Ebben az önkéntelenül kultivált vizuális tobzódásban Horváth Dániel olyan festészetet mutat be, amely nem hajlandó versenyre kelni ezzel
a „vizuális aritmiával”. Egyre nehezebb eldönteni a nagy becsben tartott vagy éppen eldobhatóságra optimalizált képek kultúrájának legfrissebb fejezeteiben, a kényszeres „kontentpörgetés” közepette, mi számít egyáltalán képnek, és mi csupán vizuális fehérzaj a nyájasan átrendeződő, az ujjbegyek zsolozsmájától fényesre polírozott felületek között.
Horváth munkái nem sietnek. Nem kínálnak azonnali vizuális dopaminlöketet sem, nem szervezik katonás rendbe a figyelmet, és nem is kényszerítik a nézőt semmiféle médiaipari rafináltság bűbájába. Ezt a tudatos, kritikai kívülállást az alkotó a műfaji határok kijelölésével alapozza meg: „Mozgásteremet az illusztráció, a dekoráció, a giccs (művészgiccs) és a hierarchizált (kapitalista vagy politikai) propagandaművészet által határolt térben találtam meg. Nem szeretnék önismétlő módon saját, közhelyes igazságokat szépelgően, tetszetősen hangoztatni.” (A művész gondolatai – egy levélváltás részletei.)
Ezek a képek időt kérnek. Időt adnak a tudatnak, a kép és a néző közötti döntetlen fényében. A tekintetnek itt meg kell torpannia, mielőtt eldönthetné, mit lát: képet, átlényegített textúrát, vagy valami olyasmit, ami a kettő közötti senkiföldjén lebeg. Nincs stabil pozíció, nincs előregyártott értelmezési útvonal. A nézésnek magának kell megvalósulnia – erre szól a fennálló meghívás. A festő módszere ebben a folyamatban távol áll az ösztönös expressziótól; Horváth esetében a képalkotás analitikus művelet: „Észrevettem magamon, hogy inkább fejjel, aggyal festek, kevésbé testtel. Az esztétikai tapasztalat foglalkoztat, a hermeneutika, a kép tárgyjellege és a kép helye. Mi ma egy kép, és miért releváns ma egy festmény mint művészeti produktum?”
A tárlaton a trompe l’œil hagyománya nem a szem megtévesztéséről szól, hanem az illúziók módszeres felfüggesztéséről. A keret, a hordozó, a felület és a puszta, rendezetlen, hétköznapi látvány nála nem egymásra épülő rétegek, hanem egymás mellé rendelt elemek. Ebben a hierarchia nélküli térben a kép struktúrája kibillen a tengelyéből: liminálissá, küszöbélménnyé válik.
Mindeközben a látvány nem omlik össze látványosan, mégis érezhetővé válnak az érzékelés apró, zavarba ejtő zökkenői. Horváth festménye nem zárt ablak és nem is statikus tárgy. Sokkal inkább olyan metafelület, ahol a nézés mechanizmusa önmagát is leleplezi. Ebben a pillanatnyi zárlatban a kép egyfajta metapozíciót kínál fel, ahonnan az interakció minden szereplője – a festő, a néző, a fizikai hordozó és a galériatér – egyetlen modellezhető szituációvá olvad össze. Nem egy képet látunk, hanem egy festői alapszituáció bonyolult, belső viszonyrendszerét. A festészet ugyanis a művész olvasatában olyan „ön- és médiumreflexív lehetőségmező, amely kreatív, nyitott állapotba vezethet el, akár alkotóként, akár befogadóként vagyok jelen a helyzetben”.
Finoman rájátszik erre az ambivalens viszonyra a (SEMMI) installálása is. A Kert Galéria magas, tetőablakokkal áttört tere szórt, hideg fénybe vonja a festményeket, mintha a tér fehéregyensúlya is a képek atmoszférájához igazodna. A falak fehérje és a kompozíciók centrumában felmutatott fehér, „tabula rasa” felületek különös visszhangként működnek: a festmény nem pusztán a falon függ, hanem mintha kivágna belőle egy másik, bizonytalan síkot is. A tekintet így két rokon, mégis eltérő fehérség között ingázik, a kiállítás rendezése pedig maga is egyfajta finom trompe l’œil helyzetté válik, ahol a tér és a kimetszett kép fehérsége egymás határát kezdi ki.
A kiállítás legkisebb egységei a 30 × 40 centiméteres festmények: hétköznapi, szinte láthatatlan városi mementók. Parkolók szélén bizonytalankodó hirdetőtáblák, vakolatfoltos tűzfalak, út menti gazos zöld sávok, egy teherautó néma oldallemeze is. „Nem helyek” ezek, amelyek mellett naponta elsuhanunk, miközben figyelmünk már egészen máshol zakatol. A városi térben ezek a felületek többnyire hősietlen, üres porondok a látás peremén. Horváth Dánielnél azonban e mellékes látványok makacs, mozdíthatatlan problémává, valódi képi történéssé nemesednek, köszönhetően a művész gyűjtő- és elemzőmunkájának: „Lépten-nyomon belefutok olyan látványokba, amelyek felkeltik az érdeklődésemet, ezeket lefotózom. Már közel száz kép gyűlt össze csak az »üres közepű« látványokból. A kinti valóság enigmatikus, véletlenszerű helyzeteit keresem: azokat a pillanatokat, amikor felfeslik a valóság illuzionisztikus szövete.”
