Kétségtelen: a Tisza idei „áradása” a vártnál is magasabban tetőzött, és sok mindenkit magával sodort. Köztük nemcsak olyanokat, akiket sorsszerűen vinnie kellett, hanem olyanokat is, akiket meg lehetett volna ettől óvni. Nemcsak balliberálisokat, de nemzeti liberálisokat és konzervatívokat is, bőven. Ha bölcsek vagyunk, akkor megpróbáljuk megérteni, hogy miért történt ez, és az elsodort jobboldalt nem ellenségnek, hanem potenciális szövetségesnek tekintjük, hogy összefoghassunk velük a haza javára – amennyire csak lehet.

Különben is:

ne csak azt vegyük észre, hogy sokkal kevesebb szavazatot kaptunk, mint reméltük, hanem azt is, hogy a rendszerváltás óta most először nincs posztkommunista párt az Országgyűlésben!

Hát nem erről álmodtunk, amikor harmincnyolc évvel ezelőtt megalakítottuk a Fideszt? A kormányzás eszköz volt számunkra ennek a célnak az eléréséhez, s a jól végzett munka elégedettségével mondhatjuk, hogy húszévnyi kormányzásunk nélkül ez nem sikerült volna.

Vitathatatlan szépséghiba ugyanakkor, hogy a Tisza párttal szembeni nagyarányú alulmaradásunk is együtt járt ezzel a sikerrel. Helyes, hogy azonnal elkezdtünk tanakodni ennek az okairól. Ez lesz a központi téma az idén Tusványoson is. Mielőtt azonban elmerülnénk a tanakodásban, előbb ki kell mondanunk: a posztkommunista pártoktól mentes törvényhozás a választásokon mandátumot szerző négy párt közös sikere, így közös felelősségük is ennek a megőrzése. Úgy kell vetélkedniük, egyszersmind együttműködniük, hogy a magyar választópolgár igazolva érezze döntését a posztkommunista párt nélküli Országgyűlés létrehozásáról.

Ennek kontextusában kell feltennünk a kérdést, hogy miért szavaztak ránk a választók ezúttal kisebb arányban, mint vártuk: azaz mit kell megőrizni és mit kell megváltoztatni. És mit kell létrehoznia a Fideszben annak a megújulásnak, amelynek célja a nemzeti-konzervatív többség visszaszerzése – immár egy posztkommunistapárt-mentes korszakban?

A szépséghiba okairól való töprengésnek szemmel láthatólag két nagy iskolája alakult ki: az egyik a kampányt hibáztatja, a másik a politikát.

S mint az ilyen vitáknál többnyire lenni szokott: mindkét iskola tanainak van igazságmagva, de egyik kapcsán sem célszerű túlzásokba esni.

A kampánynak talán tényleg érdemes lett volna jobban figyelnie arra, hogy a választók között nagyon nagy az értelmiségiek, a falusi-kisvárosi polgárság és a jól képzett munkásemberek aránya. Ők több intellektuális és pozitív tartalommal és kiegyensúlyozottabb, alaposabban indokolt állásfoglalásokkal szólíthatók meg. Egyszersmind ódzkodnak a túlzó leegyszerűsítésektől és negatív érzelmektől. Sokan közülük inkább elnézték nekünk a kampányunk stílusát, mintsem örültek neki. S voltak olyanok is, akik nem nézték el.

Ezzel együtt is a kampány úgy viszonyul a politikához, mint a borhoz a cégér, amely a jó bor számára is elkél, de azért a hatputtonyos aszú reklám nélkül is az; ami meg nem az, azt a legjobb reklám sem teszi azzá. 2010 és 2022 között elsősorban nem azért szereztünk négyszer egymás után több mint kétharmadot, mert jó kampányt folytattunk, még ha a kampány is kivette a részét a sikerből, hanem azért, mert „hatputtonyos” politikákat tudtunk az asztalra tenni: 2010-ben hitelességet, 2014-ben stabilitást, 2018-ban dinamikus fejlődést, 2022-ben pedig az ország sikeres átvezetését a Covid-válságon, illetve a békepártiságot. Ezt mind díjazták az emberek. Valami ezt követően roppanhatott meg, s vált a jelenlegi bizalomvesztés okozójává.

Persze 2022-ben nem volt még Tisza. De azért ne higgyük el róla se, hogy mindenható! Sikeresen használta ki a mi 2022 utáni politikánk gyengeségeit, ekkora sikert azonban nem aratott volna, ha nem lett volna mit kihasználnia. A politikánkkal szembeni elégedetlenség első jelei már az európai parlamenti választásokon megmutatkoztak, de akkor még futotta a bizalmi tőkénkből arra, hogy győzzünk. Akkor a Tisza jórészt még csak a hagyományos – posztkommunista és balliberális – ellenzéket sodorta el, de már akkor is azzal, hogy túllicitálta őket a mi bírálatunkban. Ha akkor tudatosítjuk, hogy hol a repedés a gáton, akkor ma nem itt tartanánk.

Az idei alulmaradás oka nemcsak, sőt, nem is elsősorban a kampány, hanem a politika; de nem az elmúlt tizenhat év politikája, hanem az elmúlt négy évé.

A Fidesznek, ha újra sikeressé akar válni, 2022 előtti énjéhez kell visszatérnie. Ez azt jelenti, hogy elsősorban a 2022 utáni időszak megkülönböztető jegyeit kell megvizsgálni kritikailag, és kijavítani. Az ezt megelőző tizenkét évből pedig azt kell feltárni, hogy mi vezetett az utolsó négynek a választók által most elutasított specifikumaihoz.

