Az idei könyvhét minden idők legsikeresebb, leglátogatottabb, legjobb hangulatú könyvünnepe volt – lelkendezett a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének – közismert nevén a Mekeke – elnök asszonya. Valóban, kígyózó sorok a sikerszerzők dedikálóasztalainál, imponáló számok, hiszen több mint százhetven kiadó vonult fel kétszázötvenöt új könyvvel, melyeknek negyven százaléka ifjúsági és gyermekirodalom. Akinek ez is kevés, nézzen magába – mondta a könyves cápák egyike. A telhetetlen cápák kalandjai című alkotás ezúttal is hiányzott a kínálatból. Ha egyszer valaki mégis megírja, sőt bátor kiadót is talál hozzá, ne a mesekönyvek között keresd, nyájas Olvasó.
Író barátom azt mondja, a hétköznapok sokkal szomorúbbak. Senki se mondhatja rá, hogy savanyú a szőlő, mert művei rendre megjelennek, új regénye ott volt a könyvünnep kínálatában. Díjakból, kitüntetésekből is hullott rá az utóbbi évtizedben. Állandó kiadója van, aki ha vele pályázik, általában nyerni szokott. Mi a baj?
A szépirodalom támogatása évről évre csökken. Időnként meglebbentik a Nemzeti Kulturális Alap megszűnését, aztán mikor mégis osztanak, a megkönnyebbülés örömkönnyei közepette alig tűnik fel, hogy már megint kevesebb került a kalapba, miközben a kiadók költségei szemérmetlenül emelkednek. Az elbírálás gyakran pofára megy, szabatosabban: a kapcsolati tőke jelentősége rendre meghaladja a szellemi tőke értékét. A művészetet értő módon támogató mecénás szinte ismeretlen. A polgárságot az átkosban gondosan lebunkózták, az újgazdagok pedig még nem jöttek rá, hogy polgárok is lehetnének.
Az írót az esetek többségében azzal fogadja a kiadó, hogy szerezz pénzt, és kiadom a művedet. Legalább a honorodat hozd be, mert arra végképp nem telik. Ha pedig eljut a mű a könyvesboltokig, a nagy hatalmú cápákon múlik, hogy melyik polcon kap helyet. Kiteszik-e az újdonságok gondolájára, uram bocsá’ a kirakatba, vagy agyonhallgatva sínylődik valamelyik félreeső rekeszben. Barátom szerint korunk új cenzúrája a terjesztő uralma.
A kilencvenes években durva privatizáció söpört végig a könyves szakmán is. Az Állami Könyvterjesztő Vállalatot, a Művelt Népet fölzabálta a magánosítás. Az elsősorban bóvlit – pardon, szórakoztatót – termelő Alexandra hálózata jött, látott, győzött, majd becsődölt, magával rántva egy sor kis kiadót, amelyeket nem fizetett ki. Nemcsak űrt hagyott maga után, hanem tartós körbetartozást is.
Két halacska nődögélt a zavarosban, a Libri és a Líra.
Alapítóik jól tudták, hogy nem a kiadásban, hanem a terjesztésben van a pénz és a hatalom. A terjesztői jutalék a bruttó bevétel ötven-hatvan százaléka. Sohasem példányonkénti fix összegben, mindig garantált százalékban. A cápák kockázatmentesek, mert minden könyvet kizárólag bizományba vesznek át. A kiadó a fennmaradó negyven-ötven százalékból a következőket fizeti: szerkesztő, lektor, esetleg fordító, grafikus, tördelő, korrektor, nyomda, marketing, raktározás, szállítás – és a sor végén a szerző honoráriuma. A könyvet neki kell a boltokba szállítania, nem a teljes infrastruktúrával rendelkező terjesztőnek. Nem csoda, hogy ilyen arányok és terhek közepette a kevésbé igényes kiadó megspórolja a lektort vagy a korrektort.
A cápák időközben megerősödtek, s hozzáláttak a kis kiadók felvásárlásához. Olyan jelentős szellemi műhelyek is áldozatul estek, mint az Európa és a Jelenkor. Így most már a Libri és a Líra maga adja ki a művek tekintélyes részét, amit aztán saját bolthálózatában forgalmaz. Megteheti, hogy bérszerzőket alkalmazzon, azokat sztárolja, hiszen minden eszköze megvan hozzá. Önmagának nem kell polcpénzt, szépen mondva marketing-kihelyezésidíjat fizetnie. Idegesítően színesítik a kínálatot közepes tévébemondók sikerkönyvei, lépcsőházi celebek szakácskönyvei és könnyes visszaemlékezései tűnnek fel a top tízes listákon.
A cápák virítanak a könyvünnepek legjobb helyein. A Mekekében pedig tombol a képviseleti demokrácia: mivel árbevétel-arányosan kapják a cégek a szavazati jogot, minden azon múlik, hogy mit akar a Libri és a Líra.
Hol a kiút? Talán a pandémia alatt felfutott online értékesítésben? Ha van véleménye, ötlete, ossza meg velünk az Országút hasábjain.
Illusztráció: Gábor Imre
