Aki fél évszázaddal ezelőtt rászánta magát, hogy a magyar filozófiatörténet ideológiai tabukkal gondosan körbekerített, egymástól igen eltérő tudományos minőséget, de egyazon ideológiát képviselő kapuőrök vigyázta területére bemerészkedjen, különös, idegen, de a háború előtti polgári otthonok családi könyvtárának hátsó soraiba rekesztett könyvek illatától mégiscsak ismerős világban találta magát. A Kádár-kor szürkét szürkébe festő, Trabant-előfizetéses, háromévenkénti kék útleveles, tákolt hétvégi házas kiszámíthatóságát kínáló, szellemi tekintetben is nagyobbrészt rövid léptű „hétköznapi forradalmisága” helyett felvillanyozó, meglepetéseket, olykor csapdákat rejtő régészeti területre bukkant, ahol már a kutatóárok nyomvonalát is önmagának kellett kijelölnie. Ha nem gigantikus, de mindenképpen terjedelmes és figyelemre méltó rommezőn, ahol saját korukban égbe törő, vagy legalábbis annak szánt, immár megtört gerincű oszlopok, földlepett, az ideológia gyomnövényei által felvert timpanontorzók, egykori gráciájukat kicsorbult mosolyukban már alig-alig őrző szobortörmelékek között botorkált.

A magyar filozófiatörténet e rommezejét – ahogy Filep Tamás Gusztáv könyve első fejezetében leszögezi – nem kizárólag az idő lassú, makacs rombolása hozta létre. Az egykorvolt gondolati építményeket 1945 után tudatosan és kíméletlenül felrobbantották, a romok pedig idővel a nemzeti önismeret fontos darabjait is maguk alá temették. A múlt kiiktatására – értsd: az uralkodó ideológia szempontjai szerint végrehajtott átértelmezésére – tett, jó negyven éven át tartó kísérlet mára nagyobbrészt idejétmúlt.

Hatása – a kulturális kontinuitás és ezzel együtt a nemzeti önreflexió megszakítottsága – azonban harminc évvel a kultúra kommunista megszállásának vége után is jól érzékelhető.

Ebben az értelemben minden magyar filozófiatörténetről, vagy annak egyik-másik alakjáról szóló mű aktuális, amennyiben a kontinuitáshiány felszámolására tesz kísérletet. Olyan hiányéra, melynek veszélyére már Joó Tibornak az 1930-as években született írásai is reflektálnak.

Van azonban néhány ezen túlmutató szempont is, amely Filep Tamás Gusztáv könyvének aktualitását megalapozza, sőt talán még arra is alkalmassá teszi, hogy a benne megfogalmazott részkérdésekről vagy éppen a szerző Joó Tibor életművének egészéről adott, filológiai és eszmetörténeti szempontból példásan alátámasztott értelmezéséről nyilvános vitákat folytassunk.

Az egyik ilyen támpont természetesen a monográfia hősének személye. Joó Tibor (1901–1945) a magyar filozófiatörténet szomorú sorsú ködlovagja. Kolozsváron születik, református polgári család gyermeke, a szegedi egyetem filozófiai doktora, kezdetben a szegedi egyetemi könyvtárban, majd a Nemzeti Múzeum Könyvtárában szakdíjnok, kétszeres Baumgarten-díjas, 1939-től a Pázmány Péter Tudományegyetem történetfilozófiai magántanára. Tudós könyvtáros, az OSZK magyar filozófiai kéziratainak bibliográfusa, a szellemtörténeti irányzatnak megingathatatlanul elkötelezett történetfilozófusa, pályája második szakaszában (1937–1945) a magyar nemzeteszme monográfusa.
A pálya tragikus lezárásaként: Budapest ostromának valószínűleg – az író-szerkesztő Örley Istvánnal együtt – ő volt az egyik utolsó áldozata.

Ha a kezdeti – Juhász Gyula által is méltatott – irodalmi nekirugaszkodást (1918) nem számoljuk, a mindössze tizenöt év alatt létrehozott, több monográfiát, meglepően sok terjedelmes tanulmányt, tanulmányértékű recenziót, bibliográfiai szakmunkákat, első pillantásra számbavehetetlen mennyiségű publicisztikai írást, vitacikket, válaszcikket magában foglaló életmű 1945 után jószerivel egyik pillanatról a másikra tűnt el abban a fekete lyukban, amelyet a marxista ideológia hegemóniája teremtett. 1947-ben a Mátrai László és Bóka László szerkesztette Magyar mártír írók antológiája még egyszerre emlegeti „sovinizmus nélküli hazaszeretetét” és „dogmatikus merevség nélkül való filozófiáját”. Valamivel kevesebb mint két évtizeddel később ez utóbbi már csak lesajnáló vállveregetést ér Bóka szemében – az álláspont változását Filep Tamás Gusztáv példás filológiai erudícióval és fanyar közép-európai iróniával dokumentálja.

