Miközben Európa hüledezik Donald Trump szokatlan, sőt ízetlen megszólalásain, ahogy Bába Iván rámutat, nem érti a szavak mögötti valóságot, nevezetesen azt, hogy az amerikai külpolitika komoly stratégiai váltást hajt végre.   

Féktelen retorika, visszafogott műveletek

Az „Eposzi Harag Hadművelet” (Operation Epic Fury) kifejezéssel, ahogy iráni háborúját nevezi, a geopolitikai szempontból módfelett érzékeny térségben az erőszakot üdvözli, az iráni rezsim vezetőit és csatlósait pedig nyíltan halállal fenyegeti. Miután egyik bejegyzésében arról beszélt, hogy „egy egész civilizáció hal meg ma este”, felvetődött, hogy teljességgel híján van mindenféle jogi, szakmai és morális féknek. Igen ám, de a valóság az, hogy az amerikai elnök segítséget ígért az irániaknak, miután tüntetőik tízezreit mészárolta le a kíméletlen rezsim, amiről az európai közvélemény hajlamos megfeledkezni. Mi több, Trumpot felelőtlen agresszivitással vádolják az Iránban véghez vitt amerikai pusztítás miatt, holott valójában visszafogta magát: az iráni katonai képességek, illetve Izraellel közösen az iráni politikai és katonai vezetés megsemmisítésére törekedett (a polgári infrastruktúra rombolásával kezdetben csak fenyegetett). Mindez élesen eltér a korábbi konfliktusokban, többek közt az 1999-ben Szerbiában megvalósított amerikai gyakorlattól.

Büntető hadjárat

Trump meg nem értettségét fokozza az amerikai célok körüli homály. Washington számos vétket tulajdonít Teheránnak, és ezek némelyikét, úgy véli, csak katonai beavatkozással tudja kiküszöbölni: ilyen az iráni atomprogram, a ballisztikusrakéta-fejlesztés, illetve a különböző helyettesítők (Hezbollah, Hamász, jemeni huszik) finanszírozása. Az amerikai (főleg republikánus) kormányzatok persze 1979 óta szívesen látnák a teheráni vezetés összeomlását is, de a rezsimváltás nem tartozik Trump közvetlen céljai közé. A háborúban többször felvetette az alkukötés lehetőségét, amit sokan komolytalannak és a kudarc beismerésének tartottak: az amerikai elnök elszámolta magát, és olyan konfliktusba vetette bele magát (vagy mások belerángatták), amelyet nem tud záros határidőn belül befejezni. Csakhogy az ilyen kritikák nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy mindez megfelel a feltett amerikai szándéknak. Korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadója szerint Trump az amerikai hadviselésben régóta alkalmazott „büntető hadjárat” koncepcióját követi, melynek alapján a hadviselés formája és célpontjai korlátozottak, a háborús célok és zárási ütemtervek pedig rugalmasak.

Új világ, rend nélkül

Bába Iván jól szemlélteti, hogy Washington új világrenddel számol. Amennyiben az Egyesült Államok biztonsági és védelmi stratégáinak helyzetértékelése helytáll, a hatalmi dinamikák az elmúlt harminc évhez képest eltérő módon alakulnak, ami sokak számára bizonytalanságot szül. A trumpi külpolitika elébe megy az eseményeknek: nem egyszerűen felismerte, hogy új nemzetközi biztonsági környezet bontakozik ki, hanem tudatos döntést hozott annak formálására.

A második Trump-elnökség nemzeti biztonsági stratégiájának egyik érdekessége, hogy nem foglalkozik a világrend építésének gondolatkörével. Egyszer említi a „nemzetközi rend” kifejezést, akkor is negatív kontextusban: a szabályalapú (liberális) nemzetközi rend nem tudta integrálni Pekinget, Washington első számú kihívóját. Persze a Kínai Népköztársasággal társított rendszerszintű kihívás gondolatát már a Biden-elnökség is megfogalmazta, egyúttal felvetve a rend megújításának lehetőségét is. A második Trump-elnökség azonban éppen ez utóbbi téren hoz fordulatot: Washington már nem szándékozik új rendet (intézményeket, szabályokat és eljárásokat) létesíteni. Ennek oka kettős. Egyrészt az Egyesült Államok már nem képes egymaga vállalni a szabályalapú rend működtetőjének hegemón szerepét, másrészt amerikai olvasatban az eddigi rend válságához a „nemzetközi közösség” tagjai (kihívók és szövetségesek egyaránt) hozzájárultak.

Európában az előbbivel az amerikai hanyatlás, az utóbbival az amerikai izolacionizmus beköszöntét társítják. Csakhogy a trumpi külpolitika mindkettőt elutasítja, és inkább a neokonzervatív elsőség és a jacksoni külpolitikai hagyomány logikájának egyvelegét követi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Washington továbbra is igényt tart globális hatalmi pozíciójára és az ennek megfelelő nemzetközi jelenlétre, ám semmilyen értéket nem kíván exportálni, különösen pedig nem importálni a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi társadalom felől. Európai szempontból ez a létező legrosszabb forgatókönyv, hiszen ötvözi a 2000-es években tapasztalt amerikai hatalmi hübriszt és a történelmi távlatban jellemző amerikai politikai távolságtartást – mindkettő különösképp az Óvilággal szemben érvényesült.

