A „szegény képek” (Hito Steyerl) szakadatlan keringése és a képletes spam-fiókok túltelítődése nemcsak a látványképzés felhabzó, abjekt logikáját pörgeti fel, hanem a figyelmünket is bedarálja: a tekintet ma már nem szemlél, hanem pásztáz, a mintázatok után kapkodva a pixelek áramlásában (Brad Troemel). Ebben az önkéntelenül kultivált vizuális tobzódásban Horváth Dániel olyan festészetet mutat be, amely nem hajlandó versenyre kelni ezzel a „vizuális aritmiával”.

A művész festményeinek jeges színvilágú síkjain összefolynak a mozgás pillanatai, és a körvonalaikból kibújó emberi figurák amorf alakzatokká válnak.

Ezer Ákos a mindennapok mágikusságának szűrőjén keresztül közelíti meg az emberi alak kimeríthetetlen képzőművészeti témáját. Hőseinek néhány másodperces révedezéseit, esendőségét a festészet eszköztárának sokoldalú mozgósításával dolgozza fel.

A bűnügyi vagy a régészeti helyszínelés mérőlécei szelik át Horváth Dániel festményeit, és sajátos térbeli szerkezeteket teremtenek.

Horváth Roland festői látásmódja azt a megváltozott érzékelési módot idézi, amikor a síró szubjektum az előtte elterülő világ romjain pihenteti tekintetét.

Varga Dóra művei transzparens mélységeket nyitnak a tekintet számára: a sík felületeken keresztül sokféle variációban dereng elő az üveg rétegzettsége.

Fekete Dénes művészetének kiindulópontját a háborúk okozta traumák adják. Alkotómódszerének kulcsfogalma a transzformáció.