Automobilba ülni és haladni az augusztusi ködgomolyban: nem helyénvaló. Ilyen ködgomolyokban bármi megtörténhet, sőt: az is előfordulhat, hogy nem történik semmi. A történetek mégis az ilyen, általában történet nélküli ködgomolyoktól indulnak el, a hosszan kitartott eseménytelenség a légkörben egyenes vonalú egyenletes mozgásokat eredményez. Ilyenkor felejtik el az óvatlanok bevenni a kanyart, mert másra se figyelnek, csak arra, hogy az egyenes vonalat valahogy megtartsák a terpeszkedő, minden irányba szétfolyó lég körén belül.

Az egyenes vonalra figyelni a ködben, ellentétes a köddel.

Az ellentét pedig e teljesen semleges fehérség mélyén is történeteket szül, apró fekete pontok, hangyabolyok eltévedt zászlóaljai, minden különösebb terv és rendszer nélkül kóborolnak az ilyen párákon belül; szegény párák nem is remélik, hogy a köd felemelkedhet valaha is. Ám a reménytelenség, más telenségekkel és talanságokkal együtt: jelenségeket szül, amelyek már nem feltétlenül légköriek.

Például Lajost, akit a maga százhúsz kilójával senki sem nevezne légiesnek. Lajos megfontoltan, a negyven és ötven közötti korosztálytól már elvárható komolysággal, ám inkább komoran tartotta a negyven és ötven közötti sebességet, és bennsejét teljesen elfoglalta az igyekezet, hogy követni tudja azt az egyenes vonalat, ami a maga kopottas és szakadozott voltával mégiscsak jelezte: aszfalton jár, valahol a XXI. század elején, amiből nagyjából annyi év telt el, mint a betervezett út kilométereiből.

Lajost az igyekezet töltötte el, a zöld Lada Nivát pedig teljesen betöltötte Lajos. Zöld Lajos, ahogy a szomszédai nevezték, konzervbácsi, kopp, kopp, kopp – ahogy az utca közepén császkáló purdék szólongatták a háta mögött. Mert ha Lajos beszuszakolta magát a Lada Niva volánja mögé, az autó inkább hasonlított több mázsás, kerekeken gördül Globus-konzervhez, mint gépjárműhöz. Kopaszodásnak indult, baseballsapkával védett fejebúbja minden gübbenőnél a kocsitetőnek súrlódott. Izzadt kegyetlenül. Apró cseppek gyöngyöztek homlokán, bal kezével éppen készült letörölni, amikor a hirtelen megcsörrenő telefont is felkapta másik kezével.

Itt következhetett volna be a váratlan fordulat: szürkemarha bukkan elő a kanyarban, Bocskai hajdúi tárogatószóra menetelve keresztezik a Lada Niva útját, vagy a hatalmas zöld konzerv egyszerűen csak átsiklik a másik sávba, frontálisan ütközik egy kamionnal, préselthúskonzervvé alakul át…

De Zöld Lajost, minden titkos kalandvágya ellenére, nem olyan fából faragták, hogy bármi is történhessen vele. Bármi rendkívüli, szokatlan vagy különös. Letörölte a homlokát, kikapcsolta a telefont, ismét két kézzel fogta a kormányt, villantott egyet a ködlámpákkal, tartotta az addigi sebességet.

Ha az olvasó a zöld Lada Niva után nézhetne, még látná a ködlámpákat. Ha sokáig és nagyon erősen koncentrálna, azt is láthatná, hogy a köd másfél óra múlva felszáll, elpárolog, talán Zöld Lajossal együtt.

Ám ha az olvasó önmagába néz, kénytelen elismerni, hogy Zöld Lajos teljesen zavartalanul jutott át a ködgomolyban úszó területen, és folytatta útját, akár egy zöld konzervdobozba rejtett üzenet, mely szerint vannak emberek, akikkel még a képzelmények sávjain sem történik semmi.