A porcelánkutyát pórázon sétáltatni nem lehet. Megpróbálhatja bárki, ám félő, hogy félórán belül már őt is pórázon sétáltatják egy békés, de ellenszegülést nem ismerő intézmény kapui felé.

Vén szokása a sárkányoknak: úgy beszélnek már önmagukról, mintha csak valaki másról. A tengerkönyvtár történetét is pont úgy mondta, regélte el a törpe füle hallatára egy délutánon a Zöld Sárkány.

Sűrű, augusztusi ködgomoly rejtette a hajnali derengést. Szekereknek, álmatag kerékpárosoknak való idő. Ilyen ködgomolyban a szekér elé befogni a lovat, hazaérve falnak támasztani a biciklit, bevinni a tornácon felejtett görkorcsolyát, rozsdás kardot, mindez természetes.

Ha valaki letért volna a Futoki útról, majd elhalad a Bohn család által építtetett, dísztéglával burkolt templomocska mellett, s a jó harminc fokban marad még a lendületéből néhány száz méternyi gyaloglásra, eljutott volna Géza, az éppen házasodni készülő Géza házához.

Hol is kezdődött az egész. A Dunánál kezdődött, amikor a Szépek Ada Kaleh szigetéhez értek, hogy megszerezzék a Varázsszőnyeget. Annyit már elinduláskor tudtak, hogy az igazi varázsszőnyeget nem szőni szokták. Az igazi varázslat mindig is pára, köd, esszencia. Eltűnt nyom.

A téglagyártól nem messze kezdődik a kukoricatábla, ahol rátaláltak. Természetesen a konkurencia talált rá – a szekuritáté két félrészeg alkalmazottja. Mert a magukon könnyítés után eltévedtek a háromméteres kukoricaszárak között.