Harmincéves a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. Három évtizede szólnak színészei magyarul az ottani magyarokhoz, minden kezdeti nyomorúságos körülmény ellenére.

Ha a végével kezdünk, a Tragédia akkor is tragédia. Hiszen csak álom volt. Tünemény, lehetőség, Éva pedig várandós. Gyermeket fog szülni, vagyis van folytatás. Miféle lesz a folytatás? Van terv, vagy valójában nincs?

Annus, te kövér vagy – hangzott a mondat Béla bácsi szájából, ahányszor csak eszébe jutott. És ez annyiszor fordult elő, ahányszor ránézett a lányára, akit szinte tinédzser kora óta egyedül nevelt.

Elaludtam, és soha többé nem ébredtem fel. Gőzöm sincs, meddig fog tartani ez a negyven nap, de remélem, örökké. Ennyit kell még itt töltenem, ebben a különleges állapotban. Még sosem voltam ilyen szabad.

Úgy tűnik, amikor anya virágot tesz a síromra, akkor egy kicsit könnyebb neki, mert úgy gondolja, hogy adott valamit. Biztosan jót tesz neki, hogy adja a virágokat. Meglehet, ez nyugtatja meg. Mellette vagyok, mondhatni egész nap, de mégsem értem, amit tesz. 

Nem mindenki hagyta el Kárpátalját – s az ottmaradtakra kevesebb figyelem jut a szűkölködő menekültek özöne mellett. Pedig ők is rászorulnak a segítségre, a háború átka: élelmezési és egyéb nehézségek nem kisebb sújtják mindahányukat.