Bába Iván cikkét elolvasva az első gondolatom az volt, hogy nekem sok hozzáfűznivalóm nincsen, hiszen ő is európai neveltetésű, látásmódja is ennek alapján definiálható. Mégis több olyan elemet szeretnék kiemelni, amelynek révén gazdagíthatom a most remélhetőleg kibontakozó építő vitát az új világrendről.

Nem vagyunk kívülállók

Magyarország az Európai Unió tagja, vagyis ugyanúgy nem tekinthetjük kívülállóként a világrendről szóló vitát, mint ahogy egy amerikai állam – mondjuk Texas – kormányzója sem lehet semleges szereplő az Európai Unió és az USA közötti viszonyban. Magam ezeréves történelmünk alapján is ragaszkodom a sajátunk mellett a nyugatias európai kultúrához. De nekünk ez a nyugat-európai orientáció olyan fontos kötődés, hogy a következő pár száz évben nem lehet más kulturális és gazdasági integrációs terepünk, mint az EU vagy utódai. Ez akkor is igaz, ha mostanában felmerültek problémák a kontinens fejlődésével, versenyképességével kapcsolatban.

Integrációnk népszerű

Az EU sikerességét bizonyítja ugyanakkor annak népszerűsége. Már 1976-ban is megmutatkozott ez a görög katonai diktatúra bukása után, amikor nem az EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás), hanem az EGK- (Európai Gazdasági Közösség, vagyis a Közös Piac) tagságot tűzte ki maga elé célul Hellász. Ekkortájt erősítette meg népszavazáson az Egyesült Királyság is a belépést, sőt, utána a dél-európai periféria, majd a fejlett EFTA-tagok nagy része is mellette döntött. Mi több, az 1990-es években a kívül maradt Nyugat-Európa is a belső piaci tagságot választotta az Európai Gazdasági Térségen keresztül, Izland ismét fontolgatja a csatlakozási tárgyalásokat, némely volt szocialista ország szintén sorban áll a tagságra várva, az eddig belépők lakosságának nagy része pedig azóta is örvend a belépésnek.

Integrációnk versenyképes

Kontinensünk integrációja azért is mutat versenyképességet, mert a világ teljes (áru- és szolgáltatás-) külkereskedelmét illetően a főbb szereplők közül a legnagyobb értékű forgalmat az EU biztosítja: az uniós export több mint négyezermilliárd euró évente, ami messze meghaladja a kínai vagy az amerikai teljesítményt, és aktívumunk is messze a legnagyobb, több mint ötszáznyolcvanmilliárd euró volt 2024-ben, amely felülmúlja a sokáig verhetetlennek tartott kínaiakét (az amerikai mérleg deficites). Mindez nem azt bizonyítja, hogy az USA-val összhangban drasztikus lépésekkel kellene visszafognunk az euró stabilitása érdekében a nyitottságunkat. (Külkereskedelmünk súlya GDP-arányosan is a legnagyobb a nagy szereplők között.)

Nem skanzen a régi világrend

Európa – az USA-val ellentétben – továbbra is az 1945 után kialakított világrend alapján jár el és viselkedik. Vagyis hisz abban, hogy az intézmények és szabályozók, illetve a nemzetközi jog és a globális gazdasági rendszer alapján vezérelt világ továbbra is fenntartható, javítható. Bár az amerikai adminisztráció a nemzetbiztonsági stratégiájában az EU tagállamait fojtogató szabályozásokról ír, de a magunk részéről mi azt tartjuk az egyik legnagyobb előnyünknek, hogy van saját európai jogrendünk és intézményi kultúránk, ahol a szuverenitás egy részét mi, a tagállamok együtt gyakoroljuk, nem pedig szupranacionális szervezetnek adjuk át. Bár vannak viták a helyzet továbbviteléről, ezt az eredményt elfogadjuk, nemcsak mi, tagok, de a tagságra vágyók is. Ennek tükrében kifejezetten sértő ránk nézve, hogy úgyszólván „skanzennek” tartanak az amerikaiak bennünket, még ha globális GDP-súlyunk huszonhatról tizennégy százalékra esett is vissza az elmúlt évtizedekben.

