Az év elején recenziót írtam Szász László Bánffy Miklós-monográfiájáról, s egy másik cikket Bánffyról, volt hát alkalmam – nem először: negyven éve nagyjából követem a kérdés szakirodalmát – eltöprengeni az íróval kapcsolatos, részben bizonyíthatóan ideológiai vétetésű negatív toposzokról. Az előítéletek egyike az „amatőrség”; magam is utaltam cikkeimben arra, hogy ezt, sok előzmény után, milyen képmutató módon és sikeresen kanonizálta Illés Endre A dilettante című esszéjében.
A folyóirathoz, amelynek egyik szerkesztője vagyok, az év első harmadában beérkezett egy idegen nyelvű kézirat. Annyit magam is meg tudtam állapítani, hogy tematikája általam ismert ágához a szerző nem szakmai alapon közelít; végül a szerkesztőség egyik tagjának, a kérdéskör érdemes tudósának véleménye alapján döntöttünk: a tanulmányt nem fordíttatjuk le, nem közöljük folyóiratunkban.
A szaktudós véleménye szerint a kézirat szerzője „inkább műkedvelő”.
Többször is a látkörömbe került tehát mostanában az amatőr–dilettáns–műkedvelő problematikája. Érthető érdeklődéssel álltam meg Perecz László barátomnak az egyik könyvemről írott két – a Magyar Tudományban (182/2021/10, itt), illetve az Élet és Irodalomban (2022. március 18., itt) megjelent – recenziója fölött. (Az előzmények közé tartozik, hogy a Wesley János Lelkészképző Főiskola tavaly nyári háromnapos, a 2019-ben megjelent magyar filozófiai könyveket tárgyaló rendezvényén ő volt könyvem opponense; örültem, hogy vállalta.)
Mindkét recenzió megjelenése után több ismerősöm figyelmeztetett, hogy Perecz lekezelően, fölényesen írt a könyvemről. A dolog bonyolultabb, és talán nem is magánérdekű, ezért szántam rá magam e jegyzet megírására. Joó Tibor-monográfiám – noha Perecz számára egyáltalán nem ellenszenves, alapos, sőt, talán hasznos is – mindkét írásában „műkedvelő” munkának minősül. Az elsőben, a Magyar Tudományban megjelentben majdnem teljes joggal említi, hogy könyvem nem része a negyedszázada intézményesülő magyar filozófiatörténeti kutatómunkának, de ez is olvasható benne: „Ugyanakkor, másfelől, Filep munkája hibátlan tudományos monográfia. Nem a magyar filozófiatörténeti kutatások áramában született ugyan, mégis a tudományosság kánonjait aggályosan szem előtt tartó, a hősére vonatkozó minden lehetséges tudást magában foglaló munka.” Azt hiszem, ennek az írásnak az olvasója úgy is értelmezheti az itt is szereplő „műkedvelő” kifejezést, mintha az, bár a magyar helyesírási szabályoknak ellenszegülve, kötőjellel szerepelne, vagy mintha első szótagja kurziváltatott volna: mű-kedvelő, műkedvelő. Perecz jól tudta korábbról is, s talán magából a könyvből is kiderül: fontosnak tartom, hogy Joó Tibor életművének tanulságai beépülhessenek a magyar közgondolkodásba, legalábbis diszkusszió tárgyát képezzék.
Az Élet és Irodalomban megjelent változatban, ha jól olvasom, illetve értelmezem, ilyen utalás nem szerepel (ez rövidebb, négy könyvről számol be benne az Ex libris rovatban, s arra a kisebb fordulatra is fölhívja benne a figyelmet, hogy a filozófiatörténetben megjelenni látszik az irodalomtörténet-írásból például korábban kiszorított, s most újra föltűnő életrajzi monográfia műfaja), ott van viszont az intézményesültség hiányát igazoló konkrét argumentum:
„A vállalkozás nem kapcsolódik az intézményesült magyar filozófiatörténeti kutatásokhoz: egyébként aggályos teljességigénnyel összeállított bibliográfiájából például, jellemzően, hiányzik a korszak összefoglaló kézikönyvében szereplő Joó-portré.”
Igen, úgy látom, hiányzik, bár arra, hogy miért „jellemzően”, kíváncsi volnék. E hiány vitathatatlanul hiba (noha nem szándékos vagy tudatos). Ha nem is mentségként, magyarázatként talán elfogadható, hogy a recepcióbibliográfiára is érvényes az, amit a könyv 6., Joó Tibor írásainak bibliográfiája című fejezete elé írtam. Ezt Perecz a fönt említett monstre rendezvényen – úgy éreztem, kissé csodálkozva (amennyiben a tudomány, beleértve a filozófiatörténetet is, más irányban „fejlődik”, kiindulópontnak nem az adatok, hivatkozások „pozitivista” egybegyűjtését tekinti), de nem idegenkedve, akár pozitívumként is – kiemelte:
„A bibliográfia autopszia útján, elvben a teljesség igényével készült, de ennek az igénynek bizonyára nem tud megfelelni, tehát nem tekintem lezártnak.” (181. o.)
