Németh Zsolt Fidesz-alapítóval az 1980-as évek végének forrongó politikai légkörében tanáraként, a magyar nemzeti kisebbségek ügyében harcostársként találkoztam, a rendszerváltozás utáni magyar külpolitikában pedig szövetségben álltunk. Az Országút hasábjain több alkalommal is korrekt hangú vitát folytattunk a magyar külpolitikáról. A Fidesz kettes számú tagkönyvének tulajdonosa, aki 2014-ben teljes joggal várta, hogy Martonyi Jánost váltva ő lesz a külügyminiszter, jól teszi, ha keresi pártja nagyarányú vereségének okait. 

Úgy véli, hogy a Fidesz 2010 és 2022 között azért szerzett négyszer egymás után több mint kétharmadot, mert „»hatputtonyos« politikákat tudtunk az asztalra tenni: 2010-ben hitelességet, 2014-ben stabilitást, 2018-ban dinamikus fejlődést, 2022-ben pedig az ország sikeres átvezetését a Covid-válságon, illetve a békepártiságot”. Van sok megalapozottabb magyarázat ezekre a győzelmekre, de most nem erről szól a vita. Németh szerint „az idei alulmaradás oka nemcsak, sőt, nem is elsősorban a kampány, hanem a politika; de nem az elmúlt tizenhat év politikája, hanem az elmúlt négy évé”. Az ország gazdasági lecsúszása, a korrupció és a féktelen pazarlás, a média elfoglalása, a jogállamiság lebontása ugyan nem 2022-ben kezdődött, de maradjunk csak az elmúlt négy évnél. Olvassuk, hogy a Külügyi Bizottság elnöke többször kifejezte aggodalmát, hogy „félrevezető lehet fétisként tekinteni arra a kísérletre, amelyet leginkább a »gazdasági semlegesség«, illetve »konnektivitás« fantázianevekkel illettünk. Baj lehet abból, hogy elsősorban ezektől várjuk a fellendülést, és az úgynevezett magyar nagystratégia középpontjába az Ázsiára való rákapcsolódást állítjuk. (…) Az ukrajnai orosz invázió kapcsán az ukránok törekvéseit jelöltük meg a hazánkra leselkedő fő veszélyforrásként.” Nem volt nagyon hangos ez a bírálat, és a kormány politikájában ezeknél jóval nagyobb volt a baj.

Nem először és nem csak április 12-e után állítom: Orbán Viktor a rendszerváltozás – annak idején általa is vallott – alapvető céljait adta föl, mi több, merem állítani, elárulta. 

Magyarország Szent István bölcs döntése óta a nyugati kultúrkörbe tartozik, latin, nem pedig cirill betűkkel írunk, a nyugati politikai és szellemi irányzatok, művészeti stílusok meghatározó elemei történelmünknek. Az ázsiai despotikus rendszerekkel szemben a magyar történelemre országos és megyei szinten is jellemző a képviseleti elv, az önkénnyel szembeni ellenállás és az önkormányzatiság hagyománya. Mindettől a szovjet kommunizmus vasfüggönye próbálta elszakítani egész Közép-Európát és benne hazánkat. Ahogy Faludy György üzente Kádárnak: „Egy országot toltál át Ázsiába.” Ezt fordította vissza az 1989/90-es rendszerváltozás. Mit ígért Antall József 1990. május 22-i programbeszédében? Kormánya „a középerők, a centrum kormánya kíván lenni”. A szabadság, a nép, a gazdasági fordulat és az európaiság kormánya lesz. „A demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság hagyományát valljuk. […] Vissza akarunk térni az európai örökséghez.” A külpolitikai orientáció teljes megváltozását jelentette a Varsói Szerződésből való kiválás és „a széles értelemben vett atlanti együttműködés” programba vétele. Mi lett mindebből 2026-ra? 

