Sine ira et studio

Számos nyilatkozat után, 2025 novemberében jelent meg az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági stratégiája, 2026 januárjában pedig a Nemzet-
védelmi stratégiája. E két dokumentum már elég információt tartalmaz az amerikai kormány igazi törekvéseiről, arról, hogy mit várhatunk tőle a belátható jövőben.

Amerika mindenek előtt!

Kiolvasható a Nemzetbiztonsági stratégiából a legfőbb cél: az Egyesült Államok legyen a világ legerősebb, legjobban működő és legnagyobb elrettentő erővel bíró országa, Trump elnök külpolitikáját pedig nem a hagyomány, nem az elvek és nem a nemzetközi jogrend vezérli, hanem két szó: „America First” (Amerika mindenek előtt!).

Legfontosabb térség a Nemzetbiztonsági stratégia szerint az amerikai biztonságpolitika számára az amerikai kontinens egésze, Ázsia, ezen belül Kína, illetve az Indiai- és Csendes-óceán medencéje.

A Monroe-doktrína („Amerika az amerikaiaké!”) megerősítése a stratégia egyik pillére, és azt jelenti, hogy sem Oroszországnak, sem Kínának, sem másnak nincs stratégiai keresnivalója a kontinens egyik felén sem! Kínáról ezt írja a dokumentum: „Trump elnök egy mozdulattal megfordította három évtized téves amerikai Kína-értelmezését, mely szerint, ha megnyitjuk piacainkat Kína előtt, bátorítjuk az amerikai befektetéseket Kínában, és ha feldolgozóiparunkat kiszervezzük Kínába, akkor elősegítjük Kína belépését az úgynevezett nemzetközi jog által vezérelt világrendbe. De nem ez történt. Kína erős lett és gazdag, és gazdaságát és erejét jelentős előnyszerzésre fordította.” Ezen a helyzeten változtatni kell. Az amerikai politika törekvése nem lehet más, mint hogy az Egyesült Államok maradjon a világgazdaság vezető ereje, mely akaratát – legnagyobb katonai elrettentő erejére is támaszkodva – érvényesíti az ázsiai térségben is. Kína térnyerését a világkereskedelemben kiegyenlíti, Kínával pedig „valóban kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat tart fenn”.

Európa szinte kizárólag problémahalmazként jelenik meg. A dokumentum értelmezése szerint a kontinens globális gazdasági térvesztése együtt jár civilizációs romlásával, s ezt az Európai Unió és más transznacionális szervezetek okozzák, melyek aláássák a politikai szabadságot és a szuverenitást, a migrációs politika átalakítja a kontinenst, és viszályt kelt. Folyik a szólásszabadság korlátozása és a politikai ellenzék elnyomása, zuhan a születésszám, elvész a nemzeti identitás és önbizalom.

Az Egyesült Államok a következőket tartja prioritásainak Európa vonatkozásában: visszaállítani a stabilitás feltételeit Európán belül, helyreállítani a stratégiai stabilitás feltételeit az eurázsiai kontinensen, illetve csökkenteni az Oroszország és az európai államok közötti konfliktus kockázatát; Európát a „saját lábára állítani”, hogy úgy működjön, mint népek összehangolt csoportja, felelősséget vállalva saját védelméért; erősíteni az európai nemzetekben az Európa jelenlegi pályájával szembeni ellenállás képességét; megnyitni az európai piacokat az Egyesült Államok termékei és szolgáltatásai számára, biztosítani az amerikai munkavállalók és üzleti vállalkozások számára a tisztességes bánásmódot; a kereskedelmi kapcsolatok, fegyvereladás, politikai együttműködés, kulturális és oktatási csereprogramok révén felépíteni Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa egészséges nemzeteit; véget vetni „a NATO mint folyamatosan bővülő szövetség” képzetének és gyakorlatának; és bátorítani Európát a technológialopás, kiberkémkedés és egyéb ellenséges gazdasági tevékenység elleni küzdelemre.

Ezek a megállapítások már önmagukban jelentős amerikai stratégiai irányváltást mutatnak. Ám ha ezek mellett számba vesszük, hogy mi nem szerepel a nemzetstratégiai dokumentumban, akkor válik igazán nyilvánvalóvá a fordulat. Először is a dokumentumban megoldandó, kezelendő problémaként szerepel Kína, Európa, a Közel-Kelet és Afrika, de nem szerepel Oroszország! (Csak mint Európa számára kijelölt feladat.) Másodszor, sehol nincs hivatkozás a nemzetközi jogrendre, a nemzetközi kapcsolatokat fenntartó és működtető értékekre és szabályokra. Harmadszor, nincs szó benne a nemzetközi gazdasági kapcsolatokról. Negyedszer pedig a NATO-n kívül nincs hivatkozás nemzetközi szervezetre (csak az EU-ra elmarasztaló összefüggésben).

