Számos könyv született már a NATO-bővítésről, Mary Sarotte munkája mégis szolgál újdonságokkal, írja a Spectator hasábjain M. E. Sarotte új könyvét ismertetve az ismert angol közgondolkodó. Az amerkai történész sikeresen követelte ki a német Külügyminisztériumtól, hogy nyissa meg számára ez idáig elzárt archívumait, valamint az amerikaiaktól, hogy több ezer, a kutatók számára hozzáférhetetlen dokumentum titkosítását feloldják. Amikor Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov tiltakozott a dokumentumok nyilvánosságra hozatala ellen, egyértelművé vált, hogy a Sarotte jó helyen tapogatózik. Munkájából ugyanis annak története rajzolódik ki, hogyan jártak túl orosz vezetők több generációjának eszén nyugati társaik, nevezetesen a ravasz német kancellár, Helmut Kohl és az amerikai külügyminiszter, James Baker.
A NATO-bővítés mindig is heves vitákat gerjesztett. Az oroszok kezdettől fogva tehetetlenül, ám annál vehemensebben tiltakoztak. Ezzel párhuzamosan amerikai külügyi körökben is határozottan megjelent az a nézet, hogy az orosz érzékenységhez sokkal tapintatosabban kellene viszonyulni. Oroszország a XVIII. század óta az európai hatalmi viszonyok egyik legfontosabb alakítója. Olyan veterán államférfiak, mint az egykori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger és az amerikai hidegháborús politika atyjaként ismert George Kennan felelőtlen lépésnek tartották megalázni a keleti kolosszust gyengélkedésének pillanatában. Kétségbe vonták, vajon bölcs dolog-e kiterjeszteni az amerikai nukleáris védőernyőt olyan instabil országokra, amelyekkel évszázadok óta hadilábon áll a szomszédos óriás. 1997-ben Kennan a New York Times hasábjain „az amerikai külpolitika legvégzetesebb hibájának” nevezte a lépést a hidegháborút követő korszakban. Sarotte óvatosabban ítél, de az indulata hasonlít.
Az oroszok kezdettől nyugati mesterterv létezését feltételezték. Ilyen azonban sosem létezett,
az alapvetően opportunista amerikai politika lépésről lépésre, az előtte megnyíló lehetőségeket megragadva haladt előre. Az NDK-ban állomásozó háromszáznegyvenezer szovjet katonával, és a második világháborút követő gránitszilárdságú négyhatalmi egyezménnyel a kezükben Gorbacsovnak és Jelcinnek lehetősége lett volna megakadályozni a két Németország egyesülését, és a NATO ezt követő keleti expanzióját. Az akkori német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher hajlott is arra, hogy engedjen az orosz igényeknek. Még az eltökéltebb Baker és Kohl is késznek mutatkozott elfogadni, hogy a NATO az akkori határain belül marad. „Egy tappodtat sem mozdul keletebbre” – mondta Baker Gorbacsovnak 1990 februárjában. Az üzenet persze semmi módon nem ért fel valamiféle megállapodással, de az orosz kormányok sosem feledkeztek meg róla.
Ahogyan az orosz birodalom összeomlásának mértéke fokozatosan nyilvánvalóvá vált, úgy lett az amerikai külpolitika egyre ambiciózusabb. A Varsói Szerződés végét a Szovjetunió összeomlása, tizenöt tagállamra való szétesése követte. Korábbi szövetségesei elfordultak tőle, az egykori nagyhatalom államcsődbe süllyedt, és szervezett bűnözői csoportok martalékává lett. Oroszországot még csak ki sem kellett vásárolni. Ezután az amerikai politikát csak az tartotta féken, hogy ha Gorbacsovból, majd Jelcinből túlságosan sokat próbálnak kisajtolni, megbuknak, a helyükbe pedig keményvonalas vezetőt ültetnek. Ez 1991 augusztusában majdnem valóra vált, de amikor 2000-ben, Putyin hatalomra jutásával, ténylegesen bekövetkezett, akkor már túl későn. Mire visszavonult, Jelcin megbékélt azzal, hogy Oroszország egykori varsói szerződésbeli szövetségesei átálltak a NATO-hoz. Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Oroszország maga is csatlakozik a szervezethez. Ukrajna és a három balti köztársaság azonban bökkenő volt. Ukrajna (a szó jelentése „határvidék”) pedig különösen elevenbe vágott. Az ország egy évezreden át az orosz birodalom részét képezte, mondja Sumption (habár ezzel maga is felül az orosz narratívának, hiszen ugyan Ukrajna számos tekintetben valóban közös múlton osztozik Oroszországgal, de keleti területei csak a XVII. századtól tartoztak a cári birodalomhoz, nyugati részei, az egykori Galícia pedig csak a XX. század során kerültek szovjet orosz fennhatóság alá). A szovjet nukleáris arzenál nagy része oda volt telepítve. Szevasztopolban állomásozott az orosz fekete-tengeri flotta. Amikor Oroszország kiléptetésével Jelcin szétrobbantotta a Szovjetuniót, nem számolt Ukrajna elvesztésével. Az 1991-es népszavazáson az ukránok jelentős többsége azonban az önállóság útját választotta.
