Aki látta az 1960–1970-es évek játékfilmjeit a második világháború Magyarországáról, az tudhatja, hogy ezek állandó szereplője az „úri ellenálló”, általában katonatiszt, aki fölismeri a háború értelmetlenségét, a náci Németország javára hozott véráldozat hiábavalóságát, és tevékenyen részt vesz az ellenállásban: ha kell, konspirációval, plakátragasztással, fegyverrel, vagy egyszerűen csak azzal, hogy dezertál, olykor egyenesen a szovjet Vörös Hadsereg oldalára. De azért ezekben a filmekben, minden „népfrontos” hangulatfestés dacára, a baloldali ellenállók, mindenekelőtt a kommunisták viszik a prímet. Kicsit hasonló ez a koreográfia a szomszédos országok partizánfilmjeihez, amelyeknek kötelező elemként mindig szerepeltetniük kellett néhány egyénileg „jó” németet (és/vagy „jó” magyart), de azért a cseh, a szlovák, a jugoszláv vagy egyéb öntudatos kommunista partizánoknak a munkásosztály meg a parasztság által egységesen támogatott harcát kellett kidomborítaniuk. Nem csoda, hogy az 1989-es rendszerváltozásokkal, amikor hirtelen a tabusított történetek felszínre kerültek, a széles nemzeti egység képén nevelődött közönség egy része nem tudott mit kezdeni azzal, hogy annyi mindenhez hasonlóan, az ellenállás történetében is sok az elhallgatott részlet. Magyarország esetében például szembe kellett nézni azzal, hogy a kommunista ellenállást korábban túlságosan, a nem kommunista ellenállást pedig érdemén és a résztvevők számarányán alul hangsúlyozták.
Ellenállók 1944–45
Újabb adalékokkal szolgál az ellenállás történetének laikus feldolgozásához és szakmai kutatásához a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a Bartha Ákos, Kiss Réka és Szekér Nóra szerkesztette Ellenállók 1944–45 című, idén megjelent kötete. Nem könnyű a téma, több szempontból sem. Egyfelől hogyan fogalmazzuk meg az ellenállás tartalmát, kit tekintünk ellenállónak. Az ellenállás megítélését bonyolíthatja, hogy az ellenállás részben az időtényezőn múlt: nem mindegy, hogy ki mikor – és minek – állt ellen: a Horthy-korszak idején hozott embertelen zsidótörvények végrehajtásával, a nyilas rémuralommal és a hitleri befolyással egyaránt szemben lehetett állni, méghozzá változatos (morális, gyakorlati politikai) érvekre hivatkozva, és bár ezek időben csupán mintegy fél évtizedben sűrűsödnek, azért nem állítható, hogy mindenki egyforma súlyúnak tekintette a kormányzati rendszerrel, a külső nyomással és a nyilasok tömegagitációjával, majd nyílt brutalitásával szembeni ellenállást (ráadásul Horthy kultusza mindinkább stabilizáló, s így az ellenállást legitimáló szerepet töltött be, még néhány miniszterelnökével szemben is). Szerencsére a szerkesztők elkerülték a választásban, az ellenállás tartalmának és irányultságának túlzott szűkítésében rejlő csapdát, és mindenkit ellenállónak tekintettek, aki valamit tett az üldözött csoportokért és személyekért, és nem húztak választóvonalat az ellenállás tevékenységei között. Ahogyan hangsúlyozzák az előszóban, „a kötet az ellenállás fogalmát nem kizárólag a fegyveres ellenállással azonosítja”, és „időben sem korlátozza a figyelmét az 1944. március 19. utáni eseményekre”. Ugyanakkor, mint a címben is jelzik, az 1944–45-ös évet tekintik vízválasztónak, mert két szempontból is megváltozott az ellenállás lehetősége: egyrészt 1944. március 19-e után az ellenállás illegális szakasza kezdődött, amely közvetlen életveszéllyel járt, másrészt ez a munka nagyobb szervezettséget igényelt a különböző csoportoktól.