Nem, Joó Tibor még csak nem is flörtölt a nácizmussal; megingathatatlanul szemben állt vele. Olyannyira, hogy ez még a „kései” Bóka szemében is életműve – meglehet egyetlen – erénye marad. Így az-után nem is igen illeszthető be abba a Lukács által Az én trónfosztásában adott, és számos, a filozófiához nála kevésbé értő marxista kisinas által továbbörökített értelmezési keretbe, amelyben a szellemtörténeti irányzat Diltheytől kezdve a nácizmus egyik szellemi előkészítőjeként jelenik meg.

A gyors és fél évszázadig véglegesnek tűnő likvidálás oka nem Joó Tibor politikai nézetei, hanem az életmű értékvilágának logikája felől érthető meg. Ez magyarázza, hogy 1948 után munkásságának mind 1937-ig terjedő korszaka, mind pedig az azt követő néhány éves alkotói periódus szalonképtelenné vált.

Első, szellemtörténeti korszakát még a legdogmatikusabb marxisták által sem kifogásolható nácizmusellenes volta sem menthette meg. A kommunista ideológia ugyanis nem életműveket értékelt, hanem irányzatokat semmisített meg. Másrészt a magyar nemzeteszmére irányuló kutatási eredményei is problematikussá váltak. A nemzet és a „puszta biologikumként” felfogott faj szembeállítása kétségtelenül kijelölte azt a határt, amely álláspontját a fajelmélettől elválasztotta, azonban a nemzet és az állam szétválasztása és ezzel összefüggésben a nemzetfogalom depolitizálása olyan nemzetfogalom előtt nyitotta meg az utat, amelyben a nemzetképződés hagyományos elemei (közös nyelv, közös származás, közös kultúra) elveszítik jelentőségüket.

Joó Tibor számára a nemzet „színtiszta idealitás”, szellemi állapot, az emberiség közösségében elfoglalt hely reflexiója, az e közösségben beteljesítendő hivatás vállalása. Ezt az elméletet még akkor sem lehetett volna a kommunista internacionalizmus dogmájával összhangba hozni, ha valaki történetesen rászánja magát erre. Az életmű recepciós esélyeit tovább rontotta, hogy a nemzetproblematika vizsgálata két szinten valósult meg benne: a monográfiák mellett a napi publicisztika mulandóbb, de az 1940-es években Joó Tibor által, az „új Mohács” közeledte miatt aktuálisnak érzett műfajában.

Joó Tibornak 1948 után ideológiai szempontból szükségszerűen jutott osztályrészül a damnatio memoriae.

És ha még ez sem lett volna elegendő a felejtéshez, még mindig ott voltak a „szaktudományos” kifogások. Hómantól Kosáryn át Szűcs Jenőig – alighanem a Der Streit der Fakultäten, a karok kanti civakodása ez – sokan voltak, akik azt vetették Joó Tibor szemére, hogy „eredményeit nem támasztják alá a kutatások”. Pedig életművében filozófiai szempontból éppen az az érdekes, ami túlmutat a történettudományon. Ettől történetfilozófia. És ettől vált befogadhatatlanná történészek nemzedékei számára.

Aktuális-e ma Joó Tibor? A kulturális folyamatosság helyreállítása szempontjából mindenképpen. Tartalmi szempontból pedig a kérdés két további kérdésre fordítható le: Aktuális-e ma a nemzeteszme diszkussziója? Érvényes-e ma az a megközelítés, amely a nemzeti és az európai problematikát történetfilozófiai perspektívában tárgyalja? A válaszért forduljunk a napilapokhoz!

Joó Tibor ötven éven át csak egy-egy kisebb tanulmányával szerepelt a magyar szellemi életben. Terjedelmesebb és fontosabb műveinek kiadása 1990 után kezdődött, 2001-ben Filep Tamás Gusztáv válogatásában és tanulmányával írásainak egy gyűjteménye is megjelent.

A magyar filozófiai hagyomány romvárossá lett, úgy tetszhet, nem is építhető újra. Ám az sem szükségszerű, hogy a posztmodern ideológiák építőkockáiból konstruált lakóparkot álmodjunk a helyére. Egykori arányairól, értékeiről – mint ahogy az utóbbi harminc évben számos idevonatkozó munka mutatja – még képet nyerhetünk. A magyar filozófiai hagyaték hagyománnyá kristályosodására még mindig van esély.

Ennek a feladatnak az elvégzéséhez pontosan olyan művekre van szükség, mint Filep Tamás Gusztáv Joó Tibor-monográfiája.

A szerző filozófus, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője