Az Európai Unió, talán nem annyira köztudott, a világ leginkább nyitott kereskedő egysége, a globális kivitel mintegy tizenhét százalékát adja – ráadásul pozitív mérleggel –, amivel meghaladja a GDP alapján betöltött szerepét (tizennégy százalék). Ezzel felülmúlja az amerikai (egyébként veszteséges) nyolc-tíz vagy a kínai (hozzánk hasonlóan nyereséges) tizenegy-tizenkét százalékos külkereskedelmi teljesítményt a világban. Azzal, hogy 2009-ben a Lisszaboni Szerződés életbe lépésével az egységes külpolitika részévé tették a külgazdaságot, a tagállamok egyértelműen jelezték, hogy továbbra is a nyitott szabadkereskedelmi viszonyok mellett teszik le a voksukat. Már 2006-ban megkezdte az EU azt az új, szélesebben értelmezett kereskedelem-politikát, melynek értelmében ebben az új érában nemcsak ipari liberalizációs szerződéseket köt (például az agrártermékeknél csak könnyítésekre korlátozva), hanem ezt az érzékenyebb területet és más kérdésköröket (úgymint a szolgáltatások kereskedelme, a letelepedési jogok, a közbeszerzések nyitása, a beruházások védelme, gazdasági és közösségi programokban való együttműködés) is belevettek a preferenciális szerződések tárgyalásába. Gyakran vegyes, néha kifejezetten tagállami hatáskört is érintenek a felvett témák, például a belügyi-migrációs együttműködés, a külpolitika és a védelem. Ráadásul a felek immár nemcsak a tagságra aspirálók, hanem más földrészek kormányai közül is kikerülnek, mi több, a megállapodásokba emberi jogi vagy demokratikus klauzulákat is beépítenek.

Előzetes életbe lépés

Emlékezetes, hogy a magyar kormán – és a többi térségi csatlakozó – által 1991 végén aláírt úgynevezett európai megállapodás úttörőként is  hasonlóan komplexnek bizonyult. A szerződéseknek voltak olyan részei – elsősorban a kereskedelmi és kereskedelmi jellegű témák –, melyek teljes mértékben közösségi, később uniós hatáskörbe tartoztak, de voltak vegyes hatáskörű részek is, melyeket nemcsak az uniós közös kompetencia szerint kellett jóváhagyni, hanem a tagállamoknak is ratifikálniuk kellett. (Hazánk esetében az ideiglenes megállapodás gyorsan, 1992. március elsején lépett életbe, de a teljes szerződés csak pontosan két évvel később, az akkor tizenkét uniós tagállam parlamenti ratifikációjának elhúzódása miatt lett hatályos.)

Ezért lehetséges, hogy ideiglenes megállapodással a Tanács minősített többségi döntésével és az EP jóváhagyásával az aláírás után (Indiánál még nem tartunk az aláírásnál) szinte azonnal életbe tudnak lépni a kereskedelmi jellegű részek mind a Mercosur, mind India vonatkozásában – feltéve persze a partnerek jóváhagyását is –, még ha nem tudjuk is azt, hogy az összes tagállam ratifikálja-e a teljes együttműködési szerződést, és ha igen, mikor. (Az aláírás előtt négyen szavaztak a Tanácsban a Mercosur-szerződés ellen, köztük hazánk is, ami nem biztató a ratifikációra nézve.) Az Európai Parlament is jogi felülvizsgálatot kért – többek között éppen a tagállami parlamentek megkerülését kifogásolva az ideiglenes megállapodásnál –, ezért nem tudni, hogy az elkövetkező két évben mikor lép életbe a teljes szerződés, illetve a Bizottság vállalja-e az ideiglenes megállapodás elindítását. (India esetében még csak lezárt tárgyalásról, „kitárgyalt szerződésszövegről” beszélhetünk.)

Szemben Amerikával

Az USA esetében Trump elnök egyoldalú lépésekkel, főleg vámemelésekkel operál, de nemcsak ebben tesz egyoldalú – és az eddigi globális trendekkel ellentétes – külgazdasági lépéseket. Erőből kényszeríti a partnereket arra is, hogy vásároljanak amerikai termékeket, mint ahogy végrehajthatatlan kérésnek tűnik az Uniótól energiavásárlásra vagy -befektetésekre vonatkozó egyoldalú követelése is, mert ezek vállalati vagy esetleg tagállami, nem pedig uniós szintű döntések. Ezzel egyidejűleg a britek, miután a Brexit során komplex gazdasági együttműködési szerződést kötöttek az EU-val a négy szabadságjogot, illetve az áru- és szolgáltatás-forgalmat illetően, most a szorosabb gazdasági, védelmi, energetikai és ifjúságpolitikai együttműködésről tárgyalnak, hogy uniós belső piachoz való hozzáférést biztosítsanak vállalataiknak, ami az eddigi szuverenista felfogásuk megváltozását jelzi.

