Jobb tehát ott hagyni a porcelánkutyát, ahova való: a porcelántányérok mögött őrizze a csipke tányéralátétet. A porcelánkutya egyébként érző lény, legalább annyira, mint az óegyiptomi festmények kicsavart nyakú alakjai – azzal a különbséggel, hogy a porcelánkutya, ha igazán jól sikerült munka, olyan, mintha élne...
Tudjuk, hogy régesrég, amikor még óriások jártak a Földön, a szobrok is megszólaltak, énekeltek a szökőkutak, a kertek pedig a föld felett lebegtek, ezekben az időkben, sok évszázaddal Csurila, a temetőőr megszületése előtt, szép számban éltek porcelánkutyák is. Mert valóban éltek. A kérdés csak az, miként jelentek meg, hogy éltek, miért tűntek el...
A porcelánkutyák a maguk másfél méteres marmagasságával, sárgásbarna szőrükkel (!), természetesen éles fogaikkal kemény ellenfélnek, veszélyes vadnak számítottak – a kérdés csak az: nevezhetjük-e őket kutyának, valamint valóban porcelánból voltak-e vagy valami másból? Fejformájuk szerint a kardfogú tigris és a mai bernáthegyi között foglalnának helyet. Ha bárki porcelánkutya-koponyára bukkana valami szántóföldön, mégsem hatalmas metszőfogaikról ismerhetné fel azon nyomban, hanem az óriási, összesen tizenkét darab bölcsességfogról. Mert a porcelánkutyák igen bölcs állatok valának, ezért is tűntek el teljesen és végérvényesen és egyik napról a másikra.
A legendák szerint, mely legendákat az összes atlantiszi könyvtárból előkeresheti a bátor kutató, éppen nagy csata készült az Első és az Azelőtti Birodalom között. Az Első és az Azelőtti Birodalom császára is segítségüket kérte, hiszen bármely oldalon vonultak volna fel, az adott sereget biztosan győzelemre viszik. Hihetelen sebességük (az akkori, a mainál kétszer nagyobb Földet gyors vágtában, akár egyetlen nap alatt körbeszaladták), az akkor ismert összes fémötvözetnek ellenálló testük legyőzhetetlenné tette őket. Ezzel is magyarázható, hogy az akkori idők egyetlen korábbi csatájában sem vettek részt, végignézték a kisebb-nagyobb csatákat, aztán – elsétáltak. Mert a hajdani porcelánkutyáknak ez vala kedvenc időtöltésük. Aki gyors, hova siessen? Aki halhatatlan, vagy legalábbis legyőzhetetlen, miért csatázzon? Éppen ezért az első, illetve második hivatalos csatárahívás után összegyűltek a Rejtett Mezőkön, talán kétezren, ha voltak összesen, és eldöntötték: inkább eltűnnek, nyomtalanul.
E hatalmas lények eltűnése (csak néhány hatalmas porcelánfej maradt utánuk, komoly fejtörést okozva a tudósoknak) azonban váratlan hatást gyakorolt a Föld egészére: a bolygó zsugorodni kezdett, gyorsan és látványosan, majd ugyanolyan hirtelen a zsugordás abba is maradt, éppen az Első és az Azelőtti Birodalom nagy csatája előtt.
Az emberi lények, hogy az ellenfeleket megfélemlítsék, évszázadokon át gyenge utánzatokat, törékeny hasonmásokat vonultattak fel szemben az ellenséggel, de a hasonmások felvonultatása a csatákat döntően már nem befolyásolhatta.
Minderről azonban Csurila nem szerezhetett tudomást, hiszen olvasni is csak lassan tudott, mutatóujját az éppen soron következő betű alatt tartva. Mégis, mintha valami titkos kapcsolat létesült volna a hajdankor és Csurila között, mert a temetőőr gyűjteni kezdte a porcelánkutyákat. Nem csak egyet-egyet helyezett el a kredencen vagy a tévé tetején, esetleg a nappali ebédlőasztalán vagy a bejárati ajtónál, a könnyezőpálma árnyékában, de mindenütt, még az éléskamra legeldugottabb zugában is, ahol az egereket és a macskát leszámítva senki sem láthatta a békésen alvó, esetleg éppen vicsorgó porcelánkutyákat, a hajdanvolt lények korcs, mozdulatlan és törékeny, sétálni egyáltalán nem óhajtó utókori utánzatait.
Csurila talán hitt a porcelánkutyák történelmi küldetésében, mely küldetésről nem hallott soha senki, csak ő. Amikor a múlt század nyolcvanas éveinek végén, egy decemberi napon valahol Európában kitört egy forradalom, Csurila a tévé képernyőjéhez tapadva várta a porcelánkutyák bevonulását. Januárban, amikor ködös elméje számára is világos lett, hogy nem érkeznek meg, nem módosítanak a történelem menetén, dühében összetörte az összes birtokában lévő porcelánkutyát, és átkozódva motyogta a jóslatot, mely szerint lesz majd idő, mikor a porcelánkutyákról nem beszél és nem is ír soha többé senki.
