Fontosnak tartom először is leszögezni, hogy a Tisza Párt elsöprő méretű választási győzelme ellenére továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy az utolsó rendszerváltás Magyarországon 1989/1990-ben volt. Azóta minden esetben – összesen tizenkét alkalommal – csupán kormányváltás történt, melyek hol kisebb, hol nagyobb változásokat idéztek elő a magyar politikai rendszerben. A jelenlegi kormányváltást rendszerváltásnak nevezni véleményem szerint politikusi-publicisztikai túlzás (még ha ezen túlzó véleményt egyes kollégáim is osztják). Ugyanezt mondtam/írtam 2010-ben, a Fidesz hasonló mértékű győzelme és a régi rendszer megdöntését, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapítását hirdető kommunikációja idején is.

Egyik esetben sem változott meg ugyanis a politikai-gazdasági rendszer lényege: a magántulajdon dominanciáján alapuló piacgazdaság és a többpárti parlamenti váltógazdálkodás. 

Ettől függetlenül – miként a 2010-es választásokat követően – ezúttal is természetesnek tekinthető, hogy a többi rendszerváltás utáni kormányváltáshoz képest nagyobb változások lesznek a politikai intézményrendszerben. Ennek részeként azt is el tudom fogadni, hogy a kétharmados többség az Alaptörvény és egyéb sarkalatos törvények módosításával hivatali mandátumuk lejárta előtt elmozdítja a pozíciójából több kulcsfontosságú közhatalmi intézmény vezetőjét. Az új miniszterelnök által megnevezett személyek – a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Kúria, az Országos Bírói Hivatal, az Állami Számvevőszék, a Gazdasági Versenyhivatal, a médiahatóság elnöke, illetve a legfőbb ügyész – valóban lojális pártkatonák (miközben vannak közöttük kitűnően felkészült szakemberek, tudósok). A köztársasági elnöknek önmagában igen korlátozott a hatalma, a jelenlegi összetételű Alkotmánybírósággal együttműködve azonban meg tudja bénítani az új többség törvényalkotó tevékenységét. Nagyon nem mindegy azonban, hogy a helyükre valóban autonóm személyiségeket vagy hasonló pártkatonákat választanak. Ezt hamarosan megtudjuk. Szintén rendkívül fontos, hogy marad-e az alkotmánybírákat jelölő parlamenti bizottság jelenlegi, mandátumarányokat tükröző összetétele, vagy visszatér a 2010 előtti konszenzuskényszer. Aggasztó jel, hogy az új többség – legalábbis Magyar Péter bejelentése szerint – visszamenőleges hatályú jogalkotással akarja megakadályozni Orbán Viktor újbóli miniszterelnökké választását.

Soha nem értettem egyet azzal a kormánykritikus értelmiségi körökben az elmúlt években gyakran hangoztatott véleménnyel, hogy a jelenlegi kormányt választásokon nem lehet legyőzni (vagy ha mégis, azt nem fogja elismerni). A jelenlegi választás eredménye ezt látványosan cáfolta. Azt a minap hallott magyarázatot is hamis analógiának érzem, hogy végül az állampárt is demokratikus választásokon adta át a hatalmát. A kommunista diktatúrában ugyanis negyven évig nem volt többpárti választás, míg 2010-et követően négyévente igen. A pálya ugyan a kezdetektől lejtett az ellenzék számára (választási rendszer, médiaviszonyok, erőforrásokban meglévő hatalmas különbség, kistelepüléseken függelmi láncok, szavazatvásárlás stb.), ez a lejtő azonban választásról választásra csak nőtt, mégis most bukott el a regnáló hatalom.

Nem hiszek abban, hogy – akárcsak utólag is – pontosan meg lehet mondani, milyen okok vezettek valamely politikai erő győzelméhez/vereségéhez. Általánosságban az mondható el, hogy két fő ok volt:

végre akadt egy alkalmas ellenjelölt, aki rendkívül jó ütemérzékkel lépett be a politikába (kegyelmi botrány), illetve mára lett elege egy kritikus tömegnek a Fidesz tizenhat éves kormányzásából. 