Örülök, hogy figyelmeztetett a hiányra; ha a bibliográfiai rész gyarapodna, teljesebb változatát fölteszem majd a világhálóra.
Hogy az elmúlt két évtizedben mással foglalkoztam, hogy könyveim csak itt-ott érintenek filozófiatörténeti vonatkozásokat, hogy nem tanítok egyetemen és nem vettem részt a Filozófiai Intézet munkájában, ez tény, a recenziókban az erre vonatkozó utalás helytálló. Fölemlegetésük módjában mégis valami akadémikusi szemléletet látok érvényesülni. Nem vitatom, az egyes tudományterületeknek gyakran kell védekezniük az akarnokok ellen. A recenziók azonban némileg, nyilván akaratlanul, dezinformálnak.
Monográfiám ugyanis nem kíván megfelelni speciális szakfilozófiai szempontoknak: eszmetörténeti kérdésekről szól.
Arról igyekszik elmondani valamit, ami Joó Tibort és a két világháború közötti korszak számos más gondolkodóját foglalkoztatta. Ezekre a kérdésekre a recenziók nem utalnak.
Nem szántam volna rá azonban magam e jegyzet megírására, ha nem merült volna föl az intézményesültség és az azon kívül álló kutató, a szintézis és az alapkutatásra épülő „műkedvelő” munka viszonya. Húsz éve azt mondtam s írtam is, hogy a magyar filozófiai hagyaték birtokbavételéhez meg kell írnunk a személyi monográfiákat, össze kell állítanunk szerzői szövegválogatásokat (ezt nem pótolja egyes filozófusok a köztudatban még derengő fő művének újrakiadása, Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóján kívül a tudós tanulmányait is érdemes elolvasnunk), és össze kellene állítanunk a bibliográfiákat. Ehhez persze nem kellett nagy ész, már több mint kilencven éve megírta ugyanezt Bartók György Teendőink a magyar filozófia történelmének ügyében című tanulmányában. Ugyanis már akkor is szembetűnő volt e téren a folytonossághiány.
Már akkoriban szóba került a magyar filozófiatörténeti szintézis szükségessége. Volt, aki amellett kardoskodott, hogy ezt megírni korai volna, hiszen még csak a feltárómunka kezdeteinél tartunk. Nem adtam igazat neki; tudtam, hogy
a szintézis az aktuális tudást rögzíti, önnön célja az, hogy meghaladják.
Még azelőtt olvastam Váczy Péternek, a filozófiai műveltségű középkorásznak azt a szintén több mint kilencven évvel ezelőtt megjelent tanulmányát, amely a helytörténetírás problémáinak első elméleti elemzése a magyar szakirodalomban. Szellemtörténész lévén kárhoztatja benne a pozitivista elvek tovább élését, de az adatok pozitivista összegyűjtését természetesen nem: „A kultúrtörténet programja – írja A helytörténeti kutatás problémái című 1931-es tanulmányában – a helytörténet keretében valósítható meg a legmegfelelőbben, mert a gazdasági és társadalmi viszonyok a mindennapi élet tömegszerű, jelentéktelennek látszó apróságaiban kerülnek leginkább felszínre. Éppen ezért a kultúrjelenségek körében mélyebbre jut el, alaposabban dolgozik, szabatosabb eredményeket ér el a helytörténet művelője, mint az, aki a tényeket általános szempontok szerint vizsgálja.”
Az alapkutatás célja azonban az „általános történet” (ideiglenes, maradéktalanul nem bizonyított) megállapításainak kontrollja, szükség esetén „[a]zt várnók, hogy a helytörténet biztos támpontot nyújt az általános történet »levegőben lógó« elméletei számára. A helytörténet aprólékos részletkutatáson alapul, feltehető tehát, hogy megállapításai elméleteket döntenek meg, elméleteket igazolnak. S ezen a ponton meg kell állapítani, hogy a helytörténészeknek ezekre az elméletekre nagyobb szükségük van, semhogy megdöntésük avagy igazolásuk egyáltalán módjukban állana.” A Váczy által részletesen pertraktált s a maga nemében egyébként kiváló helytörténeti szakmunka „sem az általános történet elméleteit támogatja, hanem ellenkezőleg: ezeket a bizonyításra szoruló elméleteket használja fel arra, hogy helytörténeti adatait megvilágítsa. Az adatot az elméletből értelmezi, s nem az elméletet alakítja ki az adatból. Az eredmények ismert, általános történeti eredmények, csak a bizonyítás új, helytörténeti.
Abból indul ki, amire tulajdonképpen jutnia kellene. Avval magyaráz, amit megmagyarázni szeretne.”
Nyitókép: Henri Rousseau: Az álom (1910)
Filep Tamás Gusztáv Joó Tibor – A szellemtörténet és a magyar nemzeteszme című könyvéről szóló recenziónk itt olvasható.
