Trump elnök legutóbbi kirohanásai az iráni háborúban részt venni nem akaró NATO-szövetségesek ellen a korábban ismert NATO végét jelentik. A NATO jogi alapjai megvannak, rendelkezésre állnak a közös parancsnokságok, a kommunikációs kapcsolatok stb., de az amerikai elnök politikai akarata hiányában az ötödik cikkely szerinti biztonsági garancia semmit sem érne egy európai NATO-tagállam elleni külső támadás esetén. A magam részéről több mint tíz éve számítok arra, hogy az Egyesült Államok Európa melletti elköteleződése meggyengül. De én ezt az amerikai baloldaltól vártam, annak a demográfiai átalakulásnak az eredményeként, melynek nyomán az európai származású népesség kisebbségbe kerül az Egyesült Államokban.
Churchill ír emlékirataiban a Roosevelt elnökkel történt találkozóról 1941 nyarán, amikor Amerika még nem akart Nagy-Britannia oldalán belépni a háborúba. A találkozót két hadihajó fedélzetén tartották, Newfoundland mellett. Churchill lelkesen ír a két haditengerészetet összekötő közös nyelvről és a tengerészek által együtt énekelt zsoltárokról. Ez a közös zsoltáréneklés mára eltűnt. Ironikus, hogy az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia kritikusan ír egyes európai országokról, melyekben néhány évtizeden belül nem európai többség lesz a bevándorlás miatt. Holott Amerika közelebb van ehhez az állapothoz.
Az Irán ellen indított izraeli–amerikai támadás politikai előkészítetlensége miatt az embernek az a benyomása, hogy a Hülyék Paradicsoma (Idiocracy) című filmhez hasonlóan a Trump-kormányzat elfelejtette az amerikai történelmet. Holott katonai és biztonságpolitikai kurzusok tömegei tanítják a két világháború és a hidegháború unalomig ismételt tapasztalatait, a megbékéltetési politika kudarcát, az elrettentési politika sikerét, a szövetségesek melletti elköteleződés szükségességét.
Irán megtámadásakor a Trump-adminisztráció teljesen figyelmen kívül hagyta a vietnámi háború tanulságait is, például az úgynevezett Weinberger-alapelveket az 1980-as évekből. A volt amerikai külügyminiszter szerint csak akkor szabad amerikai csapatokat bevetni, ha az alkalmazott erők elegendőek a kitűzött célok eléréséhez, az akciót pedig támogatja az amerikai közvélemény és törvényhozás többsége. Ezek a feltételek Irán esetében nem teljesültek.
A vietnámi háború másik nagy tanulsága az volt, hogy az Egyesült Államok nem ragadhat bele egyedül egy konfliktusba, szükséges a szövetségesek minél szélesebb körű bevonása. Ennek az elvnek alapján kellett például 1999-ben minden NATO-országnak katonákat küldenie a koszovói békefenntartók kötelékébe. Még Luxemburg is kiállított három katonát. Az Egyesült Államok vállalta a vezetést, de csak úgy, ha együtt sírunk, együtt nevetünk.
Még az ifjabb Bush elnök által részben hamis indokokkal (tömegpusztító fegyver nem volt, de a támadó szándék és előkészület igen) indított 2003. évi második öbölháború előtt is kiépítették az amerikaiak a háborújukat támogató nemzetközi koalíciót. Martonyi János korábbi külügyminisztert civil munkahelyén, a Baker and McKenzie ügyvédi irodában hívta fel egy amerikai helyettes államtitkár, hogy az akkor ellenzékben lévő Fidesz ne bírálja a magyar kormányt a háború politikai támogatása miatt. Tehát akkor nemcsak a kormányt, hanem az ellenzéket is kérték a háború legalább passzív támogatására.
Az Irán elleni támadásról a Trump-kormányzat nem tájékoztatta előzetesen szövetségeseit, majd ezek után sértődötten követelte segítségüket a Hormuzi-szoros megnyitásához. A Trump-kormányzat végtelen önbizalmának alapja a tudatlanság. Hasonlóan azokhoz, akiket Navracsics Tibor és Szijjártó Péter hozott be a magyar külügyminisztériumba 2014-ben és 2015-ben. Jöttek államtitkárok és kabinetfőnökök, akik számára hihetetlen önbizalmat adott tudatlanságuk, amely a legfőbb erőforrásuk volt, mintegy páncélként védte meg őket a valóságtól.
A szerző nyugalmazott nagykövet
Az istentiszteletről készített filmfelvétel itt látható (9,25–10,50). Az énekeket maga Churchill válogatta, köztük a valóban gyújtó hatású Onward, Christian Soldierst (Keresztény vitézek), az Üdvhadsereg himnuszát. Az ének máig az egyik legismertebb, közkedvelt egyházi ének az angolszász világban.
Nyitókép: Istentisztelet a Roosevelt és Churchill találkozásakor a HM Prince of Wales fedélzetén, az Atlanti Karta megfogalmazásakor 1941-ben (fotó: Priest, L C (Lt)/Wikimédia)
Bába Iván írása itt olvasható.
