A kérdés, ami az álomban végig jelen volt, a lehetséges tragikus jövő megjelenik az éberség állapotában is. Hiszen mi a garancia arra, hogy bármi jobb lesz? Hogy nem hozzuk meg azokat a rossz döntéseket, nem esünk azokba a hibákba, amiket egyszer álmunkban átéltünk? Irányított-e maga az álom is? A válasz a küzdelem és a hit. Vagyis annak kell lennie, mert, ha ez nem válasz, akkor elkerülhetetlen, hogy az angyalok karának mondandóját a szabad akaratról megkérdőjelezzük. Az álmot nem az Úr küldi Ádámra, hanem Lucifer. A Teremtő csupán felügyeli az álom menetét. Mondhatni külső szemlélője lesz. Ha abból indulunk ki, hogy minden, amit az Úr ad, csak jó lehet, máris felmerül a kérdés, hogy mi van azokkal a dolgokkal, amiket nem ad meg, csupán megenged. Ahogyan láthatjuk a Bibliában, hogy Jób esetében mindent megenged, a legnagyobb tragédiát is. Ott is csak külső szemlélő, mégis megjelenik a kegyelem. Jóbnak életben kell maradnia. Madáchnál is ott a kegyelem: álom csupán az egész. Kérdésre kérdések halmozódnak, a bizalom és a küzdelem pedig csak akkor valósulhat meg, ha válasz születik. Ha élet születik, ha gyermek születik.

Minden adott tehát, hogy Éva anyává váljon, hogy nőként kiteljesedjen. Hiszen a harmadik színtől már tudja is, hogy ő lesz a világ anyja: Nekem meg büszkeségem az csupán, / Hogy a világnak anyja én leszek. Nem tudja még, hogy ez mit jelent, de vágyik rá. Ma divatosan mondhatnánk anyai ösztönnek. És Ádám, miközben Éva lugast építene, otthont kíván teremteni. Az előzőhöz hasonlatost. Meg akarja védeni az otthont. Még nincs mitől, de mivel megízlelte a tudás fájának gyümölcsét, már van valamilyen sejtése. Tudja azt is, hogy halandó, ami a legrémisztőbb lehet abban az állapotban. Talán minden egyes mondaton érdemes volna elidőzni. Végigjárni minden gondolatot. Összepárosítani azzal, hogy mi fog következni a műben. Mi következett a bibliai leírásban? Milyen lehetett az a lelkiállapot, amit a szerző oly mesterien formált meg? Éva maga a támogató erő. Egyfajta áthidalás a folytonos küzdelem és a feltétel nélküli bizalom között. A Mindenható tudja, hogy mi fog történni. Tudja, hogy milyen lesz az álom, azt is, hogy milyen lesz az ébredés. Mindezt semmiképp nem foghatjuk fel csak és kizárólag bizalommal. Ha abból indulunk ki, hogy az Úr végtelen, s véges elménkkel ezt fel nem foghatjuk, máris tisztább a kép. Ha nem tisztább, akkor híján vagyunk a hitnek, s az egész egy kuszaságnak tűnhet. Talán épp emiatt mondható Az ember tragédiája ma is korszerűnek. De nézzük meg ebben a korszerűségben Évát, akinek oly kevés adatott, voltaképpen mégis minden rajta múlik!

A lehető legegyszerűbb módon igyekszem Éva jelenlétét szemlélni Az ember tragédiájában. Nem könnyű feladat, hiszen lássuk, ki a szemlélődő: nő, férfi, egyedülálló, társas, hívő, hitetlen, hitehagyott? Vajon dolgozik-e az olvasó, egészséges-e? Ahány élethelyzet, annyi olvasat. Minden a befogadótól függ. Vagyis, fogjuk rá! Egészen máshogy látja az anyaság kérdését egy anya, mint egy gyermektelen asszony, vagy, mint az a nő, akinek gyermeke elhalálozott. Megint csak másképp egy férfi. Így a kísérlet soha nem fejezhető be. Hiteles és teljes igazság nem születhet, épp amiatt, hogy mindenben különbözőek vagyunk. És ezzel a különbözőséggel el is érkeztünk az egyetlen közös pontunkhoz. Nem más ez, mint hogy mindnyájunkat anya szült. Rémisztő belegondolni ebbe. Nem is igazán szoktunk, hiszen természetes. A természetes dolgokat pedig fölöslegesnek tűnhet vizsgálni. Ki a megmondhatója annak, hogy hány ember született a teremtés óta, Éva óta? Olyan szám lehet ez, amit szintén nem foghatunk fel, hiszen nincs feljegyzésünk, még elképzelésünk sem. Sokszoros hatványok. De az összes valaha élt emberrel, kivétel nélkül mindegyikkel van egy közös pontunk: anya hozott világra minket. Álljunk meg egy pillanatra, és ebbe a csodába kapaszkodjunk bele! Ebből indul Madách. Láthatjuk, hogy a második színben Éva első mondata: Ah, élni, élni, mily édes, mi szép! Miközben Ádám máris az uralkodásban gyönyörködik, Évát az élet csodálata, s rögtön ezt követően egyfajta őshála keríti hatalmába. Hálás az életért és a gondoskodásért, alakul a személyisége, és ezt az alakulást a mű egészében tapasztalhatjuk, de csak Évában, miközben Ádám a mű elejétől mintha állandó személyiség lenne. Milyen gyakran találkozhatunk ezzel a jelenséggel napjainkban is, amikor a nő folyamatos változásokon megy keresztül. A férfi kapkodja a fejét, hiszen szerelme, akit megismert, egészen más emberré változik az évek során. Vajon akarta-e szemléltetni Madách ezt a jelenséget, vagy csupán elkerülhetetlen, hogy ez megjelenjen, amikor nőről ír az alkotó?