Elkövetkező globális háború

Tágabb kontextusban az iráni háború jól szemlélteti azt a jövőt, amit az új világrend tartogat számunkra. Jakub Grygiel, aki már a 2010-es évek elején jellemző optimista közhangulatban is a geopolitikai verseny további élesedéséről értekezett, nemrég felhívta a figyelmet az iráni háború néhány tanulságára. Egyrészt Irán csupán az elkövetkező globális háború egyik hadszíntere, és megnyitását Washington azért kezdeményezte, mert stratégiai szempontból hatékonyabbnak ítélte előbb kiiktatni Teheránt és csak utána konfrontálódni Pekinggel. Másrészt, bár az iráni háború katonai és járulékos gazdasági (és persze politikai) költségeinek amerikai vállalása felelőtlenségnek tűnhet, valójában csak a kockázatkezelés eklatáns példájáról van szó: a nemzetközi rend fokozatos leépülése egyre rosszabb környezetet teremtett Washingtonnak, amely már kénytelen nagyobb, korábban elutasított külpolitikai kockázatokat is vállalni. Ez utóbbiak alternatívája a kisebb kockázatokkal járó biztonsági játék vagy a tétlenség lenne, jóllehet az idő (a „nemzetközi közösség” említett tendenciái révén) egyiknek sem kedvez. Sőt, ez utóbbi okán az sem kizárt, hogy Washingtonnak már nem áll érdekében a világ minden térségének és stabilitásának biztosítása. Az iráni háború járulékos költségei az energiabiztonság terén elsősorban nem Amerikát, hanem Európát és Kelet-Ázsiát terhelik, ahogy Közép-Ázsia stabilitása sem elsősorban amerikai, hanem orosz és kínai érdek.

Amerika szövetségesei megmérettetnek

A Trump-elnökség szemében, vázolja fel helyesen Báva Iván, Európa pillanatnyilag nem minősül számottevő, „negyedik pólusnak” Amerika, Kína és Oroszország mellett, és Trump mind a NATO, mind az EU vonatkozásában markáns vonalat képvisel az amerikai külpolitikában. Az észak-atlanti szövetség kapcsán Washington régóta követeli, hogy az európai stabilitásért elsősorban az európaiak feleljenek, legalábbis a konvencionális képességek vonatkozásában. A második Trump-elnökség többszörösére fölhangosította ezt az igényt: ahogy a nyugati féltekét az Egyesült Államok, úgy Európa „hátsó udvarát” az európai NATO-tagok biztosítsák. Azok pedig vállalták is (és eddig többnyire teljesítették) védelmi kiadásaik növelését.

Az iráni háború az eddigi feszültségen túl törést hozott a transzatlanti kapcsolatokba, mivel Trump elnök sérelmezte a konfliktusban való európai részvételi szándék hiányát. A követelés, hogy Európa kapcsolódjon be a Hormuzi-szoros felszabadításába, azért is nehezen értelmezhető, mert egyrészt kevés európai állam rendelkezik olyan haditengerészeti képességgel, amely erre alkalmassá tenné, másrészt az amerikai nemzeti védelmi stratégiának az egyik fő üzenete éppen abban áll, hogy az európaiak elsősorban a saját régiójukban vállaljanak védelmi kötelezettségeket. Az európai értetlenkedést fokozza, hogy valójában több európai NATO-tagállam csendben döntő logisztikai és utántöltési támogatást nyújt az amerikai drónoknak, repülőknek és hajóknak.

A transzatlanti törés inkább politikai természetű. Az iráni háború ugyanis két dimenzióban zajlik: míg katonai szempontból az Egyesült Államok hatékony és eredményes műveleteket folytat, addig a politikai szférában mindezt eddig nem vagy csak kis mértékben tudta sikerként beállítani. A Trump-elnökség szemében az iráni háborút kritizáló (elsősorban nyugat-európai) szövetségesek bűne, hogy nyíltan vállalt véleményükkel tovább csorbítják az iráni elnyomó rezsimre gyakorolt amerikai nyomás politikai legitimitását. Amikor Keir Starmer brit kormányfő azt mondja, „ez nem a mi háborúnk”, logikusan érvel, de erős kontrasztban áll a Falkland-szigeteki háborúban vagy akár az orosz–ukrán háborúban nyújtott amerikai támogatással, hiszen Washington mindkét esetben állíthatta volna ugyanezt. Trump és otthoni támogatói szemében az európai tartózkodás igazolja az európaiakról alkotott nézeteket: nem segítenek, mert katonailag és politikailag gyengék, ami végső soron megkérdőjelezi szövetségesi értéküket.

 

A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársa

 

Nyitókép: Ursula von der Leyen bizottsági elnök, Kier Starmer brit kormányfő és Friedrich Merz német kancellár a Fehér Ház könyvtárában várja, amíg Donald Trump Vlagyimir Putyinnal telefonál 2025. augusztus 18-án (fotó: Fehér Ház/Wikimédia)

 

Bába Iván írása itt, Pecze Zoltáné itt, Becsey Zsolté pedig itt olvasható.