A Németh Zsolt által eredetileg a román–magyar párbeszéd fórumának tervezett bálványosi, majd tusnádfürdői rendezvényeken a magyar miniszterelnök egyre vitathatóbb beszédekkel traktálta az erdélyi magyarokat, és egyre riasztóbb volt Magyarországon és a nagyvilágban hallgatni-olvasni világmagyarázatait. Az Országgyűlés Európa-ügyi Bizottságának egykori elnöke, a tizenhat év kormányzás után távozó Orbán Viktor egyik legemlékezetesebb mondata, amellyel a hazánkat húsz év alatt több mint nyolcvanhárommilliárd euróval támogató Európai Uniónak üzent: „Mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, a tüske a köröm alatt.” Hol arról beszélt, hogy az Európai Unióból nem kell kilépnünk, az ugyanis magától szét fog esni, hol meg arról, hogy néhány szélsőjobboldali európai párt segítségével be fogja venni, el fogja foglalni a csak Brüsszelnek nevezett Európai Uniót, a sorosista kígyófészket. Az európai integrációval szemben a nemzetállamok Európáját szorgalmazta. Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke találóan válaszolta, hogy

„a nemzetállam rémálom”, hiszen kiszolgáltatja a Romániában, Szlovákiában, sőt valamennyi európai országban élő nemzeti kisebbségeket a beolvasztásukra törekvő homogenizáló nacionalista politikának.

Orbán rendszeresen arról beszélt, hogy a világ átrendeződőben van, a Nyugat hanyatlik, és saját dogmáinak, rossz divatjainak a foglya, az EU liberális bürokrata elitje, Soros György utasítására, azon mesterkedik, hogy korlátlanul befogadva a migránsokat Európát kevertté tegye, muszlimizálja, vagyis a szélsőjobboldali, Orbán által több ízben idézett összeesküvés-elmélet szerint a „nagy európai lakosságcserét” hajtsa végre. Világrendszerváltás van, Ázsia lesz a világ meghatározó központja, két Nap van az égen, és Kína le fogja hagyni az enervált és technológiailag vele szemben alulmaradó Európát. Tavaly Tusnádfürdőn már három Napot vélt látni, Ukrajna legyőzése után (azt remélné?) Oroszország „visszakerül” Kína és az USA mellé. Azt kezdte hirdetni, hogy a magyar érdek valamiféle középút a „blokkosodó” világ két oldala között. Élesen bírálta Lengyelországot mint Európa első számú amerikai támaszpontját (ezt még Biden idején mondta), és Európára nézve károsnak nevezte London, Varsó, Kijev, a baltiak és a skandinávok szövetségét. Húzta, akadályozta Svédország és Finnország NATO-tagságát, barát lett viszont a 2000-es évek elején még élesen magyarellenes szlovák Fico, a nyíltan oroszbarát Aleksandar Vučić, a Boszniai Szerb Köztársaságot hosszú időn át vezető Milorad Dodik, illetve minden euroszkeptikus és Putyin-barát párt. Az utóbbiakat a magyar kormány nemcsak politikai, de jelentős pénzügyi támogatásban is részesítette. 

Sokunk szemében riasztó és elfogadhatatlan volt a magyar külpolitikának a féligazságokon, hagymázas nagystratégiai víziókon alapuló keleti nyitásnak nevezett orosz- (és Kína-) barát fordulata. 2008-ban, még ellenzékben, Orbán élesen elítélte a Georgia (Grúzia) elleni orosz agressziót, de 2022-ben lényegében az orosz propagandát szajkózva magyarázta, hogy a nyugati politikusok hibái miatt támadták meg az oroszok Ukrajnát. Az ukrajnai invázió óta több mint négy év telt el, és több százezer ember vesztette életét. Amikor az ukránok a túlélésért, a függetlenségért, a szuverenitásért harcolnak – ahogy mi 1956-ban – egy saját népét és nemzeti kisebbségeit is elnyomó nagyhatalommal szemben, a magyar kormányfő és külügyminisztere egyre nyíltabban az agresszor mellé állt, nem Putyint nevezte háborúpártinak, hanem az Európai Uniót, olyan béke mellett agitált, amely Ukrajna kapitulációját, függetlenségének föladását jelentette volna. Olyan mondatokat hallott a világ Orbántól, hogy Ukrajna máris elveszítette a szuverenitását, nem is ország, csak egy terület neve.  

