Milyen sokszor halljuk, olvassuk napjainkban a „színházcsinálás” szót, s jobban bele gondolva, ez a kicsit sem míves szavunk valami olyat takar, amire nem találunk jobb kifejezést. Amikor a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházra gondolok, akkor beszélek valójában színházcsinálásról.

A kárpátaljai kulturális élet szinte mindig a szakadék szélén állt. Mindig messze volt a központ, messze volt Kassa, Pozsony, Kolozsvár vagy Budapest. Ha visszatekintünk a nem kevés tehetséges művészre, akik Kárpátalján születtek, azt láthatjuk, hogy pályájuk csúcsát másutt érték el. Ez a hányattatott sorsú, sokszor gazdát cserélt apró elszakított magyar terület mégis alkalmas volt arra, hogy kitermeljen egy különleges színházat. Jó esetben arra gondolunk, hogy minden színház különleges, arra is, hogy minden kezdet nehéz, Beregszászon még a szokásosnál is különlegesebb volt a helyzet. A semmiből indulni a valami, majd a minden felé egy igazi járatlan úton, ezt tette Vidnyánszky Attila és egy marék lelkes pályakezdő színész 1993-ban. A Szovjetunió felbomlása egy hatalmas csapás volt Kárpátalja egyszerű emberein, hiszen egyik napról a másikra értéktelenedett el a vagyon, szűnt meg a munkahely, vált bizonytalanná a jövő. Persze, ott volt a remény, hogy valami jobb, valami szabadabb világ érkezik majd, de a megélhetés nélkül maradt ember nem a kultúrafogyasztásra vágyik a leginkább. Nem első eset volt ez a kárpátaljai emberek életében, hiszen túl voltak már tatárjáráson, lecsatoláson, málenykij roboton, a gazdacsere sem volt idegen számukra. Ahogy nagyanyám mondta: Ukránok? Na, azok se’ vótunk még!

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa  (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Ezen az elárvult földön, ebben a hányattatott világban akart Vidnyánszky színházat, és valójában ez az akarat, ez a dac hozta meg számára és Kárpátalja magyarsága számára a jövőt, amit jelennek nevezünk, amikor azt mondhatjuk, hogy a mi színházunk már harminc éves. Mert a mi színházunk, minden kárpátaljai magyaré. Elmondhatjuk, hogy a szellemi színtársulat már létezett, de nem volt még otthona. Ahogyan az ősegyházak alakultak, úgy alakult Beregszászon a színház. El tudjuk-e képzelni, hogy nincs próbaterem, ha van, abban nincs fűtés? Nincs víz, gyakran az otthonainkban sem, nincs áram, legalább naponta kétszer áramszünet van, nincs fizetés (menjünk be ebbe a nincsekkel tele szobába, nézzünk szét; sötét, hideg, szegény). Aztán gyorsan jöjjünk ki, mert ha sokáig maradunk, az halál.

Vándorszínházként, iskolákban, könyvtárakban, tóparton játszott az „őscsapat”. Valószínűleg sem ők, sem Vidnyánszky nem tudták, hogy mit tesznek. Nem egy szándékos nemzetnevelés történt, nem akarattal kovácsolták össze a kárpátaljai magyarokat, hanem színházat csináltak. Igazán. Mindig szem előtt tartva, hogy van egy többségi nemzet is körülöttük. Ez soha nem volt gond, soha fel sem merült senkiben, hogy egy kárpátaljai magyar társulat belefolyjon bármilyen politikai csatározásba. Ha a Karnyónéra (2002), Boccacció Sólyompecsenyéjére (1995), Csehov Egyfelvonásos komédiáira (1997) gondolok, nekem nem csak a művek jutnak eszembe, nem csak a színpadon látott alakítás, hanem a munka, ami mögötte áll. Húsz éve kerültem közelebb a beregszászi színházhoz. Akkor sikerült először belesnem a varázsvilág kulisszái mögé. Látva, ahogyan együtt él a társulat, amint napi szinten együtt lélegeznek, ismerik egymás jó és rossz napjaikat, akkor láttam meg, hogy mitől tudott építő és összetartó erővé válni a színház. Más színházakban nem tapasztaltam ezt az intenzív együttlétet. Most, húsz év távlatából, és saját közösségépítő tapasztalatomból kiindulva úgy gondolom, hogy valóban csapatot építeni csak így lehet. Sőt, ha rendeznék, akkor egy teljes hétre összeköltöztetném a társulatot, hogy lássák egymást saját valóságukban. Akkoriban a színészek nem rohantak másik munkahelyre, nem vitték be a gondjukat a próbaterembe, hiszen végre volt már próbaterem, és volt színpad! Szentély volt. Legalább is, minden előadás előtt azt éreztem, belépve a színházba, végig menve a lépcsőn, ülve a hosszú hűvös folyosón, hogy az előadás napján, mintha valami templomszerűvé vált volna az egész épület. Bár ismertem a színészeket, a színpadon állva ők megnőttek, királyok lettek, katonák, koldusok, papok. És hittem nekik, azóta is hiszek.