De Éva hálája nem csupán a teremtett világ és az élet felé árad, hanem hálás Ádám jelenlétéért is. El sem tudja képzelni, milyen lehet a másfajta érzet, a másfajta állapot. Gyönyörködik az egységben, az összhangban. Mégis hajtja a kíváncsiság, enged a kísértésnek, és szakít a fáról.
Elkövetve az első bűnt, azonnal űr keletkezik az asszonyi lélekben. Először az otthon megalkotásán ügyködik, valami hasonlót akar az ismerthez, majd a társaságot hiányolja. Olyan űrt próbál befoltozni, amit addig észre sem vett, hiszen azokat elfedte az isteni gondviselés. Örömben tör ki, amikor nimfákkal találkozik. S miközben Ádám és Lucifer folyamatos párbeszédben vannak, Éva tanul. Olyan, mintha jelen sem volna, mégis egy-egy nagyobb változással színre lép. Elkezdi foglalkoztatni az öregedés, majd megjelenik az önfeláldozás, amikor a negyedik színben így szól: Miért nem hívsz engemet, / Ki eltakarlak s testemmel fogok fel / Minden csapást? Megoldásként ajánlja fel saját testét, melyet Éva-létünkben oly sokszor teszünk meg életünk során. Megjelenik a félelem, a részvét, a megalázkodás. Ahogyan sorra haladunk a dráma színein, egyre teljesebb, egyre valóságosabb Évát ismerünk meg, míg eljutunk a nő teljes valójához. Bár úgy tűnhet, hogy az út az álom során csupán vagy főként Ádám útja, az ő alakulása és tragédiája, mégis nélkülözhetetlen Éva fejlődésében, asszony voltának kiteljesedésében. Mert ezeket a dolgokat nem csupán átéli, hanem megtanulja, beépíti a jellemébe.

Az ötödik, athéni színben újabb oldaláról ismerhetjük meg Évát, hiszen anyaként mutatkozik meg. Láthatjuk nevelni, láthatjuk, ahogy fiát csitítja, hogy az apja ellen ne szóljon, és felnézzen rá. Az olvasás közben kitekintünk a bibliai vonatkozásra, a Törvény betűivel találkozunk, miszerint a szüleinket tisztelnünk kell, hogy hosszú életünk legyen ezen a földön. Éva büszke férjére és büszke fiára is, keresi fiában a férje vonásait, szeretete már nem csupán férjére terjed ki, éppúgy viselkedik ez a kétszáz évvel ezelőtt megformázott ősanya, ahogyan napjainkban viselkednek az anyák. Egyszerűen a nő szereti, hogy szerelme vonásai megszületnek rajta keresztül. Ezek állandó jellemvonások maradtak. Mintha Éva elkészült volna. A további színekben, akár Konstantinápoly, Prága, vagy Párizs színeit vizsgáljuk, Éva jelenetei azokat a vonásokat hozza elénk, amiket megtanult az előzőekben. Felvérteződött, és a helyzetekhez alkalmazkodik. Míg a mű elején van valami nagyfokú fejlődés, itt már lecsendesülni látszik. Tudja már, mennyit ér. Ismeri a testét, a bűneit, és nem rejti véka alá a fájdalmát. Éva érett nő lett. Nem harcol, szinte megdicsőül. Ha divatosan akarunk fogalmazni, megvalósítja önmagát. Tudja már, hogy mikor kinek és mit kell mondania. Tud úrinő, szolga, szajha lenni. Ha kell, szíves vendéglátó vagy harcos védelmező.

Amikor Éva elmondja Ádámnak, hogy anyának érzi magát, akkor térünk vissza az Úr szavaihoz: Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. És visszatérhetünk a Bibliához, miszerint: Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. (Jn 1,1)