Ez a fajta figyelem talán többünkben a modernitás klasszikus alakját, a flâneurt idézi meg: a kószálót, aki nem fogyasztja a környezetét, hanem hagyja, hogy a látvány töredékei lassan megtelepedjenek a tekintetében. Horváth számára ez a szemlélődés a szövegek világából is táplálkozik: „Meghatározó számomra a szépirodalom. (...) Nádas Péter, Závada Pál, Spiró György jutnak hirtelen eszembe, de Knausgård új regényfolyama is eszméletlenül jó. Egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a szövegek metanarratívája nyűgöz le, a nyelvi megformálás lehetőségeinek személyekhez kötődő tárháza.” Ebben a megközelítésben a képek nem történetet mesélnek, hanem olyan mezőt nyitnak, ahol a figyelem végre visszakövetelheti a maga emberi léptékét. A nézés éppen ezért a jelenlét radikális aktusává, meditációszerű gyakorlatává válik.
Különös, szinte sorsszerű fénytörést ad a tárlatnak a helyszín: a szolnoki művésztelep. Hiszen ki másnak a szelleme kísérthetné meg ezeket a képeket, ha nem a hódmezővásárhelyi Tornyai Jánosé, aki egy évszázada részben éppen itt, az Alföld peremén dolgozta ki a „nagy sömmi” festészeti programját? Horváth Dániel (SEMMI)-je így nemcsak a jelen digitális zajára adott válasz, hanem a mélyen gyökerező, alföldi festészeti hagyomány kortárs, urbánus reflexiója is.
A kompozíciók gyújtópontjában rendszerint egy lezárt felület feszül. Amnéziás reklámtábla: expanzív, mesterséges intelligenciától sorjás műanyag arcok, offenzív színflekkek és betűszörnyetegek nélkül. Néma, fehér négyszög, amely nem ígér narratívát, nem árul semmit. A tekintet megpihen rajta, majd tehetetlenül továbbmozdul; a bekerítettség tétje itt nem az életben maradás, hanem a csend elviselése. Horváth festményein ezek a hordozók éppen a kép hiányát hordozzák: a kép helye láthatóvá válik – de a tartalom visszavonul az anyag mögé. A művész tudatosan törekszik a percepció ezen zavarára: „Olyan helyzetet szeretnék létrehozni, amelyben az ember rálát saját sematikus működésére, és ezáltal lehetősége nyílik ezeket a sémákat megkérdőjelezni, felülírni.”
A festmények sajátos „kép a képben” csapdát állítanak. A reklámtábla üressége vagy a teherautó oldala egyszerre marad a városi látvány része és válik a festmény kicsinyített, önreflexív analógiájává. Sík a síkban. A tekintet elbizonytalanodik: a tárgyat látjuk, vagy a médiumot, amely utal rá? A feszültség nem oldódik fel; a festmény nyitva hagyja a sebet a valóság és a reprezentáció között. Ezzel párhuzamosan a periféria fellázad. A szélek felértékelődnek: a lomb sűrű, mérgezett zöldje rámar a fehér felület peremére, a téglafal érett vöröse felizzítja a kompozíciót, az aszfalt kékesszürkéje és az árnyékok jéghideg tónusai lassan belakják a teret. A részletek apró neszei válnak hangsúlyossá: egy ág hajszálvékony, ideges vonala, a vakolat mélyülő repedése, egy autó tompa, fátyolos reflexe a háttérben. A centrum hallgatása felerősíti a „kispadra ültetett” külvilág nosztalgikus zsizsegését.
Kiemeli ezt az eltolódást a festékkezelés. Egyes rétegek párásak és áttetszők, máshol a matériát száraz, vaskos faktúra jellemzi – mintha a város pora és a mész visszavágyott volna a vászonra. Horváthnál a városi látvány nem dokumentáció, hanem egy határállapot: ahol a megszorult tér egyszerre válik fájóan ismerőssé és meghitten idegenné. Horváth Dániel kiállítása nem csupán festészeti válasz a digitális kor képi inflációjára. A (SEMMI) cím itt nem az üresség szinonimája, hanem egyfajta radikális jelenlétajánlat. Ahol a látvány látszólag elfogy, ott kezdődik el a valódi nézés. Ebben a sűrű csendben a kép nem újabb elfogyasztható inger, hanem megtartó felület: a tudatunk meghosszabbítása a „helyben nyaralás” idejében.
A nagyobb vásznakon a „vakfolt” drámai fordulatot vesz: itt már nem a véletlen, hanem a szándék feszíti ki a síkokat. Kezek bukkannak fel, amelyek enigmatikusan hallgató papírlapokat tartanak vagy lebegtetnek, vagy éppen elmozdítanak egy festészeti síkot a helyéről. A figurális jelenlét töredékes; a test nem narratív alak, hanem a látvány technikai kiszolgálója, egyfajta néma asszisztencia a festészet szertartásán. A fehér felület itt már nem csupán hiány, hanem aktív ellenállás: feszültséggenerátor a savanykás rózsaszínek, hideg türkizek és sötét kékek lüktetése előtt. A tekintet reflexszerűen a centrum felé irányulna, de hamar továbbmozdul az enigmatikus keretrendszer részletei felé: egy-egy árnyék peremére, egy vakolatfoltra vagy egy kesztyű gyűrődésére tapad. Ebben a lassú mozgásban a nézés maga alakul tapasztalattá. A szemlélődés gyakorlattá válik.
Talán éppen ebben rejlik e munkák sajátos ereje. A vizuális túltermelés sokadik felvonásában olyan festészeti helyzetet teremtenek, ahol a kép nem azonnali jelentést kínál, hanem rövid megszakítást hoz létre a látás folyamatában. Egy mozzanatot, amikor a tekintet megáll egy felületen, amely nem vezet sehová tovább. És talán éppen ebben a rövid megszakításban válik láthatóvá valami a képek működéséből: hogy a látvány nem mindig jelentést termel – kivételes esetekben teret nyit a figyelem számára.
Fotók: Baráth-Szabó Evelin / A Szolnoki Művésztelep, engedélyével.
