Egy szép napon, még réges-régen, a világ peremétől innen a Zöld Sárkány sétálni indult, álmatag csontjai ropogtak a tengerpart homokja szélén. Megszokta már, hogy egyedül van, néha három napig repült vagy lépkedett sziklák taréján. Egyszer aztán, mert kedve támadt, a tenger partjára hevert le.

Nézte a hullámokat reggel, napszálltakor is vizet kémlelt, éjszaka is a tengerfelszín változó mozgását figyelte. Napok, hetek, hónapok teltek. Eső áztatta pikkelyét vagy hó takarta sárkánytestét nem zavarta – nézte a tengert ridegen égő sárkányszemmel.

Eltelt néhány év, meg se moccant, szemhéja néha nehezült már, a fáradtság lagymatag jelére emlékezni kezdett a teste. Mert a sárkány csak lassan fárad, annyira, hogy a fáradtságot, azt, ami az érzést kíséri, már csak az emlékezés mélyén, a felejtés szélein őrzi.

Egy napnyugtához közeledve felrémlett neki, hogy a tenger néhány évvel korábban másként fodrozódott, a megszokotthoz képest másként habzott a hullámok taréja, mintha csak egy könyv lapjai rezdülnének meg a vizek fenti, áttetsző pereménél.

Várt néhány évet, megint látta. Várt néhány újabb évet, észrevette, egészen mélyről jövő sodrás, a lassan mozduló áramlatnak felhajtó ereje okozza, hogy a hullámok mint a könyvek lapjai, éppen úgy rezegnek.

Néha a lapok megmoccantak, máskor, mint tábla, szinte fénylő felületként lebegtek épp a sárkánytekintet pásztázta sávban. Évek teltek el és a víznek lapjain, a már kezdődő hajnal szélén, felsejlett egy betűsor, írás.

Megfejtette a régi írást, olvasta a lapokat sorra, mert minden évben másik oldalt hozott felszínre az áramlás. Előfordult, hogy nagy viharok a sorrendet összekeverték. Mégis a történet egész lett, és ahogy a száz évnél is több ideje figyelő sárkány éber elméje megsejtette, egy álomról szólt a történet:

„A tenger partján ült a Sárkány, évekig csak a vizet nézte, egy napon, mint egy könyvnek lapjait, látta a vizet fodrozódni, nézte egy napon, száz éjen, addig nézte a lapokat, míg mély álom ködébe merült le, ahol a könyv, akár egy ajtó, legvégül feltárult előtte.

Belépett hát azon az ajtón, a tenger rejtett kapuján át, egy könyvtárba jutott, ahova minden régen volt sárkányelmék a könyveket egybegyűjtötték, hogy aki idáig merül le: a régi írást megtalálja. Megtalálta a régi írást, megfejtette, olvasta sorra az útirányt adó tanácsok sokaságát ott lenn a Sárkány; és amikor fellapozott már minden könyvet, ami ott rejlett, elővette azt a legelsőt, mit érkezéskor ragadott meg.

Az írás már eltűnt belőle, de a Sárkány, a régi sárkány, rálépett a fehér lapokra. A lapok terbélyesedtek, egyre szélesebb lett és hosszabb, egyre áttetszőbb minden oldal, a könyvgerinc a fénylapokkal lassacskán emelkedni kezdett. Emelkedett velük a sárkány, a tenger felszínére ért fel, emelkedett velük a sárkány, az égbolt pereméig ért el, emelkedett velük a sárkány magasra, még messzebb jutott el.

Könyvlapok villanó fehérje mutatja néha fenti útját.”