot. Azt a könyvipart, amely manapság a világon szinte mindenütt kiterjedt és jövedelmező gazdasági tényező. Nálunk ez a fejlődés 1989-től, a korábbi, szocialistának mondott szabályok, törvények eltörlésével, a teljes liberalizálással indult be, amikortól örvendetes módon megszűnt a terület szigorú törvényekkel biztosított állami monopóliuma: előbb bejelentési kötelezettséggel járó, a kilencvenes évek elejétől pedig szabadon folytatható tevékenységnek számított. Az alkotmányosság keretei között bárki bármit kiadhatott. 1992-ig nagyjából a régi könyvkiadási és terjesztési szerkezet működött, de már létrejöttek az új, szabadon alapított kis könyvkiadók (például elsők között az Írók Alapítványa által létrehozott Széphalom Könyvműhely, „a szerzők kiadója”, ahogy emlegetni szerettük).

A két nagy könyvterjesztő-hálózat (az ÁKV és a Művelt Nép) vezetői is már akkor létrehozták saját kiadóikat. Tudták, hogy a kiadók bevételei főként a kereskedőn múlnak, tehát, ha a saját kebelükbe tartozó kiadóiktól mindent nagy példányszámban felvásárolnak, akkor ezek jelentős árbevételhez jutnak, kiadott és a terjesztő által felvásárolt könyveik pedig szépen elvannak a raktárok polcain. Egy ideig valóban elvannak, nem kérnek enni, ám amikor megtelik a raktár, vagy amikor az összes árbevételt felzabálják a saját kiadóiknak forgalmazás nélkül is kifizetett összegek, akkor bekövetkezik az igazság órája. Így aztán már 1992–1993-ban sorra padlóra kerültek a szocialista könyvkereskedelem nagyágyúi, magukkal rántva szinte a teljes könyvkiadói struktúrát is.

Nagyon hasonló okokra vezethető vissza a rendszerváltozást követő időszak szinte valamennyi könyvterjesztői csődje, amelyekből

sosem a csődbe ment cég, hanem mindig a vele kapcsolatban álló kisebb vállalkozások húzták a legrövidebbet,

ugyanis nekik maradtak adósok azok a kereskedőhálózatok, amelyek az eladhatatlan raktárkészletet többnyire a saját kiadóiktól vásárolták fel.

A magyar könyvterjesztésben az utóbbi húsz-huszonöt évben ismeretlen fogalom lett a „fix rendelés”, mivel a nagy cégek egymással legtöbbször egyfajta belföldi „barterügyletet”. Ez a forma lecsupaszítva az áruk cseréjét jelenti: az egyik nagy céghálózat kölcsönösen előnyösnek tűnő szerződést köt a másikkal arról, hogy milyen összegben vesznek át egymástól terméket. Áruért áruval fizetnek: az egyik cég, mondjuk 60-80 árusítóhelyből álló, az ország sok pontján jelen lévő hálózatában a sajátján kívül jóformán csak a többi nagy céghálózattól származó termékeket árusítja, így bevételének jelentős hányada azok eladásából keletkezik. Hasonló a helyzete a barterpartnernek is. A kereskedelmi hálózattal nem rendelkező könyvkiadók kiadványainak eladásával jóformán nem is kell foglalkozniuk. Tőlük nem függenek, míg a másik „cápa”, hogy Gazsó L. Ferenc szavával éljek, a másik nagy ragadozó sikerétől nagyon is.

A barterforgalmazás nyilván nem jár fix vásárlással, azaz a megrendelt áru fix hányadának a megrendelés időpontjához kötött kifizetésével, ami korábban a magyar könyvterjesztésben is általános gyakorlat volt, és az európai országok legtöbbjében ma is az. Ennek elengedhetetlen haszna volna a könyvipar kisebb szereplői számára, mivel legalább részleges biztosítékot nyújtana termékük árának megtérülésére.

A nagyok barterügyleteinek következtében hazánkban megszűnt a fix bevételt biztosító megrendelés gyakorlata, a nagy forgalmazók – és így a kisebb forgalmazók is – kizárólag bizományosi konstrukcióban, azaz

eladást követő elszámolásra veszik át a könyves műhelyek kiadványait. Ezek eladása érdekében pedig nem sokat fáradoznak.

Nem is a boltjaikban, hanem a raktárukban tárolják a „bizományos készletet”, és csak a világhálón tüntetik fel, hogy egyáltalán tőlük is megvásárolhatók. Aztán amikor a forgalmazók a bizományba átvett, de el nem adott könyveket visszáruzzák a kiadóknak, a kiadványok jelentős hányadának – értéküktől függetlenül – le is zárul a kereskedelmi karrierje.

Nyilvánvaló, hogy a barterkonstrukcióban a „nagyok” számára megegyezés kérdése a jövő: ha egy-két domináns szereplő eléggé megerősödik és úgy dönt, könnyen padlóra küldheti akár valamelyik barterpartnerét is, hogy a kisebb szereplők helyzetének kiszolgáltatottságáról ne is beszéljünk. A csőd, a nagy veszteség ilyenkor nem csak a kiszemelt nagyvadat, az „áldozatot” sújtja, és nem is az elkövetőt éri, bár kockáztat ő is: a legnagyobb vesztesek azok a további üzleti partnerek – többnyire a kisebb, független kiadók –, akiknek az áruja bizományosi konstrukcióban vagy az eladott példányok árbevétele formájában, azaz kifizetetlenül beragad a csődbe, úgymond csődfedezetté válik.

Az egészségtelen koncentráció (a nagy cégek, forgalmazók uralma) nemcsak hazai, hanem globális jelenség. A világ nagy gazdasági szereplőinek könyvipara mégis sokrétűbb és működőképesebb, mint a miénk. A kis szellemi műhelyek, a minőségi könyvkiadók ott többnyire a szellemi élet részei, hosszú évtizedeken át fennmaradnak, megbecsülésnek örvendenek, az adott ország könyviparának nem éhenkórászai, hanem elismert tényezői. Megélhetést biztosítanak szerzőiknek, általában persze szerényebb megélhetést, mint amilyen a bestseller íróké, mégis ők jelentik a szépirodalom folyamatosságának egyik feltételét.

A minden téren érzékelhető különbség a hazai és a patinás piacgazdasággal bíró országok könyviparának működése között véleményem szerint alapvetően három tényezőre vezethető vissza. A hagyományos, nagy könyvkibocsátó országokban az az általános gyakorlat, hogy a terjesztő a megrendelt könyvek meghatározott, azaz „fix” hányadának kereskedelmi árát a beszállítást követően a kiadónak kifizeti. Ennek köszönhetően a kiadók működése távlatosabb és biztonságosabb, mint idehaza. Másrészt a kereskedő is érdekeltté válik a beszerzett könyvek eladásában, igyekszik ismertté tenni azokat, hogy a már kifizetett hányad mellett egyéb ráfordított költségei is megtérüljenek, profitja keletkezzék.

A jelenlegi magyar gyakorlatban a nagy könyvforgalmazó cégek (a barterpartnerek) csak a saját tulajdonukban lévő kiadók és egymás termékei esetében érdekeltek az eladásban. A szellemi értékmentést végző, például

a kortárs magyar irodalom jelentős részét publikáló önálló, kis könyvkiadói műhelyek hitelezni kénytelenek az évi sokmilliárdos árbevétellel rendelkező forgalmazó cégeknek.

A bizományos kereskedelmi gyakorlat lényege ugyanis ez.

Egy másik jelentős különbség az, hogy Magyarországon, könyv-könyv alapon, ugyanazok a terjesztőhálózatok forgalmazzák a könnyed műfajú, kérész-
életű, nagy példányszámban kiadott sikerkönyveket, mint az új szellemi értéket, innovációt jelentő, kis példányszámú kiadványokat. Pedig az utóbbiak más természetű árucikkek, mint a média felhajtóerejével felszínre dobott, pillanatnyi könyvszenzációk. A minőségi szellemi alkotások első kiadásai régi gyakorlat szerint először többnyire csak kis példányszámban, a hozzáértők számára jelennek meg, és nem azért, mert a kiadónak nincs pénze nagyobb széria gyártására.