Béke erő által

Sokatmondó már a Nemzetvédelmi stratégia alcíme is: „Helyreállítani a békét az erő által – Amerika új aranykorszakának érdekében.” Ennek eszköze a hadsereg mint a nemzet kardja és pajzsa.

Az alaptézis a hadügyminiszter által aláírt bevezetőben (Memorandum) található, mely szerint a szabályokon alapuló nemzetközi rend absztrakt légvár, amelyhez igazodva az előző adminisztráció elpazarolta Amerika katonai előnyét és anyagi forrásait.

Az új vezetés feladata, hogy olyan katonai erőt hozzon létre, mely a nyugati féltekén biztosítja a szabad katonai és kereskedelmi hozzáférést a Panama-csatornához, az Amerikai-öbölhöz és Grönlandhoz. Kanada és a többi amerikai ország feladata „a közös értékek tiszteletben tartása és védelme”. Ahol ennek nem tesznek eleget, ott az Egyesült Államok kész célzott, határozott akcióba lépni törekvései érvényesítése érdekében.

A védelmi stratégia szerint Kína partnere az Egyesült Államoknak, melyet sem megszorongatni, sem megalázni nem kell. Ehelyett a megbízható békerend fenntartása érdekében a térségben erőegyensúlyt kell teremteni.

Fokozott tehermegosztást kell elérni a szövetségesek és a partnerek esetében, ami nem izolacionizmus, hanem a nemzeti érdek, az America First elv érvényesítése a józan ész alapján. Amerika (a haza) megvédésén és Kína elrettentésén kívül a többi, fennmaradó veszély elhárítása a szövetségesek feladata – saját maguk érdekében. Velük megváltozik a hangnem, mert az Egyesült Államok „többé nem fizeti a számlát”. A szövetségesek emeljék öt százalékra védelmi kiadásaikat! Ha megteszik, bárhol képesek lesznek elrettenteni vagy legyőzni a támadót.

Oroszország gazdasági ereje eltörpül az európai NATO-tagországok ereje mellett (a nominális GDP arány 2024-ben: 13:1), így ezeknek az országoknak az elsődleges felelőssége Európa konvencionális fegyverekkel történő megvédése. Az ukrajnai háborúnak be kell fejeződnie, s ez elsősorban Európa felelőssége.

Béketanács

Számos kritika érte a Trump elnök által alapított Béketanácsot. A nemzetközi világban eléggé „szokatlan”, a szervezetnek mind a struktúrája, mind a működési rendje eltér az ENSZ megalapítása, vagyis az 1945 óta bevett és működtetett nemzetközi szervezetekétől. Ám ha a szervezet létrehozását nem önmagában értelmezzük, hanem a két fentebb ismertetett dokumentummal együtt, akkor azt láthatjuk, hogy szervesen illeszkedik az ott megfogalmazott amerikai stratégiába.

A Béketanács alapító okiratának preambuluma egyszerűen és egyértelműen jelöli meg a szervezet alapításának indokoltságát és célját. Mint írja: „A tartós béke pragmatikus döntéshozatalt, a józan észen alapuló megoldásokat igényel, és bátorságot, hogy eltérjünk azoktól a megközelítésektől és intézményektől, amelyek túl gyakran vallottak kudarcot. A tartós béke csak akkor tud gyökeret ereszteni, ha az emberek felhatalmazással bírnak és felelősséggel viseltetnek saját jövőjük iránt. Csak a hosszan tartó, a terhek megosztásán és elköteleződésen alapuló, célorientált partnerség biztosíthatja a békét olyan helyeken, ahol a béketeremtő törekvések hosszú ideig megfoghatatlannak bizonyultak. Számos jelenlegi béketeremtő elképzelés erősíti a tartós függőséget, és inkább intézményesíti a válságot, semmint kivezetné az embereket belőle. Szükség van egy rugalmasabb és hatékonyabb nemzetközi béketeremtő testületre. A fenti felismerések eredményezik azon tettre kész államok koalíciójának létrehozását, amelyek elkötelezettek a gyakorlati együttműködésre és a hatékony cselekvésre.”