A 2022 és 2026 közötti időszak két óriási kihívással szembesítette egész Európát, így hazánkat is: az egyik a Covid által visszavetett gazdasági növekedés volt, a másik az Ukrajna elleni átfogó orosz támadás. A kettőre csak együtt lehetett jó vagy rossz választ adni. A háború ugyanis a Covid után újabb zavarokat keltett a gazdaságban, amelyeket szintén el kellett hárítani. Ugyanakkor a háborús kihívás kezelésének éppen az az egyik legfontosabb mércéje, hogy a kialakult körülmények között is beindul-e a gazdasági növekedés.

Ahhoz, hogy a társadalom érezze a sikert, legkésőbb 2025 elején lendületet kellett volna vennie a gazdasági növekedésnek. Ez azonban elmaradt, s nemcsak 2025 elején, hanem egész évben. Nagyjából 2026 elejére sikerült elviselhető szintre szorítani az inflációt, és – mint a választás után megjelenő statisztikákból kiderült – ezzel együtt a növekedés is elkezdett sarjadozni. Ekkor azonban a választások szempontjából már késő volt, még ha azt feltételezzük is, hogy az élénkülés tartós forrásokból táplálkozott. Késő volt, mert a magyar társadalomban addigra gyökeret vert a frusztráció, a sikertelenség érzése.

Mire építettük azt a harsányan megvallott („tetszenek majd csodálkozni”) hitünket, hogy 2025 elején robbanásszerűen újraindul a növekedés, és miért volt ez vakhit? Ha sikeres megújulást akarunk, akkor erre a kérdésre feltétlenül választ kell találni. Én akkoriban többször kifejeztem aggodalmamat, s talán nem is alaptalanul, hogy félrevezető lehet fétisként tekinteni arra a kísérletre, amelyet leginkább a „gazdasági semlegesség”, illetve „konnektivitás” fantázianevekkel illettünk. Baj lehet abból, hogy elsősorban ezektől várjuk a fellendülést, és az úgynevezett magyar nagystratégia középpontjába az Ázsiára való rákapcsolódást állítjuk.

Mindezek persze hasznosak lehettek volna, de inkább fűszereként a gazdaságpolitikának, mint legfőbb komponenseként. A nyugati és a keleti technológiák magyarországi egymásra találásába vetett hitnek ugyanakkor inkább parabolája, semmint igazolója lett a személyszállítás beindításának késlekedése a Belgrád–Budapest vasútvonalon, ahogy a gödi akkumulátorgyár kevés szerencsét hozó története is. A sikeres megújuláshoz vissza kell térni a magyar gazdaság nyugati beágyazottságát jobban figyelembe vevő, illetve az értékláncok magas hozzáadott értékű szakaszaira összpontosító gazdaságpolitikához.

Egyszersmind érdemes némi karbantartást végezni biztonságpolitikai szemléletünkön is. Az sem vonta ugyanis a sikeresség nimbuszát az utolsó négy év köré, hogy az ukrajnai orosz invázió kapcsán az ukránok törekvéseit jelöltük meg a hazánkra leselkedő fő veszélyforrásként, de nem mutattunk fel kézzelfogható eredményt a védekezésben ezzel az éppen miáltalunk erősen hangsúlyozott kihívással szemben. Ukrajna hozzánk való viszonyulását komoly szándék hiányában nem tudtuk megjavítani.

Sőt, a viszony egyre romlott. Annak tehát, aki kívülről szemlélt minket, nem minden ok nélkül lehetett olyan benyomása, mintha nem tudnánk megvédeni az országot az éppen miáltalunk fontosnak ítélt fenyegetéstől.

Ha egyáltalán van ilyen fenyegetés – lehetett a következtetése főként a fiatal választóknak, akik külföldön járva és a Brüsszellel és Kijevvel szemben nálunk engedékenyebb országok békés életét és működőképes gazdaságát látva nem igazán érezhették alátámasztottnak az „ukrán gyarmatosítás” vagy a háborúba sodródás kockázatát.

A Tisza azt ígérte, hogy megjavítja hazánk viszonyát Brüsszellel és Kijevvel, és azt is, hogy az orosz törekvésekből eredő kihívásoknak szintén kellő figyelmet szentel majd. Az, hogy ezt kommunikálták, nem vált a győzelmük akadályává. Talán még hozzá is járult annak nagy arányához. Más kérdés, hogy mennyi ennek a víziónak a realitása. Ez hamarosan elválik. Mi abban vagyunk érdekeltek, hogy amennyiben ezek a célok reálisak, és nem kell értük túl nagy árat fizetni, akkor teljesüljenek: értékrendünkből fakadóan ugyanis nekünk a nemzeti érdek érvényesülése az első. Ezen az alapon kell minden véleményt meghallgatnunk, mindegyiket mérlegelnünk, és mindent, ami jó, támogatnunk.

Mindez most utólagos okoskodásnak tűnhet. Voltak azonban, akik időben kongatni kezdték a vészharangokat, de megfelelő visszacsatolás híján előbb-utóbb háttérbe vonultak, vagy akár el is pártoltak tőlünk. Komolyan kell venni az ilyen jelzéseket! Az amerikai külügyminisztériumban például régóta működtetnek egy „egyet nem értési csatornát” (Dissent Channel), amelyen bárki jelezheti, ha problémásnak lát egy készülő döntést vagy egy folyamatban lévő politikai irányt. A beérkező észrevételeket elemzik, mérlegelik, és amennyire lehet, igyekeznek figyelembe venni.

A megújulás keretében nekünk is érdemes felpezsdítenünk szellemi műhelyeink kritikai szemléletét: erősítenünk az aggodalomnak hangot adó vélemények meghallgatását, megbecsültségét és becsatornázását a Fidesz politikájába. Erre ellenzékben éppúgy szükségünk lesz, mint egyszer majd újra kormányra kerülve.

 

A szerző politikus, 1990 óta fideszes országgyűlési képviselő