Szabadkereskedelem

Az előbbiekből következően mi, európaiak – és ebben senki sem fogta le Ursula von der Leyen kezét – továbbra is a liberalizáció útján haladunk. Tiszteljük a szinte utolsó nagy intézményi szereplőt, a Világkereskedelmi Szervezetet, és kötjük sorra a nyitásokat jelentő szerződéseket, ráadásul ezeket politikai-biztonságpolitikai együttműködést is megvalósító részekkel egészítjük ki. Nemrég huszonöt év tárgyalás után a dél-amerikai főbb, külgazdaságilag zárt államokat tömörítő Mercosur-országokkal is szerződtünk, de legutóbb Indiával és Ausztráliával is aláírt ilyen megállapodást az Európai Bizottság (Kanadával, Japánnal és Koreával vagy Indokína nagy részével ezen már túl vagyunk). Ezen túlmenően a belső agrárlobbikat is dühítve a bizottság elnöke vállalta azt a kockázatot is, hogy május elsejétől a kereskedelmi jellegű szerződésrészeket életbe lépteti a Mercosur-államokkal, nyilván ezzel akarja bizonyítani, hogy a kontraktusok megvalósítása összességében kedvező hatással bír, és az agrárnyitások is kezelhetők.

Nacionalista erőpolitika

Az amerikai felfogás a világrendre vonatkozóan a nemzeti érdekeket egyoldalúan hangsúlyozva domborodott ki az utóbbi években. Trump 2017-ben leállította a liberalizációt célzó dél-kelet-ázsiai és latin-amerikai irányultságú nagy szerződésrendszert és a vonatkozó transzatlanti tárgyalásokat is – mindkét terület Obama kedvencei közé tartozott –, és egyoldalú vámemelési politikájával, illetve a befektetők hazai terepre vonzásával protekcionista irányvonalat választott. Erőpolitikája nem nélkülözi az egyoldalú lépéseket más területeken sem.

Illiberális és protekcionista globális politikája kapcsán két tényezőre hívnám fel a figyelmet. Egyrészt a rendszer már nem a jól felépített Trump-show gyanánt működik, mint első elnöki ciklusában, amikor a republikánusok is gyakran tengelyt akasztottak vele, és a végén még az alelnöke is óvatosan elhatárolódott tőle. Most a republikánusok egységesebben felsorakoztak mögötte, és magabiztos fölényt hoztak 2024 végén a törvényhozás két házában. Másrészt a többi angolszász állam nem tartott Trumppal, inkább a hagyományos nyugati rendszeren belül maradva az EU-hoz húznak, amit szerződések sora tükröz, és így közelebb kerültek hozzánk, az EU-hoz, mint Washingtonhoz. Ebben meglepő módon a britek és a kanadaiak is élen járnak.

Trump a globális stratégiáiban eddig érdekes módon egy sajátos elvet követett: a MAGA-mozgalommal összhangban az egyoldalú amerikai hasznot tartotta szem előtt. Nyíltan kimondta azt, hogy az egész amerikai földrész amerikai – neokolonialista – érdekövezet. Nemcsak az oroszokat akarja kiszorítani a térségből, hanem a kínaiakat is, akik most nyomulnak be a liberálisabb gazdaságú országokba (Chile, Mexikó vagy Peru) többoldalú szerződéskötéseik és gazdaságdiplomáciájuk révén. Érdeklődéssel várom, hogy a Mercosur-egyezmény életbe lépése után az Unió hogyan tud a nyílt Monroe-doktrína ellenére behatolni az USA hátsó udvarába, ahová a szovjetek kubai fellépése után mások még nem tudtak stratégiai pozíciót kiépíteni.