Ami az első okot illeti, Magyar Péter két év alatt hatalmas munkabírással, jó szónoki képességekkel járta be többször az országot, érintett hétszáz települést, egy-egy nagyobb rendezvényén több nemzeti szimbólum volt, mint a baloldali és/vagy liberális pártok összes rendezvényén együttesen. Ötvenezer aktivista és egy kitűnő kampányfőnök segítette, a választás napján is jól sikerült a mozgósítása. Elsősorban az embereket vélhetően leginkább érdeklő és irritáló kérdésekről beszélt (korrupció, egészségügy, oktatás helyzete), miközben bátran használta a nemzeti és keresztény retorikát. Az óellenzékkel pedig semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó, különösen a leginkább elutasított DK-t ostorozta („kék Fidesz”). Mindez együtt feledtetni tudta magánemberi gyarlóságait és azt a kezdeti hitelességi deficitet, hogy sok éven át szolgálta a NER-t, és jól megélt belőle.

A másik ok jóval összetettebb, és csak találgatni tud az ember. Tizenhat év folyamatos kormányzás eleve rendkívül ritka a második világháború utáni európai demokráciákban, ennél hosszabb ideig (tizennyolc évig) tudomásom szerint csak az Európai Bizottság egykori elnöke, Jean-Claude Juncker volt a miniállam Luxemburg miniszterelnöke (Helmut Kohl és Angela Merkel Orbánhoz hasonlóan tizenhat évig kormányzott). Ennyi idő alatt óhatatlanul jelentkeznek a fáradás tünetei, megszaporodnak a hibák, amelyeket egyre kevésbé tolerál a társadalom, mind többen rá is unnak a regnáló vezetőre, és változást akarnak.

A Fidesz esetében persze ennél jóval többről volt szó. A Medián azon kérdésére, hogy miért váltották le az Orbán-kormányt a választók, messze a legtöbben a korrupciót említették (negyvenkilenc százalék, a második helyen említett romló gazdasági helyzetet és megélhetést csak tizennyolc). Miközben súlyos korrupciós vádak már a 2010-es évek közepe óta folyamatosan megfogalmazódtak a kormánnyal szemben (letelepedési államkötvények; erősen túlárazott, személyre szabottan NER-oligarchákra kiírt közbeszerzések sora; kaszinó-, autópálya- és hulladékkoncesszió; tizenhatezer rendkívül drága, fölösleges lélegeztetőgép megvásárlása; Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és Matolcsy Ádám mesés meggazdagodása stb.), mégis rendre hozta a Fidesz a kétharmadot. Valószínűleg e téren is mostanra telt be a pohár a szavazók kritikus tömege számára, amihez nyilván hozzájárult a gazdaság általános állapotának és a megélhetési körülményeknek a romlása, a megszerzett vagyon mind szemérmetlenebb fitogtatása, a jegybanki alapítványok több százmilliárd forintos vagyonvesztésének és a lassan elkészülő, gazdasági épületnek hazudott hatvanpusztai luxuskastélynak az ismertté válása széles választói tömegek előtt.

Számomra ezenkívül az elmúlt években

két dolog volt a legellenszenvesebb, egy nyugati szövetségi rendszerhez tartozó, konzervatív kormányhoz legméltatlanabb: külpolitikai orientációnk megváltozása, illetve a végtelenül primitív, újabb és újabb ellenségképeket gyártó, központilag vezérelt kormányzati kommunikáció.

Kezdetektől averzióval viszonyultam az ellenségképeken, félelemkeltésen alapuló finkelsteini kommunikációs stratégiához. A tömeges muszlim migráció és Soros György nézetei azonban valóban veszélyt jelentettek egy magamfajta nemzeti érzelmű, konzervatív-szabadelvű értékrendű ember számára. De hogy egy konzervatív, a magyar szabadságharcos hagyományokat zászlajára tűző és kommunikációjának középpontjába állító kormány hogyan tudta a megtámadott Ukrajnát, annak elnökét és folyamatosan háborúpártinak nevezett nyugat-európai szövetségeseit fő ellenségként megjeleníteni éveken keresztül, az teljességgel felfoghatatlan számomra (különösen, hogy az agresszor Oroszországot soha nem nevezte háborúpártinak, sőt mindvégig szívélyes, jó viszonyt ápolt vele, kínosan ügyelve arra, hogy annak elnökét ne kritizálja). A választási eredményekből úgy tűnik, így volt ezzel a szavazók nagy többsége is.