Ha megvizsgáljuk a meghívott és a meghívást elfogadó, vagy azt el nem utasító államok körét, akkor azt láthatjuk, hogy a tagságnak nincs semmiféle ideológiai, értékrendbeli vagy jogi feltétele, az egyetlen feltétel a preambulumban foglalt célok elérése érdekében az Egyesült Államok, illetve Trump vezető szerepének elfogadása.

Két nagy, egy kisebb. És a negyedik?

Új világrend körvonalai rajzolódnak ki a három dokumentumból. Ebben két nagy játékos és egy partner szerepel: az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Közvetve kiolvasható belőlük, hogy Trump Oroszországgal nem háborúzni, hanem üzletelni akar – különös tekintettel a végtelen mennyiségű ásványi kincsre, amely Oroszországban található. S az amerikai tőke és az orosz nyersanyag találkozása jövedelmezőnek ígérkezik mindkét fél számára.

Az Európai Uniót Trump inkább ellenségnek, mint szövetségesnek tekinti. Nyugat-Európa országaiban ugyanis az a liberális politikai erő van a fősodorban, vagyis hatalmon, amely az előző amerikai adminisztráció szövetségese volt. Márpedig az Egyesült Államokban a két oldal küzdelme folyamatosan zajlik, vagyis az Európai Unió, a nyugat-európai országok többsége Trump ellenfeleinek támasza, szövetségese.

Ha Európa „negyedik pólusként” világpolitikai tényező akar maradni, akkor jelentős belső reformokat kell végrehajtania. Úgy kell növelnie az Unió belső kohézióját és döntéshozatalának hatékonyságát, hogy közben a tagállamok érdekei és törekvései ellenében – a különböző gazdasági érdekcsoportok és brüsszeli lobbik nyomására – a Bizottság ne hozhasson önálló politikai jellegű döntéseket, és legfőbb feladatának a tagországok érdekeinek összehangolását tekintse.

Tanulságos ellenpélda az EU–Mercosur-szerződés kapcsán folyó ádáz vita és a Bizottság elnökének magatartása. Mint köztudott, a szerződés ideiglenes hatályba léptetését több ország (Franciaország, Lengyelország, Írország, Ausztria, Magyarország) kormánya kifejezetten ellenezte, az Európai Parlament pedig az Európai Bíróságon támadta meg. Ebben a helyzetben a hatályba léptetés nyilvánvalóan nem az EU politikai kohézióját erősítette, tovább élezte a Bizottság jogköréről szóló belső vitát, miközben nem zárult le megnyugtatóan a szerződés következményeiről szóló szakmai vita sem. Ugyanakkor a sürgős hatályba léptetésnek erős Amerika-ellenes (Donald Trumpnak szóló) politikai üzenete is van: Amerika ugyan az amerikaiaké, de az Európai Unió gazdasági ereje ezt képes árnyalni, olyan „liberalizált” nagypiacot létrehozva, amely versenyképes az Egyesült Államok piacával.

Neorealista doktrína

Szemünk előtt zajlik a világrend átalakulása, mégpedig eddig nem látott forgatókönyv szerint. Az Egyesült Államok elnöke a mintegy nyolcvan évig meghatározó, alapjában az amerikai liberális eszmerendszeren és értékrenden alapuló nemzetközi rendet, annak mind nemzetközi jogi, mind intézményi rendszerét haszontalannak vagy kártékonynak minősítve kilépteti országát több tucat nemzetközi szervezetből és egyezményből. Donald Trump és csapata új világrend felépítésébe kezdett, amely a „józan ész” által irányított, erőn alapuló érdekérvényesítésre épül. Nevezhetjük ezt az új amerikai neorealista külpolitikai doktrínának is.

Ezzel kapcsolatban két alapkérdés adódik. Az első kérdés, hogy a világpolitika többi szereplője e fordulatot tudomásul veszi-e, elfogadja-e, vagy kisebb-nagyobb érdekszövetségeket alkotva megkísérli megvédeni és megmenteni az eddigi világrend évtizedek alatt felépített rendszerét, ahogy az Európai Unió a kihívást tudomásul véve teszi. A második kérdés pedig arra vonatkozhat, hogy vajon a „józan ész” lehet-e elegendő rendezőelv az új, a jelenleginél hatékonyabban működő nemzetközi rend kialakítására.

 

A szerző diplomata, korábbi külügyminisztériumi államtitkár

Nyitókép: William Blake: Amerika – prófécia (1821), közkincs / Wikimédia.