Több mint száz arcél
Már tömegében is (majd félezer oldal), de főleg tartalmában súlyos mű az Ellenállók. A több mint száz portré jelentős része nem könnyű olvasmány. Emberi drámák bontakoznak ki, árulások, gyilkosságok, kivégzések. E sorok íróját a sok tragikus történet mellett különösen megérintette a húszéves korában Sárvár főterén kivégzett Dely Lajos esete. A szegényparaszti fiatalt pusztán azért végezték ki, mert a Jehova Tanúi kisegyház tagjaként morális alapú pacifista elvet vallott, és megtagadta a katonai szolgálatot. A hadbíró még a vesztőhelyen is megpróbálta rávenni a fiatalembert, hogy „fogjon fegyvert”, mert „akkor nem kellene fiatalon meghalnia”. Delyhez hasonlóan kínzás és bitó lett a sorsa sokaknak, és ha a morális vagy politikai okból ellenállók megélték a nácizmus meg a nyilas rémuralom ikerördögeinek bukását, akkor sem lett könnyű a sorsuk: a túlélők között nem kevesen 1948–1949 táján már a szovjetizálást végrehajtó kommunisták célkeresztjébe kerültek.
Teljes paletta
Emberileg azért érdemes – az emlékezésen és a morális példamutatáson kívül – megismerkedni az ellenállók történetével, mert mindenki találhat olyan személyiséget, akit eszmeileg közel érez magához. Akadnak kommunisták, szociáldemokraták, a népi mozgalom hívei, legitimisták, liberálisok, keresztényszocialisták és kereszténydemokraták. Továbbá a legmagasabb arisztokráciától a szegényparasztig, a Horthy-korszak szociáldemokrata, népi, kommunista ellenzékétől a rendszerhez hű konzervatívokon át a szélsőjobboldal német- és nyilasellenes elemeiig, a Horthy-féle 1919-es Nemzeti Hadsereg volt tisztjétől a cionista ellenállóig az életrajzok gazdag keresztmetszetet nyújtanak a korabeli társadalomról. Érdekes következtetésre juthatunk, ha tovább vizsgálódunk szociológiai szemlélettel az ellenállók körében. Az ellenállást, legalábbis annak szervezeti és fegyveres részét, általában amolyan férfias tevékenységnek fogjuk fel. Ehhez képest a kötetben szereplő személyek kis híján tizede nő. Nem vádolhatjuk tehát a szerzőgárdát semmilyen értelemben elfogultsággal.
Dráma
Háborús és kémfilmalapanyagot szolgáltathat a könyv anyaga forgatókönyvírók és rendezők több generációjának. Vegyünk csak néhány megdöbbentő esetet! A nyilas báró országúti merényletet tervez az üldözötteket bújtató bencés főapát ellen. A német- és nyilasellenes fajvédő szélsőjobboldali kalandor-színész-rendező-költő polihisztor párbajra hív nyilas képviselőket, és jobb híján megvereti őket, a nyilas rémuralom idején pedig „nyilasvadász” alakulatokat szervez, és támadást hajt végre a Thököly úti nyilas pártház ellen, ahonnan kiszabadítja a rabokat. A református lelkipásztor a Duna-parti gyilkosságok idején a lakására menekült asszonyt leülteti a vacsoraasztalhoz, és a megérkező nyilas pártszolgálatosoknak azt mondja a bent ülőkről, hogy mindannyian a családtagjai. Az ünnepelt színésznő viszonyt tart fenn a magyar hírszerzés fejével. Rengeteg élet múlt a lélekjelenléten, a bátorságon, olykor a véletlenen, és persze a segítőkön, az embermentők közvetlen környezetén.