A kínai és az orosz ellenpólus kezelése

Az is nyilvánvaló a Bába Iván által elemzett friss amerikai dokumentumokból, hogy a stratégiai ellenpólus az USA számára Kína lesz. Ezért a hangsúly a stratégiákban az indo-csendes-óceáni térségre esik, ami Peking bekerítését is eredményezheti. A fordított Kissinger-doktrínával Oroszország leválasztása Kínáról ebben számukra kulcskérdés. Az oroszokkal most nem foglalkoznak kiemelten: az EU oldja meg maga Ukrajnát, európai ügy. Csak az számít, hogy az oroszok ne legyenek veszélyesek az USA-ra nézve, márpedig ez most nem áll fenn. A trumpi Washington szemében hanyatló EU viszont védje meg magát, és mint a NATO európai pillére fegyverkezzen a GDP öt százalékára emelve védelmi kiadásait, és legyen buzgó, érdekelt fegyverzetek eladásában is. Oroszország valójában lehet a nyersanyagaival üzleti és stratégiai partner is, ha Kínával szemben semleges marad, és rendet rak a maga szomszédságában, főleg Közép-Ázsia posztszovjet, iszlám területein. A folyamatok azonban Moszkvának ezt a szerepét még nem erősítették meg.

Mit hozhat az új helyzet Európában?

Egyrészt hét évtizedes hagyományaihoz híven az Uniónak a belső válságból integrációs mélyüléssel kell kijönnie. Ukrajna kapcsán meg kell valósítania a közös integrált külpolitika mellett a közös védelmi politikát is, vagyis először békefenntartással kell alátámasztania erős külpolitikáját (ehhez nem kell sorozott katonákat bevetnie). Ezen a területen a német–francia tandem ki akarja erőszakolni a vétójog eltörlését, amelyet nekünk, magyaroknak tudomásul kell vennünk, még ha a megerősített együttműködés keretében nem minden tagállam vesz is részt adott külső katonai fellépésben. (Hasonló mélyülési törekvéseket várok az adózás, a közös költségvetés vagy az energiapolitika területén is a következő évtizedben.) Ez előfeltétele a további uniós bővítésnek is, amit nekünk, magyaroknak is figyelembe kell vennünk. (Ugyanakkor nem számítok arra, hogy az úgynevezett demokratikus deficit ügyében előrelépés történne, vagyis az Európai Parlament tekintetében a tagállamiak mellett lennének uniós választási listák, ami nagyobb legitimitást adna a testületnek a tagállami kormányokat tömörítő Tanáccsal szemben. Azt sem hiszem, hogy az utóbbit felsőházként egyhamar integrálnák az uniós törvényhozásba, tagjai még sokáig kizárólag a nemzeti parlamentektől kapják a legitimitást és a kontrollt.)

A Pax Americana felbomlása

Az amerikai erőpolitika a mostani trumpi kilengés mérséklődése után is valószínűleg tartós jegyeket mutat majd. Biden alatt sem állították helyre a WTO vagy az ENSZ BT szerepét, nem kötöttek liberalizációs szerződéseket még a kilépő britekkel sem, pedig Londonban nagy reményeket fűztek hozzá. Ráadásul az 1945 utáni Pax Americana felbomlását jelzi az, hogy a nagyhatalmi vétóparitások helyett a legújabb gázai válság apropóján olyan béketanácsot állítanak fel, amely kiiktatja az ENSZ Biztonsági Tanács másik négy vétóval rendelkező tagjának befolyását, viszont nem nyeri meg a nagy nyugati és az ázsiai partnerek támogatását. Az európaiak stratégiai fenyegetésnek fogják fel Oroszországot és immár Kínát is, az előbbi megbékéltetésébe pedig eszük ágában sincs belemenni. Az első erőpróbát nem a palesztinok vagy Irán, hanem Ukrajna helyzetének rendezése kapcsán látjuk majd. De addig is várjuk meg a félidős amerikai törvényhozási választásokat 2026 november elején.

 

A szerző közgazdász, a KRE oktatója

 

Nyitókép: Európa – May Claerhout szobra az Európai Parlament brüsszeli épületénél (fotó: fotokoci, CC0/Wikimédia)