Maga az EU már a 2010-es évek elején hosszas előkészületek után komoly gazdasági együttműködési megállapodást írt alá Dél-Koreával, Szingapúrral, kicsit később Japánnal, megújította a feltörekvő AKCS-államokkal (Afrikai, Karibi és Csendes-óceáni Államok Csoportja) létesített egyezményeket, amelyekben egyebek közt egyoldalú gesztusokat tesz az európai piacra lépéshez. Az európai irányultságú posztszovjet államokkal is vannak mélyebb piaci hozzáférést biztosító megállapodások: ne csak Moldovára vagy Georgiára (Grúzia) gondoljunk, hiszen 2016 óta érvényben van az ukrán partnerségi, voltaképpeni társulási, klasszikus szabadkereskedelmi megállapodás is, amely azonban nem liberalizálta még a mezőgazdasági termékek forgalmát (a 2022-es invázió után az EU csak ideiglenes segítségképpen biztosította ezt bizonyos termékek esetén, ami rövid távon ismert zavarokat okozott). Az EU szintén liberalizált megegyezést alkotott a délkelet-ázsiai országokkal, köztük az olyan második hullámos, gyorsan iparosodó államokkal, mint Vietnám, amely e réven nagyon komoly piacot kapott exportvezérelt politikája megindításához. Mindezek befektetési kedvezményekkel is párosultak, tehát a tőkemozgásokra is hatnak. Nem annyira ismert, de a Covid után, 2020 decemberében Kínával is kötött az EU ilyen befektetési könnyítést biztosító, átfogó beruházási megállapodást, melynek életbe lépését az EP máig megakadályozta, hivatkozva arra, hogy Kína több uniós testületet, illetve EP-tagot szankcionált.

Ursula von der Leyen uniós politikája – eltérően az amerikaiaktól – továbbra is megmaradt a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályrendszerének talaján, és a kereskedelmi, sőt gazdasági együttműködések könnyítésében látja a saját és a világgazdaság jövőjét. A tagállamok belső politikai viszonyai közt (egyelőre) nem merül föl sem a nyitás befagyasztása, sem a visszafordítása mint a gyengélkedő uniós versenyképesség gyógyírja. Mindenesetre az új tagokkal történő további piacbővítés elodázódik. Bár hangzanak el róla nyilatkozatok – legutóbb tavaly novemberben a nyugat-balkániak mellett az ukránok 2027-es tagságáról –, mindez lebontva a készülő hétéves uniós költségvetésben 2034-ig nem igazán jelenik meg, és csak hosszú átmenettel valósulhat meg.

Nincs hátraarc

Már három évvel ezelőtt, az ukránoknak segítségképpen biztosított ideiglenes mezőgazdasági liberalizáció okozott némi riadalmat, főleg az Unió keleti részének agrárnyersanyag-, főleg gabonatermelő gazdaköreiben. 2024–2025-re ugyan csillapodott az idetérített ukrán termékek okozta feszültség, de rávilágított a félelemre, ami itthon is jelentős, hiszen a magyar agrárszektor jellemzően nyersanyagtermelő. (A két most érintett egyezmény tárgyalása is 2022 után gyorsult fel két évtizedes előkészület és stagnálás után.) Erre jött még rá az is, hogy 2025 nyarán olyan hétéves (2028–2034) költségvetési tervezetet nyújtott be a Bizottság, mely az agrárpiaci rendtartás forrásait relatívan csökkentené, pontosan az új belügyi és külügyi, illetve a versenyképességi feladatok ellátása érdekében. (A költségvetés fő összegének emelése nem igazán merül fel, kivéve a vállalt adóssággal járó törlesztéseket.) Vagyis eldőlni látszik, hogy az EU-nak teljes körű nagyhatalommá kell válnia, nincs hátraarc, nem lehet csak gazdasági integrációra szorítani a nemzetközi megjelenést. Az is érdekes, hogy az agrártiltakozások lecsillapítása érdekében negyvenötmilliárd euróval növelnék a mezőgazdasági költségkeretet 2028 és 2034 között, ami reálértéken még mindig csökkenést jelentene az előző időszakokhoz képest, de hátha megnyugtatja a termelőket.