Amerika akkori moszkvai nagykövete, Robert Strauss ugyan járatlan volt a nemzetközi politikában, mégis azonnal meglátta az esemény jelentőségét. „Az 1991-es év legforradalmibb eseménye Oroszország számára talán nem is a kommunizmus összeomlása volt, hanem annak az elvesztése, amit az oroszok politikai hovatartozástól függetlenül saját politikai közösségük legkedvesebb részének tekintenek” – írta jelentésében Ukrajnáról.
Nem véletlen, hogy miközben a balti államok egyaránt csatlakoztak az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, egyik szervezet sem merte befogadni Ukrajnát.
Az olvasó Sarotte könyvének olvasása közben lapról lapra ugyanazzal a kérdéssel szembesül. Vajon megérte-e a NATO bővítése az állandó orosz méltatlankodást és ellenségességet? Sumption szerint: valószínűleg igen. A Kennan-/Kissinger-féle nézet azt feltételezi, hogy a kevésbé provokált Oroszország jóságosabb magatartást tanúsít, ami azonban igen valószerűtlennek tűnik.
Oroszország háromszáz éve ragadozó önkényuralomként viselkedik. Kelet-Európára mindig jogot formált. A XVIII. században elfoglalta Lengyelországot és a balti államokat, a XIX. században kegyetlenül vérbe fojtotta az egymást követő lengyel felkeléseket, a XIX. és XX. században pedig a délkelet-európai szlávok védelmezőjeként tetszelgett. Folyamatosan döngette az Oszmán Birodalom kapuit. 1944/45-ben meghódította egész Kelet- és Közép-Európát, s a következő ötven évre csatlós kommunista rendszereket kényszerített a régió népeire.
Amikor Putyin, tavalyi elhíresült esszéjében Nagy Katalin XVIII. századi hódításainak szellemét idézte meg, Oroszország Kelet-Európa feletti uralmának történelmi igényét elevenítette fel. Ezt a vágyat bizonyára felkorbácsolta a kilencvenes évek megaláztatása, de forrásvidékük mélyebbre és régebbre nyúlik vissza. Bárhogyan kezelik is Oroszországot 1989 után, ezek a berögződések nem tűntek volna el. Ahogyan Strauss is megjegyezte a moszkvai nagykövetségről: „Nagy birodalmak nem merülnek méltóságteljesen a feledés homályába.”
Talán más, óvatosabb államférfiak, mint George Bush és Bill Clinton, nem fogadták volna el a közép-európai államok könyörgését, hogy csatlakozhassanak a NATO-hoz. Csakhogy groteszk nagyhatalmi játszma lett volna Európa harmadát végtelen orosz alávetettségre kárhoztatni. 1943-ban Teheránban, majd 1945-ben Jaltában ez történt, akkor azonban nem volt reális alternatíva, ezzel szemben 1989-ben a Nyugatnak volt más választása.
A következő három évtizedben egyértelművé vált, milyen sors vár azokra az egykori orosz szatellitállamokra, amelyeket a NATO nem vett a védelme alá. Csecsenföldet visszafoglalták, Grúziát feldarabolták, Fehéroroszországot megvesztegették, demokráciáját felszámolták. A Krímet annektálták, Ukrajna pedig ma a túléléséért folytat kétségbeesett harcot a nyers orosz erőszakkal szemben. Amikor tanácsadói rámutattak a NATO kiterjesztésével járó kockázatokra 1990-ben, Bush rávágta: „A pokolba a kockázatokkal!” Talán ez volt a legbölcsebb döntés, summázza Sumption Sarotte könyvének tanulságait.
E. Sarotte: Not One Inch: America, Russia and the Making of Post-Cold War Stalemate (’Egy tapodtat se: Amerika, Oroszország és a hidegháború utáni patthelyzet kialakulása’), New Haven, London: Yale, 568 oldal
