Mindenre emlékszem. Az anyaméh biztonságára és a születésre is. A fényre, ami szinte széthasított, ahogyan a zajok is. Mégis, az érzés maga idegen. Emlékszem, ahogyan anyám a karjába vett, látom a könnyeit, a mosolyát, de a tapintása eltűnt. Orvosok és ápolók sürögtek körülöttem, műtét műtétet követett, csöveket dugtak belém, tűket is. Bizonyára rettenetes volt. Ezekre jó, hogy alig emlékszem. A látványra, a történésre igen, de az érzés eltűnt. Nem tudom, hogy mi miatt van így. Az volna a jó, ha a jó dolgok érzése megmaradt volna, a rosszaké meg nem. De semmi nincs. A szemeim előtt lebegnek a képek, folyamatosan minden jelen van, mindhárom hónap, amit életben töltöttem, és a kilenc hónap is a fogantatásom pillanatától. Most meg, amióta meghaltam, csak vagyok. Nem tudom, hogy szilárd vagyok-e, vagy lebegek, hihetetlenül furcsa. Leginkább mintha rezgés lennék.

Anyám Sanyikának hívott. Mielőtt meghaltam, megkereszteltek, kisfiú voltam. – Sándor, keresztellek téged… – mondta a pap. Azt suttogták, így legalább a Mennybe jut. Sándor, hogy lehet ilyen erős, kemény nevet adni? A Sanyika anyám szájából egészen máshogyan hangzott.

Mindenáron életben akart tartani. Már korábban is meghalhattam volna, de erőszakkal hozzákötöttek a csövek az apró testhez, amibe születtem. Én indultam, de visszarántottak, újra és újra. Hiába mondták anyának, hogy engedjen el, úgysem élhetek teljes életet. Hiába néztem rá néha, amikor a kábultságból felocsúdva ki tudtam nyitni a szemem. Azt hitte, arra kérem, hogy tartson életben, pedig nem akartam. Épp arra vártam, hogy engedjen utamra. Akkor azt hiszem, dühös voltam, de már azt sem tudom, hogy milyen dühösnek lenni.

Sok időt töltök vele, azt hiszem. De az idő is egészen képlékeny lett. Anyám sokat sír. Talán, ha az elején elengedett volna, könnyebb lenne neki. Akkor nem szokja meg, hogy anyává vált. Micsoda fölösleges tépelődés, hiszen már megtörtént! Vannak éjszakák, amikor beszél hozzám, olyan, mintha tudná, hogy még itt vagyok. Pedig biztosan nem tudja. Bár amikor próbálom megsimítani az arcát vagy a kezét, hogy vigasztaljam, néha odakap, mintha érezné. Nem igazi simítás ez, mert nincs kezem, csak valami ahhoz hasonlót próbálok elérni, amilyen az érintés.

Megnézegetem naponta a síromat. Csak rá kell gondolnom, és ott vagyok. Sokan vannak a temetőben, élők és holtak is. Talán beszélnem kellene egy másik halottal, de most még inkább anyával maradok. A temető nem sokat változik. Csak a virágok hervadnak, bár az én síromra mindennap hoznak friss virágot. Azt mondják, hogy jó az illata. Én azt sem érzem. Látom, hogy szép, de az illatot el sem tudom képzelni, az anyáét sem, pedig azt ismertem, az nagyon jó volt. Emlékszem, mintha az lett volna maga a biztonság. De már azt sem tudom, hogy milyen, csak felidézem, amiket akkor gondoltam.

Amikor meghaltam, a testemet el sem mozdították. Kábán tértem magamhoz, de valami kötetlenség, kellemes szabadságérzet árasztott el. Ez az egyetlen, amit érzek azóta is. Valami, ami nem emlék. Olyan, mintha én magam lennék az érzés. Nem tudom még, hogy mi ez. Ahogy azt sem, meddig fog tartani, de sokkal jobb, mint az a három hónap élet volt. Legalábbis azt írták a koporsómra: ÉLT HÁROM HÓNAPOT. Csupa nagybetűvel, mintha valamit jelentene. Valamiképp számolni próbálom a napokat, de nem tudom, hogy jól csinálom-e vagy rosszul. Annyit tudok, hogy negyven napot ebben az állapotban kell töltenem. Ma van talán a tizenkettedik nap. Hogy mit teszek majd negyven nap elmúltával, szintén nem tudom. A temetésemen mondogatták, hogy már Istennél vagyok, hogy angyal vagyok, hogy már jó nekem. Ebből csak az utóbbi igaz.

Az élők mellől lassan el kellene mennem halottakat keresni. Velük esetleg tudok valahogy beszélni. Az is lehet, hogy valaki, aki mondjuk, már húsz vagy annál is több napja halott, tud valamit mondani arról, hogy mi lesz tovább. Talán hetek múlva már én is többet tudok.

A rokonaimmal is lehetnék, de őket nem ismerem. Vagy az orvosokkal. Velük voltam a legtöbbet, amíg éltem. Mindenesetre most egy ideig még anyával maradok, aztán nézegetem a síromat. Szerintem szép. A régi sírokon már nincs virág. Némelyiken van fénykép, így láthatom, hogy milyenek voltak azok, akiket odatemettek. Vajon ők is itt maradtak negyven napig? Milyen sokat éltek egyesek! Volt, aki nyolcvan évnél is többet. Borzalmas lehetett.

Valahová kellene gondolnom magam, de nem ismerek semmit és senkit. Nézegetem anyát, ahogy alszik. Néha olyankor is sír, de ritkábban. Amikor még éltem, akkor is sírt, de egyszer láttam mosolyogni, akkor sokkal szebb volt. Alvás közben is szép. Arról beszélt apának, hogy biztosan fázom, és rovarok mászkálnak a testemen, és ez biztosan nagyon rossz nekem. Nem tudom, hogyan jelezhetném neki, hogy nem fázom és nem vagyok a föld alatt. Nem mindig gondolja ezt. Sőt, valamikor tudja, hogy nem vagyok a testemben, de naponta többször is eszébe jut, hogy szenvedek. Pedig nem. Csak nem tudok neki szólni. Ha beszélhetnénk, elmondanám, nekem teljesen mindegy, hogy milyen színű ruhát hord, és valójában az is, hányszor megy a síromhoz. Valami oknál fogva azt hiszi, jobb nekem, ha feketében van, de szerintem mindenki maga miatt csinálja ezt az egész gyászolósdit. Engem már nem érintenek ezek a dolgok. Jó volt a méhében lenni, de rossz volt születni és élni. Amióta halott vagyok, már nem számít semmi. Bár a virágok szépek, de ha egyetlen virág sem volna a síromon, azt hiszem, akkor is itt lennék. Úgy tűnik, amikor anya virágot tesz a síromra, akkor egy kicsit könnyebb neki, mert úgy gondolja, hogy adott valamit. Biztosan jót tesz neki, hogy adja a virágokat. Meglehet, ez nyugtatja meg. Mellette vagyok, mondhatni egész nap, de mégsem értem, amit tesz. Hallom a mondatait, látom a mozdulatait, néha mégis olyan távolinak tűnik az a „másvilág”. Talán, ha letelik ez a negyven nap, beszélhetek vele, talán valami változik addigra. De valójában mindegy is, csak ne kelljen élnem, annál minden jobb.

A szerző költő, író,
Térey János Alkotói Ösztöndíjban részesült