A Mercosur–EU-megállapodás kapcsán újra előjöttek az Unióban az alacsonyabb költségekből, génmódosított termékek (GMO) behozatalából, a gyerekmunkából, erdőirtásból stb., illetve mindezek szabályozási és környezetvédelmi hiányosságaiból adódó jogosulatlan piaci előny kérdései, melyeket már korábban az ukránokkal szemben, a feltörekvőkkel szemben pedig a WTO-ban általánosan is fölvetettek. Az látszik, hogy a korábbi tiltakozások nyomán a Bizottság és a Tanács megerősítette, hogy egyrészt minden uniós előírást a bejövő áruk termelőinek el kell fogadniuk, például a GMO tiltását, vagy azt, hogy nem lehet az exportjuk környezetvédelmi rombolás (erdőirtás) eredménye. Sőt, a testület szigorú piaczavarási kvótákat is meghatározott. A Mercosur-agrárimport csak egy-két százalékos piaci részesedésig futhat fel – a méz kivételével, ahol tizennyolc százalékig –, fölötte már lehetősége van az Uniónak egyoldalú védelmi intézkedésekre, szelektív védzáradékok révén akár az import felfüggesztését is eszközölheti.

Közös és magyar haszon

Fontos érv a szerződés mellett, hogy uniós szinten elősegíti a konszolidált kibontakozást, a kulcskérdés, a versenyképességi program szempontjából pedig piacot biztosít az európai iparnak, elsősorban a gépiparnak – azon belül is a német autóiparnak és vegyiparnak (gyógyszeriparnak) –, de a szellemi tulajdon védelmének és exportjának is, melyen egy egész európai értéklánc alapul. (Megjegyzem, hogy mindez a magyar ipart, mely évek óta mélyrepülésben van, főként azért, mert az európai ipari értékláncok integráns része, fellendítheti nemcsak a Mercosur, hanem India így megnyíló piaca révén is.) Kimagasló politikai jelentősége is van annak, hogy a brazil–argentin piacokra az EU kapja a legnagyobb belépési lehetőséget, az USA és Kína csak a WTO-szabályok alapján juthat be, nem pedig preferenciális rezsim révén. (Mind a Mercosur, mind India számára az EU messze a legnagyobb kereskedelmi partner, és így az is marad.) Sem India, sem a Mercosur nem volt hajlandó korábban olyan regionális liberalizációs szerződésrendszerbe belépni – például az ázsiai Regionális Átfogó Gazdasági Partnerségbe (RCEP) vagy az Átfogó és Előremutató Csendes-óceáni Partnerségbe (CCTPP) –, ahol Kína bármilyen preferenciális szerephez jut, csak külön megállapodással volt hajlandó India kereskedelmi könnyítést biztosítani a Kína nélküli szervezeti rendnek.

Belpolitikailag a Mercosur-országok részéről szintén bátor lépés a nyitás, hiszen hazai (védett) ipari lobbijaik azt kifogásolják, hogy a mezőgazdasági termelők miatt kedvezményesen beengedett német és más európai autóipar ellehetetleníti saját exportvezérelt iparuk elindítását, tulajdon piacukról szorítja ki őket. (A gazdaságfilozófiailag nyitott latin-amerikai államokat, például Mexikót, Chilét, Perut és Kolumbiát, amelyek évek óta tagjai vagy partnerei az OECD-nek, az ázsiai/latin-amerikai transzkontinentális rendszereknek, az EU már korábban az említett új típusú szerződésekkel vonta be szabadkereskedelmi politikájába, akárcsak az említett délkelet-ázsiai partnereket.)

Közeledés az Unió felé

Az argentin marha és a brazil csirke vagy a rizs inváziójának elkerülése valóban kihívás lesz, de a feldolgozott termékekkel, főleg a tejtermékekkel be tudunk törni a dél-amerikai agrárvertikumba, hiszen abban a Mercosur importigényes. Emellett a réspiacokra – például a minőségi bor piacára – is lehetőséget kapunk benyomulni. Azt sem becsülném alá, hogy ezek a megállapodások felölelnek olyan területeket, mint a beruházásösztönzési szabályok, a tradicionális földrajzi megnevezések védelme, amiből a kisebb vámtételek mellett is hasznot húzhatunk a több száz éves megnevezéseinkkel a szegedi szalámitól a tokaji borig. Ráadásul a két megállapodás arra ösztönzi mind a BRICS-államokat, mind a G20-akat, hogy politikailag az Unió felé közeledjenek, nem pedig arra, hogy a kínaiakkal vagy az oroszokkal lépjenek nyugatellenes frigyre. Az indiai félnek védelmi együttműködést is kínálunk, amivel elállíthatnánk a világ legnépesebb országát és demokráciáját az orosz vagy amerikai fegyverek és olaj felvásárlásától.

 

A szerző közgazdász, a KRE oktatója, volt európai parlamenti képviselő és külgazdasági államtitkár

Nyitókép: Ursula von der Leyen bizottsági elnök, Naréndra Módi miniszterelnök és Droupadi Murmu köztársasági elnök az indiai alkotmány elfogadásának ünnepén, a Köztársaság Napján a  megállapodás véglegesítése előtti napon (fotó: Prime Minister's Office [GODL-India] / Wikimédia)