A kezdetektől megfigyelhető, folyamatos brüsszelezést is rendkívül kontraproduktívnak, nemzeti érdekeinkkel ellentétesnek, stílusát pedig ízléstelennek tartom (különösen annak tükrében, hogy a brüsszeli eurómilliárdok nem csupán az ország fejlődéséhez, hanem a NER-oligarchák és az Orbán-család látványos gazdagodásához is nagyban hozzájárultak). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Európai Unió intézményeit ne lehetne – sőt ne kellene – bírálni. Brüsszel is tele van korrupciógyanús ügyekkel (csak az utóbbi néhány évben volt/van von der Leyen-, Mogherini-, Kaili-, Reynders-, Hahn-ügy), és az elmúlt időszakban több, az Unió és egész Európa jövőjét alapvetően meghatározó kérdésben folytatott elhibázott politikát (például migránskérdés, Green Deal).

Az eddig említetteknél jóval kevesebb embert foglalkoztat, de magam társadalomtudós értelmiségiként

növekvő ellenszenvvel figyeltem bizonyos, a jogállamisággal általam összeegyeztethetetlennek tartott jelenségeket is,

a teljesség igénye nélkül: a törvényalkotás minőségének folyamatos romlása, a parlament végrehajtó hatalmat ellenőrző funkciójának kiüresedése, a sorozatos parlamenti botrányok (utóbbiért egyaránt felelős a volt házelnök gyakran minősíthetetlen stílusa és az ellenzék egy részének a parlamentarizmushoz méltatlan viselkedése, idétlen, infantilis performanszai); a 2020 óta tartó rendeleti kormányzás; a jellemzően valóban nem éppen konzervatív értékeket valló civil szervezetek folyamatos, értelmetlen vegzálása, több alkalommal kifejezett megfélemlítése (például az Ökotárs Alapítvány irodájában tartott házkutatás az NNYI nyomozói által, a Szuverenitásvédelmi Hivatal tevékenysége, az átláthatósági törvényjavaslat benyújtása); a titkosszolgálatok minden valószínűség szerint pártpolitikai célokra történő felhasználása, kísérlete a Tisza Párt informatikai rendszerének bedöntésére.  

Végül minden bizonnyal befolyásolta az eredményt, hogy az utóbbi években Orbán Viktor jóval többet foglalkozott külpolitikai kérdésekkel, mint a magyar állampolgárokat sokkal közvetlenebbül érintő szakpolitikai problémákkal, megélhetési nehézségekkel. Miként Ablonczy Bálint szellemesen fogalmazott:

„Orbán Viktor bevette volna Brüsszelt, és nem vette észre, hogy közben elveszíti a zempléni Bózsvát.”

Ami a Fidesz jövőjét illeti, sok múlik azon, hogy milyen politikát folytat az újonnan felálló „népfrontkormány”. Amennyiben Magyar Péter eddig megismert értékrendjének megfelelően az első Orbán-kormány politikai irányvonalához hasonló, mérsékelt jobboldali, konzervatív-szabadelvű irányba mozdul el, és sikeresen kormányoz, akkor a Fidesznek nem nagyon marad más választása, mint folytatni az utóbbi években megfigyelhető radikális jobboldali, szuverenista politikát. Ebben az esetben akár hosszú távon is maradhat a párt élén a „nemzeti radikális macsó” Orbán Viktor (miként egy kampány során adott interjúban jellemezte magát). Ha a Magyar-kormány inkább balliberális-zöld politikát fog folytatni, akkor van esély arra, hogy visszatér a Fidesz a jobbközép politizáláshoz – ha egyáltalán egyben marad. Ezt azonban már nyilván egy másik pártvezérrel kell megtennie. Persze az sem elképzelhetetlen, hogy a Tisza Párt hosszú távon is centrista-macronista politikát kíván folytatni, bízva egy új centrális politikai erőtér megteremtésében.

 

A szerző az ELTE ÁJK oktatója

 

Nyitókép: Magyar Péter és Orbán Viktor nevezetes kézfogása az Európai Parlament plenáris ülésén 2024. október 9-én (fotó: European Union, 1998–2026/Wikimédia)