Ahogy még a mostani választások előtt kiderült, a magyar külügyminiszter évek óta telefonon számolt be orosz kollégájának az EU-ban történt bizalmas tanácskozásokról. 2020-ban kérte, hogy Putyin meghívással segítse Ficót és Pellegrinit, a két kifejezetten magyarellenes szlovák politikust. Szijjártó, Moszkva törzsvendége, az elmúlt években többször is a Kreml érdekeiben járt el az Európai Unió ülésein és tanácskozásain, és erőfeszítéseket tett azért, hogy a szankcionált orosz személyek és szervezetek lekerüljenek az uniós szankciós listáról. Jelentette Lavrovnak, hogy mi mindent tesz meg a hamis zászló alatt közlekedő orosz tankerflotta elleni szankciók megtorpedózásáért. Máskor pedig felajánlotta az orosz energiaügyi miniszter helyettesének, hogy eltávolítja a listáról az EU által büntetésre javasolt orosz bankokat. Napvilágra került Orbán és Putyin 2025. decemberi telefonbeszélgetésének a szövege. A magyar miniszterelnök felidézte, hogy „barátságunk 2009-ben kezdődött, amikor fogadott a szentpétervári könyvtárban. De tegnap barátságunk olyan magas szintre emelkedett, hogy bármiben segíthetek. Bármiben, amiben segítségre lehetek, rendelkezésre állok. (…) Minél több barátot szerzünk, annál több lehetőségünk van ellenállni az ellenségeinknek.” [Sic! Ellenségeinknek – tehát a NATO-nak, az EU-nak és Ukrajnának!] Putyin válasza is sokatmondó volt. „Egyetértek, és szeretném hangsúlyozni, hogy nagyra értékelem országának, valamint személyesen önnek az ukrán válsággal kapcsolatos független és rugalmas álláspontját.” [Vagyis hogy az agresszort, a nemzetközileg körözött háborús bűnöst védi, segíti.]

Rendkívül szomorú és szégyenteljes, hogy a magyar kormány propagandaapparátusával folyamatosan hangulatot keltett a hősiesen védekező Ukrajnával szemben, beígérte, hogy vétóval „örökre” megakadályozza Ukrajna európai integrációját, amely mellesleg nagyban javítaná a Kárpátalján (még ott) élő magyar kisebbség helyzetét. 

Minderről Németh Zsolt annyit mond, hogy „Ukrajna hozzánk való viszonyulását komoly szándék hiányában nem tudtuk megjavítani”. Kinek a szándéka nem volt meg, Budapesté vagy Kijevé? Az atlantista külpolitikus óvatos kritikája csupán azt engedi meg, hogy főként a fiatal választók külföldön járva, illetve „a Brüsszellel és Kijevvel szemben nálunk engedékenyebb országok békés életét és működőképes gazdaságát látva nem igazán érezhették alátámasztottnak az »ukrán gyarmatosítás« vagy a háborúba sodródás kockázatát”.

A magyarok jelentős része vevő arra a hamis történelemmagyarázatra, hogy a külvilág, elsősorban a nyugati nagyhatalmak, mindig a magyarság rosszakarói voltak, kizárólag ők az okozói a XX. században magyar részről elszenvedett hatalmas területi és népességbeli veszteségeknek. Orbán miniszterelnök tavalyi tusnádfürdői beszédében és számos hazai fórumon is előadta, hogy Tisza István miniszterelnököt a bécsi haditanács, illetve Horthy Miklós kormányzót a németek csak „belepréselték”, „belenyomták” a két világháborúba. Az 1920-as és az 1947-es békeszerződés erdélyi kárvallottjai számára ez a beállítás különösen tetszetős. Az utóbbi évek bálványosi szabadegyetemeinek a résztvevői, sőt a romániai magyarság nagy része ezért is az utolsó pillanatig felült azoknak a Budapestről terjesztett, ijesztő meséknek, hogy „Brüsszel”, azaz az európai demokráciák, háborút akarnak indítani Oroszország ellen, és egyedül a Fidesz újabb győzelme biztosíthatja, hogy Magyarország – és vele együtt Románia – „ne sodródjon bele ebbe a háborúba”, a fiatalság ne újra Ukrajna földjén vérezzen el. El lehetett hinni, hogy józan emberek, felelős európai vezetők háborút akarnak kezdeni az atomfegyverrel is rendelkező orosz hatalom ellen?

