Ahol azután megtalálhatjuk azokat a sokszor unalmas, máskor mulatságos, de minden esetben rémületesen primitív és jobbára ismétlődő (mert kultúrán kívüli, ösztönös, zsigeri) jeleneteket, amelyekből arra következtethetünk: a műveltség bizonyára nem volt mindenkié.

Volt azonban valami, ami műveletlen eleink műveletlenséget megkülönböztette kortársaink szimplicitásától. Emezek, bár, ha el nem is érhették, sajátjukként meg nem élhették, azért tisztában voltak a kultúra jelentőségével, értékével, lélekemelő voltával. Sőt, tudásuk, tehetségük, neveltetésük s lehetőségeik függvényében megtették, ami tellett tőlük: meghallgatták a prédikációt, megtartották ünnepeiket, átküldték a komatálat, részt vettek a kalákában, s a léckerítésre könyökölve megbeszélték egymással a világ nagy dolgait… Nagyon mélyen kellett lennie annak vidéki vagy városi proletárnak, aki végzetesen kiesett a kultúrából. Szinte csak a tragikus szegénység és az idült alkoholizmus elegyéből létrejövő katatón létforma vezethetett el olyan

drámai kultúravesztéshez, amilyenbe ma belesüppedni látjuk kortársaink szomorúan nagy hányadát. 

Ha innen nézzük, azt láthatjuk, hogy soha nem látott veszély fenyegeti kultúránkat. Műveltségünk a szétesés felé halad, a fiatalabb nemzedékek olyasformán lettek kultúrán kívüliek, ami korábban csak a bádogvárosok szlömlakosságára volt jellemző. Hiába tartoznak anyagilag a közép- vagy a felsőbb osztályokba, kultúrájuk a „szegénység kultúrájára” emlékeztet. Oscar Lewis alkotta meg, s a hatvanas években több kötetében is tárgyalta ezt a fogalmat. Meglátása szerint a szlömlakosságra – anyagi helyzettől függetlenül is – jellemző az erős jelen-orientáció, a tervezés hiánya, a fatalizmus, az alacsony aspirációs szint, az impulzív érzelmi reakciók, és a párkapcsolatok labilitása. Az ilyen emberek Lewis szerint az „itt és most”-ra fókuszálnak, kevés fogékonyságot mutatnak a történetiség vagy a tervezés iránt. A jelen-orientáció nagyobb spontaneitást, azaz látszólagos vagy mondjuk úgy, élmény-szintű szabadságot eredményez, az irracionális pénz- és időgazdálkodás lehetővé teszi számukra, hogy szorongás nélkül adják át magukat különböző élvezeteknek, végül az impulzív érzelmi reakciók biztosítják a feszültség azonnali levezetését. A saját életük, a saját problémáik kötik le őket, anélkül, hogy képesek lennének meglátni és tudatosítani azokat a közösségeket, amelyek életük kereteit alkotják vagy alkothatnák. Lewis szerint mindezek mögött a szegénységgel járó alacsony önbecsülés rejlik. Persze, az önértékelési problémák nemcsak a tényleges korlátokat jelentő szegénység miatt jelenhetnek meg, de a relatíve alacsony társadalmi státusz is, az újabb és újabb összehasonlításokból kirajzolódó vesztesség élménye is vezethet feléjük. Mindenesetre Lewis leírása ijesztően illik kortársaink széles tömegeire.

Fel kell tennünk a kérdést: vajon hogyan állhatott elő ez a helyzet? Mi vezetett oda, hogy a huszadik század végén még olyan gazdag reményekkel viselős jövendő mára szédületes sebességgel zuhan a semmibe? Hogyan veszíthettük el alig két évtized alatt szellemi horizontjainkat? Miként eshettek szét gonosz és bárgyú odamondogatásokra okos vitáink? Hová lett az egymásra fordított időnk? Hogy koptak el belátásaink és megértéseink?

Miért lesz egyre silányabb életünk minősége?

Hogyan juthattunk el odáig, hogy kortársaink a „szegénység kultúrájába” süppedjenek, vagyis inkább a kultúrán kívül találják magukat?

Bizonyára nem mutathatunk rá egyetlen okra, amit felelőssé tehetünk a nagy fokú romlásért, de a korsötétülés mégis olyan egyöntetűen és olyan határozott pillanatban borult világunkra, hogy aligha lehetnek kételyeink: az ezredfordulón érlelődött, s a huszonegyedik század kezdetén elterjedt folyamatok okozzák a végzetesnek tetsző kultúravesztést. Hogy a digitalizációnak köze kell legyen a tragédiához, az bizonyára senki előtt nem kétséges, de én úgy hiszem, azonosíthatunk más jelenségeket is, amelyek erőset taszítottak az európai civilizáció billegő építményén. Hogy melyek ezek, s mivel járultak hozzá az erudíció hanyatlásához, annak szeretnék most utána járni.

Újságíró vagyok, nem is kezdhetem mással ezt az elmélkedést, mint a nyilvánosság katasztrofális összeomlásával. Bármennyire is hajlamosak voltunk arra, hogy a nyárspolgári miliő értéktelen kíváncsiságának, sőt kíváncsiskodásának függvényében értelmezzük a médiát, azért a klasszikus nyilvánosság nemcsak kuriozitásokkal szórakoztatta olvasóit, de széleskörűen tájékoztatta is, illetve a hírek értelmezésével a polgári lét lehetséges narratíváit is felrajzolta. Nemcsak, hogy beszámolt a kulturális élet eseményeiről, nemcsak, hogy tájékoztatott szellemi életünk aktualitásairól, de kritikáival, vita- és véleménycikkeivel ahhoz is hozzájárult, hogy el tudjuk helyezni magunkat a kulturális térben: azonosuljunk egyik vagy másik irányzattal, jelenséggel, krédóval, elhatárolódjunk harmadik vagy negyedik törekvéstől, egyszóval – sok egyéb művelődési lehetőség mellett – leghétköznapibb eszköze volt a kulturális tér birtokbavételének.

Az ezredforduló tájékán megjelent online média – s ezalatt nemcsak a napisajtót értem, hanem a folyóirat-kultúra csaknem teljes vertikumát –

száznyolcvan fokkal fordította el az újságírást eredeti céljától.

A lapok, melyek korábban tartalmaikat értékesítették az olvasók felé, most olvasóikat kezdték értékesíteni hirdetőik vagy a lapokat finanszírozó politikai vállalkozások felé. A legtöbb újságot ettől kezdve nem az olvasóknak írták, hanem a hirdetőknek. Immár nem az volt a lényeges, hogy mi jelenik meg a hasábokon, hanem az, hogy hányan kattintanak a felületére. Ez a változás radikálisan átformálta a nyilvánosságban megjelenő tartalmakat: tények helyett vélemények, narratívák helyett impulzusok, érvek helyett indulatok vették át a főszólamot, s így a sajtó egyre kevésbé szolgálta ki a világ racionális, összefüggéseiben is átlátható megértésére törekvő olvasói igényeket, ámde egyre vadabb paripákat adott a száguldó és pillanatnyi érzelmek alá.

A média hanyatlásából akkor lett zuhanórepülés, amikor a popkulturális véleményformálók szabad teret kaptak az online nyilvánosságban. A szakmai, erkölcsi vagy legalább nyelvhelyességi kontroll nélkül is publikációs lehetőséghez jutó bloggerek, vloggerek, youtuberek, podcasterek és mindenféle-fajta influenszerek (persze számtalan okos, igényes, esztétikus tartalom mellett) az emberi szellem legsötétebb bugyrainak mélyéről is előásták a maguk kuriozitásait, hogy a kibontakozó figyelemversenyben érdekesebbek, izgalmasabbak, indulatot keltőbbek, azaz kattintékonyabbak legyenek, mint vetélytársaik.

A két folyamat találkozása a nyilvánosság tragédiájához vezetett. A klasszikus sajtó maradványainak az online térben szabadon kószáló lájkvadászokkal kellet versenyre kelniük, s a versenyben mindent eldobáltak, ami nem járult hozzá a kattintás-gyarapításhoz.

Olvasószerkesztők, lektorok, korrektorok lettek az első áldozatai

a küzdelemnek, aztán kihullott a felelős szerkesztő, úgy értem, az a személy, aki nevét s erkölcsi hitelét is a megjelenő tartalom mögé merte állítani, eltűntek a szerkesztők, akik valamilyen rendszert, összefüggést akartak teremteni a megjelenésre szánt szövegek kazlában, és persze eltűntek az újságírók is, azok a valakik, akik egy életen át tanulták a tollforgatást, akiknek Ady és Mikszáth voltak példaképeik, akik tudták, miért fontos Montaigne és Kossuth, akik nem lájkokat gyűjtöttek, hanem olyan olvasókat, akik társaik lehetnek világunk megfejtésében.

A sajtó még nem is olyan lehetetlenül régen széles kapu volt a kultúra felé. Az új média azonban új céljainak megfelelően nem tudja és nem is próbálja betölteni ezt a szerepet. Hiszen míg az olvasó eleve érdeklődött a könyvek, múzeumok, kiállítások, színházak, koncertek iránt, polgári, közösségi, egyesületi élet iránt, mert ezekben találta meg szellemi, lelki, szociális igényeinek kiteljesedését, addig a kattintás mögött nem áll efféle érdeklődés. Az újságolvasással szemben ugyanis a kattintás nem identitás-cselekmény, azaz nem tudatos döntés, amelynek legalább annyi következménye van, hogy a következő perceket egy adott cikk elolvasásával, esetleg az abban megjelenő felvetések továbbgondolásával tölti az olvasó, hanem indulat-esemény, amelynek sem előzményeit nem kell számba vennie, sem következményeivel nem kell számolnia a netet böngésző júzernek.

A kulturális kapuk összeomlása talán nem is a legnagyobb baj, amit a sajtó átalakulása okozott. A lájkvadász média a legnagyobb rombolást azzal eredményezte, hogy

szétszaggatta a kultúra egymásra mutató hivatkozásainak hálózatát.

A huszadik század végéig szellemi értékeinket az hitelesítette, hogy egyes elemei más elemeibe kapaszkodva, egymást támogatva rajzoltak egységes képet arról, milyennek láthatjuk a világot. Még a szocialista művelődéspolitika is fontosnak tartotta azt, hogy értékeit és állításait évszázados, sőt évezredes kulturális folyamatok következménye gyanánt határozza meg, visszamenőleg is hitelesítve ezzel a régmúlt és a közelmúlt szellemi eredményeit, sőt osztályharcos narratíváján keresztül (mint retrográd osztályok retrográd, de ebbéliségében legitim szellemiséget) még a szocialista értékvilágot tagadó nézőpontokat is hitelesítette. A nyugati modernitás hasonlóan járt el: önmagára a történelem teljes folyamatának eredményeként tekintett, olyan civilizáció gyanánt, amelynek létrejötte nem lett volna elképzelhető a politikai, társadalomszervezési, gazdasági és kulturális múlt hosszú eseménytörténete nélkül. Ezért minden kulturális, gazdasági és politikai eseményre úgy tekintett, amint ami ennek a történetnek a folytatása: múltjából ered, jövőjét építi. Nos, a kattintás mögött nem állnak efféle megfontolások.

És, ha azt hinnénk, ezzel el is jutottunk a korsötétülés legmélyére, akkor megfeledkeztünk

az okostelefonok és függőséget okozó algoritmusok pusztító hatásairól,

a közéleti, kulturális párbeszéd létjogosultságát is megkérdőjelező véleménybuborékokról, a kulturális térbe befurakodó gazdasági és politikai szereplők mindent reklámmá és propagandává silányító igyekezetéről és mindezeknek eredményeképpen a kultúrába, azaz, hát végső soron az emberi minőségbe vetett hit megrendüléséről. Érdemes lesz ezekkel folytatni ezt az elmélkedést.