Azon a héten, sőt július teljes havának szokatlanul forró napjaiban senkinek sem akaródzott esküdni, lakodalmazni, még a kriglik is ritkábban koccantak össze az Állomás tér sarkának teraszán. Egyedül a mezőváros másik végében, a Kettes hűvösében adtak magukra a törzsvendégek, kik a reggeli felesre ráadásként már délben nekiláttak a délutáni sörmennyiség bevitelének.

Ha valaki éppen szúnyogok elleni kínai kenőcsöt vásárolt a gyógyszertárban, majd onnan kilépve elhaladt a tűzoltótorony felé, megállhatott a Hildegardék háza előtti gesztenyefa árnyékában, és elmélázhatott azon, hogy ezek a fiatalok miért épp ebben a rekkenő hőségben kívánnak egybekelni. Mert Hildegardot készült elvenni Géza, akit mindenki csak Gejzának szólított, gyerekkori selypítései emlékeként. Hogy ez így lesz, mindenki tudta azóta, hogy a városi park melletti kézilabdapályán, a tánciskola bemutató gáláján oly szépen megforgatta Hildegardot, a szőke Hildét.

Géza állt a mosókonyha előtti árnyékban, a szűk, poros udvaron – és ő volt a legboldogabb a világon. Állt Hilde az L alakúra épített sváb ház széles tornácán – és ő volt a legboldogabb a világon.

A násznagyok és az örömszülők voltak csak gondban: hogy bírja majd ki a násznép ezt az iszonyú kánikulát, hány öregasszonyt kell legyezgetni, hány gyereket kell mindegyre árnyékba terelgetni, kalpaggal, üdítővel ellátni, nehogy napszúrást kapjanak, mert a délután ötkor kezdődő lagzi első óráiban még a pionírház nagyterme sem elég hűvös…

A legnagyobb gondban mégis a szakácsok voltak. Nehogy megromoljon az étel, különös tekintettel a töltött tojásokra. Nehogy megolvadjanak a sütemények, mert azokat már nem lehetett hűtőben tárolni: a négy hűtő közül egyet amúgy is elfoglalt az emeletes torta, amit tegnap éjszaka fejezett be Gerendás bácsi.

Gerendás bácsit, született Gerendás Elemért mindenki Gerendásnak szólította, az ifjabbak bácsizták csupán (köztük a szőke Hilde és a nyurga Géza is), mert az Elemér sehogy sem illett a kétméteres, szálas téglagyári munkáshoz, akinek süteményeinél pompásabbakat csak Marika néni tudott volna készíteni, ha 87 évesen még bírta volna.

Gerendás a bő hároméves sorkatonai idő alatt, valami Duna menti laktanyában tanulta ki a szakácsmesterséget, mely három év arra is elég volt, hogy a kék szemű, ám sötétbarna hajú Hilde (a szőke Hilde anyja) teljesen elfelejtse. Hiába lángolt Gerendás még hosszú évekig, öreglegény, majd agglegény lett belőle, miközben a barna Hilde legidősebb leánya, Hilde eladósorba való, formás, ám rideg szépséggé változott, kinek ridegségét csak Gejza tudta felolvasztani egy borongósan hűvös májusi estén, bő évvel a lakodalom előtt.

Gerendás meglepetéssel készült, a szakácsnékkal is megbeszélte.

A lakodalmon már fogytán volt az előétel, egy-egy pálinkás-, nem egy sörösüveg és számtalan fehérboros pohár ürült ki addigra, amikor tizenegy tányért hozott be a terembe, karján egyensúlyozva azokat. Az ünneplés szokásos zajai is elhalkultak, a szerb zenét is épp csak cincogtatták a muzsikusok, miközben jobb karján tizenegy levesestányérral a fiatal pár asztala felé tartott. Gejza apjának tárkonyos borjúhúsleves, Hilde apjának egyszerű paszulyleves, de jókora csülökkel, erős paprikával, Gejza anyjának kiszela csorba jutott, a násznagyoknak négy tyúkhúsleves, tetejükön pompásan táncoló, apró aranykarikákkal, tejfölös salátaleves a mennyasszonynak, lencseleves a vőlegénynek (neki aztán szüksége lesz a pénzre!), Hilde anyjának pedig sóskaleves – ki tudja, honnan szerzett Gerendás júliusban sóskát! –, hogy a keserűség és a figyelem együttese ott érződjön minden cseppjében, még sokáig.

Ki ezért, ki azért figyelte kimeredt szemekkel az asztalra került tíz levest, csak a konyha felőli ajtó nyikordult meg egyszer a lassan éledező huzatban, amikor Gerendás megragadta a tizenegyedik, üresen hagyott tányért, és teljes erőből földhöz vágta, hadd hozzon szerencsét!

A döbbenet csak ezután következett. Mert a tányér nem azonnal tört össze: először megpördült néhányszor, s amikor mindenki azt hitte, még Gerendás erejétől se zúzódik szét – lassan, egészen lassan apró szilánkokra omlott, halkan, mintha csak egy menyasszonyi fátyol súrolná a padozatot.

A tizenegyedik tányérról még sokáig beszéltek, Gejzáról és Hildéről sokkal kevesebbet. Talán épp ezért lehetnek boldogok ma is.