Legutóbb egy szakember nyilatkozta azt, hogy a medve nem nagyobb veszély az emberekre, mint egy kicsinyeivel közlekedő vaddisznó. A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a szörnyetegek földrészünk legveszélyesebb csúcsragadozói. Nem lehet velük együtt élni.

A természet valóságától elidegenedett, elvakult környezetvédők fantáziáival szemben a tény az, hogy

a medvék életveszélyes helyekké teszik azokat az erdőket és kultúrtájakat, falvakat és határokat, ahol megjelennek.

Ha beütjük a Google keresőjébe azt a szót, hogy medvetámadás, vég nélkül fogja sorolni a tragikus eseteket a böngésző.

Erdélyben a medvék évek óta rettegésben tartják a lakosságot. A legutóbbi eset augusztus elején történt: a Maros megyei Marosliget (Dumbrava) közelében sebesített meg egy juhászt egy medve. Szlovákiában az utóbbi időben ugyancsak megszaporodtak a tragikus találkozások. Május elején egy barnamedve támadt rá egy erdészre Nagyócsa településen, nem sokkal korábban a kiszucaújhelyi járásbeli Gerebes község közelében rohant meg egy medve egy – a kijelölt ösvényen haladó – túrázót, néhány nappal korábban pedig a zsarnócai járásbeli Felsőhámor határában támadt rá egy horgászra egy vadállat. Szlovákiában tavaly összesen tizennégy, ebben az évben pedig már több mint egy tucat alkalommal támadt emberre medve. Pedig még csak az év felénél tartunk.

Szakértők szerint nemcsak a fenevadak elszaporodásával függ össze a medvetámadások számának folyamatos emelkedése, hanem azzal is, hogy a mackók

egyre bátrabban keresik föl a könnyen megszerezhető élelmet kínáló emberi környezetet,

hodályokat, ólakat, szemeteseket.

Agresszív nagyragodozó (képek a Pixabay-ről)

 

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a medvevédők állításaival ellentétben, az agresszív nagyragadozókkal szemben nem sokat ér az óvatosság vagy a tapasztalat. Az áldozatok között rutinos természetjárók, erős fizikumú férfiak, állatokhoz értő szakemberek éppen úgy akadnak, mint tapasztalatlan kirándulók, asszonyok és gyerekek. A megsérült emberek között volt erdész, juhász, horgász, tűzoltó éppen úgy, mint gombaszedő néni vagy erdőn járó fiatalember.

Van vadbiológus, aki szerint

a nagyragadozók és az ember közötti kapcsolatnak „a kölcsönös tiszteleten és félelmen kell alapulnia”.

És nem arra gondol, hogy mivel félünk ezektől a bestiáktól, megszabadulunk tőlük, hanem olyasvalamire, hogy vigyázzunk magunkra, amikor medvék közelében járunk.

Elfogadhatatlan álláspont! Semmiféle felhőkakukkvári környezetvédelem

nem kényszeríthet bennünket arra, hogy gyilkosokkal osztozzunk az életterünkön. Nem élhetünk félelemben.

Nem retteghetünk, amikor kirándulni indulunk, nem aggódhatunk gyermekeinkért, amikor a cserkészcsapattal túrázni mennek, nem szoronghatunk, vajon hazajön-e az erdőből a gombát gyűjtögető nagypapa, a kocogó hitves, a horgászó cimbora. 

Nyilvánvaló, hogy élesen és világosan el kell választani a civilizációs tereket a vadontól. Ha nem tesszük, nemcsak az embereket, de az állatokat is veszélyeztetjük. A rezervátum és az emberi élettér határainak ködös volta állandó konfliktusokat eredményez, amely az emberi oldalon személyes tragédiák formájában jelenik meg,

az állatok oldalán pedig az élettér folyamatos szűkülését és ezért fajok eltűnését jelenti.

A felelős természetvédelem nem az állati és emberi életterek megosztásáról ábrándozik, hanem világos szétválasztását igényli.

Ám egy ilyen elhatárolás Magyarországon csaknem teljességgel lehetetlen. (És úgy tűnik, nehézséget jelent Romániában és Szlovákiában is.) A sűrűn lakott európai, közép-európai régiókban az erdők inkább ligetek, a hivatalos kifejezés szerint többnyire parkerdők. A nagyragadozók jelenléte az erdők hármas hasznosítását is akadályozza. Zavarják a fa- és vadgazdálkodást, ellehetetlenítik a rekreációs célú erdőjárást, de még a természetvédelem céljait is aláássák. Civilizált környezetben ugyanis a csúcsragadozó nem a medve, az oroszlán vagy a tirannoszaurusz, hanem az ember.

Új csúcsragadozó megjelenése felborítja az erdészeink és vadászaink által nehezen kialakított egyensúlyt. Hogy világos legyen:

a modern európai erdők gazdasági üzemek, és bár nem látszik rajtuk, pontosan úgy kell fenntartani azokat, ahogy egy halastavat, éttermet vagy csirkefarmot.

Ha pedig a csirkefarmra bejáratossá válik a nyest, ha az étteremben felbukkan a szalmonella, akkor rövid idő alatt tönkreteszi a gazdálkodás egész rendszerét.

El kellene vinni őket az állatkertbe

 

Természetesen van olyan gazdasági környezet, amelyben helye van medvéknek és más ragadozóknak. Számos országban

a vadásztatás-vadgazdálkodás része a nagyragadozók trófeáinak értékesítése. Talán ilyen céllal meg lehet tűrni a medvét Romániában, Ukrajnában vagy a lengyel erdőségekben.

De Magyarországon ez fel sem merül. Elsősorban azért nem, mert a hazai parkerdők nem tudják rentábilis módon eltartani a csúcsragadozókat.

Ezen a kultúrtájon semerre nem található olyan ősvadon, amelyekben az agresszív nagyvadak jó helyen lennének. És természetesen van olyan természeti környezet – s jó lenne, ha minél több és minél nagyobb ilyen terület volna a Földön –, ahol a maguk életterében háborítatlanul, s

emberi beavatkozás nélkül élhetnek ragadozók és prédaállataik. De ilyen környezet végképp nincs Magyarországon.

És bizonyára nem is célja egyetlen épeszű embernek sem, hogy falvak elnéptelenedése, települések felszámolása árán létre hozzon ilyet.

A szomszédságunkba telepedett medvéket és más emberevőket tehát még azelőtt el kellene vinni oda, ahova valók – állatkertbe, medveotthonba, vadrezervátumba – mielőtt szétmarcangolnának valakit!