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa  (Fotó: Eöri Szabó Zsolt) 

 

Talán a nehéz indulás, talán a vándorszínészkedés, a határontúliság, vagy minden együtt olyan szakmai alázatra tanította a beregszászi színtársulatot, amihez hasonlóval azóta sem találkoztam. A régi nagy színészek hangjában, szemében láttam ilyesmit. Szeretek hinni abban, hogy mindennek rendelt ideje van. A beregszászi színház létrejöttére is így tekintek. Hiszen akkor, harminc éve, az igen sérülékeny és kétségbeesett kárpátaljai embereknek szüksége volt valami kapaszkodóra. Ahogyan együtt eltöltötték az időt, kikapcsolódtak, sírtak, nevettek, meghökkentek, közben szép lassan közönséggé formálódtak. Eleinte a színház ment el hozzájuk, megtanulták úgy rendezni a tennivalókat a ház körül, hogy jusson idő megnézni egy előadást. Aztán rájöttek, hogy ez jó, ez kell a léleknek, és már elmentek a színházba. Megszervezték az utazást, ez szintén az összetartozás felé vitt, hiszen a hazaúton megbeszélhették a látottakat. (Kárpátalján a működő tömegközlekedés, mint olyan, szinte ismeretlen). A sajátjaik léptek a színpadra, hiszen a színház társulatához egyre több fiatal tehetség érkezett, felnőttek az egykori gyermekszínészek, akiket valamikor még az „öregek” a nyakukban hordtak, mára neves színészekké váltak. És a közönség azt látta, hogy a szomszéd fog játszani, ő egy közülünk, ott a neve az újságban, a plakáton, és ez egy kárpátaljai kis falu számára hatalmas dolog, és ami még fontosabb: magyarul játszanak. A következő generáció már színházba járó, értő, érdeklődő közönségként nevelkedett. Érdekes volt megfigyelni, hogy elegánsan, ünnepre készülve, soha nem melegítőben, vagy pólóban érkezett a közönség. Meglehet, más is érzékelte a színházi előadások előtt, hogy ez valami eltérő a megszokottól, ezzel is megadva a tiszteletet a művészeknek.

Gogol: Háztűznéző  (Fotó: Eöri Szabó Zsolt) 

 

A beregszászi társulat előadásai közben sosem hallottam suttogást, beszélgetést, végig lekötötték az emberek figyelmét. Maximálisan jelen volt a színész a szerepében, amint jelen volt a néző is. Minden egyes előadás után, állva tapsolt a közönség, sokszor hatszor, hétszer visszatapsolva a szeretett színészeket, mert azt éreztük, hogy a jegy ára nem elég, ki kell mutatni a köszönetet. És olykor sírt a néző és sírt a színész is a taps zúgása közben. A beregszászi színházélményeim közé tartozik az is, hogy mindenkinek játszottak. A tanárnő, a politikus és a segédmunkás meg a kőműves egyformán meg volt szólítva egy előadás során. Láttam, ahogyan a színészek vigyáznak egymásra, ha valaki épp lesérülten játszott, de azt is láttam, ha ugratják egymást a színpadon. Vidnyánszky mert modern, szókimondó, kihívó lenni ebben a zárt közösségben. Miközben nem tudta, hogy a közönség hogyan fog reagálni, hitt abban, amit csinált, és a színészek hittek neki, aztán majd magukban is. A szovjet éra után a világ kitárult, nem csupán a színház kelt életre, de a kultúra minden ágán rügyek fakadtak. Írók, festőművészek, zenészek, kaptak szárnyra, és nem utolsó sorban kivirágzott az egyházi élet. Ez a sokféle ébredés végül együtt alkotott egy nagy egészet, hiszen elkezdődött az együttműködés. A gyülekezetek együtt mentek színházba, a színészek szavalták a kortárs kárpátaljai költők verseit a kortárs festők tárlatmegnyitóin, miközben valaki muzsikált az egész rendezvény alatt. És csodálatos volt. Egészen addig, amíg az ukrán fővárosban úgy nem döntöttek, hogy a kisebbségi nyelvet korlátozni kell. Majd jött a kovid, a háború, és minden megváltozott, de a történet azon részét majd valaki más meséli el. Én ezekre a dolgokra emlékszek szívesen, a színházról, akit a közönség egyik tagjává nevelt engem is.

Gondoljuk tehát végig. Van egy szegény közösség, ahol szinte minden valóság és addig létező megszűnik. Van egy álom: legyen színház. Nincs színész. Nincs épület, nincs közönség. Van hit. Van épület, van színész, nincs víz, nincs áram, nincs pénz, nincs utazási lehetőség. Van hit. És ez a hit, ez az akarat megindítja a támogatókat, és lesz minden, lesz siker és elismerés, a kőkemény munka meghozza az eredményt. Mert a színházi technika, a hang, a fény, a ruhák, a felszereltség, ezek végül mind valósággá váltak. És lett értő, szerető közönség. Úgy hiszem, napjainkban szükséges, hogy ezek a sikertörténetek reflektorfénybe kerüljenek. És a színész, aki díszletet pakol, de fél óra múlva olyat játszik a színpadon, hogy a néző leesik a székről az ámulattól, az minden tiszteletet megérdemel. A beregszászi színészek nem dolgoztak súgóval, nem volt saját sminkesük, nem öltöztették őket, ettől mégsem váltak kevesebbé, vagy kevésbé megbecsülté. Gondoltam arra, hogy kiemelek ebben a tárcában színészeket, aztán rájöttem, hogy nincs ehhez jogom. Egy elemző, vagy egy kritikus majd megteszi. A beregszászi színtársulat együtt egy egész, sőt, meg merem kockáztatni, hogy akkor egy egész, ha Vidnyánszky rendezi őket. Láttam ezeket a színészeket külön, láttam őket filmben, más rendezők által rendezett darabokban is. Csodálatosak, vitathatatlan. De azt a minőséget, azt az odaadást, figyelmet, lendületet, ami megszerettette velem a színházba járást csak akkor kaptam meg, amikor ők együtt voltak. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy a színpadon emberek vannak, akik dolgoznak, izzadnak, fáznak, fáj a foguk. Mert ők a színpadon megnőttek, királyok lettek, katonák, koldusok, papok. És hittem nekik, azóta is hiszek.