A nagy kereskedelmi hálózatok viszont nincsenek berendezkedve a csekély példányszámú, lassan fogyó kiadványok értékesítésére. Náluk pörög az áru, napi szinten fogynak el az agyonreklámozott készletek. És noha a szakmai siker meghozhatná a komolyabb minőséget jelentő kötetek nagyobb példányszámú kiadásait, a kereskedők továbbra is bizalmatlanok irántuk, ha kiadóik önállóak és csekély reklámerővel, médiatámogatással bírnak. A minőségi könyvek esetében a megrendelések a kockázatot nem jelentő bizományosi konstrukció ellenére is jelentéktelenek, 50-60, maximum 100 példányra szólnak. Ezzel maguk a kereskedelmi hálózatok „lövik be” minden könyv, így a szellemi újdonságok esetében is a példányszámokat, majd a nyilvánosság előtt azt állítják, hogy amely kiadó nem többezres példányszámban hoz ki egy-egy művet, az csak látszattevékenységet folytat.

Nyugaton vannak szellemi értékek forgalmazását végző boltok, bolthálózatok, amelyek eleve a lassú fogyású, kisebb példányszámú kiadványok terjesztésére szakosodtak: jelentős raktárkapacitásuk és pontos nyilvántartási rendszerük van, a vevő kérésére az évtizedekkel korábban megjelentetett, nevezetes könyveket is előkerítik. Mégis megélnek, mert az értéket képviselő alkotásoknál – jó esetben – fordított a folyamat, mint a kérészéletűeknél: előbb szerény példányszámú, a szakmai sikert követően mind nagyobb és nagyobb példányszámú kiadások következnek.

Közismert tény, hogy József Attila könyvei életében maximum 200-300 példányban jelentek meg, és feljegyezték, hogy még a pesti Könyvnapon is csak néhány kötet talált gazdára közülük. Mára viszont, és valószínű mindaddig, amíg csak a magyar költészet létezik, egyre nagyobb és nagyobb példányszámokban kerülnek kiadásra a könyvei. (Persze, nálunk ezeket is a nagy példányszámokra szerveződött bolthálózatok forgalmazzák, ők húznak hasznot a már befutott klasszikusokból, a tíz- meg százezres példányszámú diákkönyvtári kiadványok révén is.)

A „nagyok” boltjaiban tehát többnyire nem találhatók meg a kis példányszámú, de értékes, új könyvek. Magyarországon viszont másféle bolthálózat nem létezik. Így a könyvinnováció jelentős hányada nem kerül könyvesbolti forgalomba.

A nagy kereskedőcégek mégis mindent elkövetnek az ellen, hogy nálunk is létrejöjjön nyugati mintára egy nonprofit jellegű könyvesbolti struktúra,

Oláh János szavával élve egy „nemzeti könyvesbolt-hálózat”.

A harmadik különbség hosszú távon talán a legkárosabb: az Állami Könyvtárellátó Vállalat (KELLÓ) 6-7 éve a több mint 2000 egységből álló, állami költségvetésből élő közkönyvtári hálózat számára jelentős példányban már nem vásárol szellemi innovációt jelentő könyveket. Főleg nem a kisebb, önálló kiadóktól. Polcaikon az oktatásban szereplő klasszikus és kortárs műveken túl ugyanazok a kérészéletű sikerkönyvek találhatók, amelyek a nagy kereskedőcégek boltjaiban is. Ha szépirodalmi alkotásokat keres az ember, a könyvtáros hölgyek könnyen a kezébe nyomják az elmúlt politikai korszakban megjelent szerzők, például Berkesi András, Goda Gábor, Szilvásy Lajos vagy más éllovas szocialista írók annak idején nagy példányszámban megvásárolt köteteit.

Az újabb szépirodalmi szerzők műveit már nem gyűjtik. Sőt, az elmúlt évek könyvselejtezési akciói során a közkönyvtári állományokból sok helyen eltűntek a kötelező olvasmánynak nem minősülő klasszikusok is, mondván, hogy alig van forgalmuk, egész évben egy-két olvasójuk, ha akad, miközben kell a hely az új szerzeményeknek. Emiatt legtöbb közkönyvtárunk valójában már aligha nevezhető minőségi közgyűjteménynek, ami pedig létezésük értelmét kérdőjelezi meg.

A helyzet a mai magyar könyvvilágban tehát nem rózsás. A digitalizáció során bekövetkezett szabályozásbeli változások is, sajnos, legtöbbször csak az üzleti szempontok jobb érvényesülését segítették elő, és nem a meglévő, jelentős szakmai problémák orvoslását.