A választások közeledtével a Fidesz kampányának középpontjába a háborús veszélyt állította, Ukrajnát pedig  ellenséggé nyilvánította. Eközben több helyről származó információ szerint az orosz katonai hírszerzés (GRU) emberei már hetek óta megérkeztek Budapestre, azzal a céllal és küldetéssel, hogy befolyásolják a magyar választás eredményét. (Ugyanezt tették korábban Moldáviában.) Március 15-én, a magyar nemzeti ünnep alkalmával Orbán „békemenetet” hirdetett, amelynek fő jelszava ez volt: „Nem leszünk ukrán gyarmat!” A valódi veszély azonban az volt, hogy Oroszország gyarmatává, pontosabban csatlósává válunk. Szijjártó beszédében ukrajnai embervadászatról, Brüsszel–Berlin–Kijev tengelyről beszélt, majd eljutott odáig, hogy az 1848-as szabadságharchoz hasonlította a magyar kormány heroikus küzdelmét az ukrajnai háborúból való kimaradásért. A miniszterelnök kijelentette, hogy „mi, márciusiak sohasem törődünk bele, hogy a magyarok tizenkét pontjából brüsszeli tizenkét pontot csináljanak a budapesti labancok. Nem engedjük, hogy harminc brüsszeli ezüstért eladják, amit tizenhat év alatt felépítettünk. (…) Brüsszel magára vette az ukrán háborút, ezért most háborúra készül.” A tetőpont ez volt: „Ha választanunk kell, ki alakítson kormányt, Zelenszkij vagy én, akkor kellő szerénységgel ajánlom magamat.” Stefano Bottoni történész szerint a beszéd „kicsit olyan volt, mintha összegyúrták volna a hungarista mozgalmat Rákosi Mátyással, majd Csurka István kilencvenes évekbeli Magyar Fórum-os vezércikkeivel öntötték volna le ezt az összegyúrt masszát. Egyszerű dolgunk lesz tehát április 12-én. (Be)zártság vagy szabadság. Keleti típusú autokrácia vagy nyugati típusú demokrácia.” 

A választási kampányba intenzíven személyesen beálló miniszterelnök azt ismételgette, hogy Kelet felől nincs félnivalónk, de az EU, „Brüsszel” az ellenség, nyakunkra akar hozni egy bábkormányt. Egyik utolsó beszéde szinte látnoki volt. „Ritkán adatik meg egy nemzetnek, hogy ilyen világos feltételek mellett dönthesse el a sorsát…

Nem túlzás, most igazán nem, hogy 2026 tavaszán sorsot választunk…

Nem pártot, nem kormányt, nem miniszterelnököt; nem a következő négy év kormányzásának, hanem a magyarság jövőjének megnyeréséért indulunk harcba.” Lényegében véve hasonlót mondott Magyar Péter, és a magyarok határozott többsége az ő leírt, számon is kérhető programjában látta a magyarság jobb jövőjét.

Mindenki érezte, hogy rossz úton van az ország, hogy nagy a különbség egy szűk réteg, az adófizetők pénzéből mértéktelenül meggazdagodottak és az átlagember életszínvonala között, de – úgy hiszem – az Orbán-rendszer Nyugat-ellenes retorikája, a harminchat évvel korábbi rendszerváltozás külpolitikájának a megtagadása, a Moszkvával, Pekinggel, sőt Teheránnal ápolt meghitt viszony döntő mértékben hozzájárult a választási eredményhez. A kompország végül mégis a nyugati partot, a szabadságot és a demokráciát választotta.

Magyarországon nemcsak a Németh Zsolt által emlegetett fiatalok, de mindazok, akik nem kizárólag a közmédiának nevezett kormánypropagandából tájékozódtak, vagy csak ráuntak a közpénzből finanszírozott „nemzeti konzultációk” gyermeteg kérdéseire, és zavarta őket az országot elöntő óriásplakátok látványa, 3,4 millió választó elutasította az „illiberális”, az országot az EU sereghajtójává tevő rendszert, és a tavaszi szelet hozó Tiszára bízta az ország jövőjét. Az erdélyi magyar választók nagy része, az RMDSZ vezetői erre nem számítottak, a választások eredménye szinte sokkolta őket, mert Orbán Viktor és médiája sikeresen elhitette velük, hogy érdekeiket csak egy Fidesz-kormány tudja képviselni, jövőjüket az szolgálja.

Remélem, hogy az idei tusnádfürdői szabadegyetem és nyári tábor erdélyi és magyarországi résztvevői és előadói szembenéznek a félrevezetés következményeivel, a Fidesz nem négy, de tizenhat éven át folytatott bel- és külpolitikájának súlyos hibáival.

 

A szerző történész, diplomata

 

Nyitókép: Amikor a bálványosi szabadegyetem még a román–magyar párbeszédről szólt: Orbán Viktor és Traian Băsescu román elnök a pódiumon 2010-ben (fotó: Szabi237, CC BY 3.0/Wikimédia)

 

Entz Géza írása itt, Király Miklósé itt, Pesti Sándoré itt, Németh Zsolté itt olvasható.