Pálfordulások
Másik oka annak, hogy sok életrajz alkalmas filmanyagnak, az emberi dilemma. A jó film attól jó, hogy valami kizökkenti a főszereplőt a megszokott életéből. Itt jutunk el egy érdekes, 1989 előtt tabusított emberi-eszmei drámához: át lehetett állni a szélsőjobbról az ellenálláshoz. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az ellenállók közül nem mindenki volt a szó klasszikus értelmében demokrata (s felvetődik, hogy az 1940-es években a demokrata jelző mennyi mindent jelenthetett az átlagembernek, és hogyan fordítódhatott le a népi demokráciától a kereszténydemokráciáig), és ugyancsak nem mindenki volt filoszemita. Ez azonban semmit nem von le abból, hogy még a szélsőjobboldaliak is hősként cselekedtek, amikor kiálltak az üldözöttek mellett. Nemcsak Magyarországon és nemcsak a régiónkban, hanem Nyugat-Európában is előfordult, hogy történelmi, társadalomtörténeti okból a jobb- és baloldali radikalizmusok sűrűn át- meg átfedték egymást, rendre etnicizálták a társadalmi különbségeket, vagy fordítva, és így a „fajvédő” szellemből el lehetett jutni a baloldaliságig, onnan meg vissza. Az 1920–1930-as évek szélsőjobboldala nagy medence volt, ahonnan vezetett csatorna a hitleri Németországgal való szövetséghez, de a náciellenességhez is. Sokan voltak, akiken egyszerűen az idő túllépett, és az általuk megvetett, ripacsnak tartott Hitlerhez meg csodálóihoz képest „baloldali” pozícióba szorultak (így járt pár 1919-es különítményes tiszt, akik az 1920-as években még a hozzájuk hasonló rangfokozatú osztrák, német szélsőjobboldali vezetőkhöz közeledtek), mások viszont ténylegesen felismerték a hitlerizmus gyilkos természetét és hódító törekvéseit, s eszmei tudatossággal fordultak szembe a nácizmussal és annak mutációival (a legismertebb személyiség közülük Bajcsy-Zsilinszky Endre).
Felismerték a realitást, és cselekedtek
Itt jutunk el az egyéni választás kérdéséig, hogy geopolitika ide, struktúrák oda, az egyénnek van bizonyos választása. Lehetett volna sokszor más út. Például, ha Mester Miklós és Szalai Pál nem szegülnek szembe korábbi bálványukkal, Imrédy Bélával és Szálasi Ferenccel, akkor talán őket is ott találjuk 1944 tavaszán és őszén a bűnösök között. Ahogyan Szalai a nyilasok és a rendőrség összekötőjeként kénytelen volt álarcot viselni, kifelé, a nyilas hatalom felé a lojális nyilast játszani, ha meg akarta védeni a gettóba zárt embereket. Ha Zsabka Kálmán és az egyik első nemzetiszocialista pártot alapító Csomóss Miklós nem tekintik aktuálisan a németeket veszélynek a magyar szuverenitásra, és a fajvédelem németellenessége helyett az antiszemita tartalmat hangsúlyozzák, akkor az ő sorsuk talán másként alakul. Bajcsy-Zsilinszky tette meg a legnagyobb utat, korábbi, 1919–1920-as önmagához és nézeteihez képest. Természetesen a helyzetüket kétszeresen bonyolította, hogy a Szovjetunióban éppolyan ideológiai ellenséget láttak, mint a hitleri Németországban, viszont – ellentétben az utolsó előtti percig az angolszászokban reménykedő Horthyval – felismerték a realitást, és cselekedtek.
Egytől egyig mértéktartók a kötetben szereplő írások, hűen a szerkesztők hitvallásához, hogy „nem makulátlan hősök” történeteit mutatják be: kudarcok, hibák is bőven szegélyezték a szereplők útját. A jó íráskészséggel megírt szövegek mellett a portrék világos, átlátható szerkezete, a keretbe foglalt minikronológiák, a gazdag képanyag, visszafogottságában is impozáns borító és a jó papírminőség szintén hozzáadnak a könyv élvezeti értékéhez, bár az élvezet szó nem fejezi ki pontosan az érzéseket az olvasott sorsok esetén. Inkább úgy mondjuk: izgulhatunk a könyv hőseiért. Aki pedig szeretne, a portrék végén közölt szakirodalomban találhat további olvasnivalót.
Nemet mondani
Végül egy apró megjegyzés arról, mire jó még egy ilyen munka. Egyre távolodunk a második világháború és a vészkorszak emlékétől, s ezzel együtt világszerte a társadalmak veszélyérzete csökken, a szédületes technológiai fejlődés elmossa a határokat, és felfokozza a gyűlöletkeltést és a manipulációt. Ilyen helyzetben minden könyv, amelynek témája valamilyen módon a második világháborúhoz kötődik: figyelmeztetés. Azért kell leginkább forgatni, s különösképpen forgattatni a diákokkal a középiskolában, hogy emlékezzünk azokra, akik készek voltak erős nemet mondani az embertelenségre, és aktívan tenni ellene.
A szerző történész, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója
