Illúzióim nincsenek. Önökkel együtt magam is tudom, hogy a művelődéstörténet mélyére nézve főleg az elit műveltségét látjuk. Ha elmúlt századok kocsmakultúrájára is kíváncsiak vagyunk, részletekben vájkáló szakirodalomhoz kell fordulnunk.

Minden alkalommal, amikor újabb medvelábnyomot, elhagyott mackószőrcsomót, vadkamera-felvételen vicsorgó nagyragadozót fedeznek föl Magyarországon, a környezetvédők megünneplik a természet aktuális győzelmét a civilizáció fölött, és leszögezik: az állatok jelenléte nem jelent különösebb kockázatot.

– Nézze, Doktor úr, mi nőtt ide!

– Hova?

– Ide, a karomra.

Nem tartom magam agresszív militaristának. Nem tartozom azok közé, akik úgy vélik, minden haladás hajtóereje a háború vagy a háborús veszély. Azt azonban erősen hiszem, hogy az Ukrajnában zajló világkonfliktus gyökeresen átalakítja életünket.

– Elnézést! Leülhetek ide, ön mellé?

– Parancsoljon.

– Aggódtam, hogy elkések, de úgy látom, még nem kezdték el.

– Ugyan, ezeket a sajtótájékoztatókat mindig késve kezdik.

A művelődéstörténet könnyű választ ad a címben feltett kérdésre: iránytű, papír, nyomtatás, puskapor, porcelán, selyem és így tovább. Mind-mind azelőtt keletkeztek, hogy a kínai kultúrát háttérbe szorította volna európai vetélytársa.