A donbaszi harcokkal úgy zárul le a huszonegyedik század első szakasza, ahogy Verdunnél véget ért a tizenkilencedik század. Az orosz–ukrán összecsapás nagyjából azt is eldöntötte, milyen lesz századunk második negyede.
Kiderült például, hogy nincs orosz birodalom. Nem is lesz. Putyin akkor sem tudja majd feltámasztani a medvét, ha a háborúban teljes vagy részleges sikert ér el. Oroszország gyenge, korrupt, rosszul szervezett állam, amelynek erőforrásai nem elégségesek ahhoz, hogy világhatalmi szerepét fenntartsák. Valószínűleg igaza lesz Putyinnak abban, hogy a Nyugat – ha nem tudják megállítani az orosz érdekszférák határainál, márpedig látszik, hogy nem tudják – előbb-utóbb felfalja egész Oroszországot. Meg-megtámogatja a vazallus államokban, sőt a föderációs tagköztársaságokban kirobbanó felkeléseket, amelyeket egyre kisebb eséllyel tud majd leverni Moszkva, be-behatol a posztszovjet gazdasági térbe, amelynek egyre kevésbé tud ellenállni az orosz gazdaság, s végül az egész hatalmas övezet a Nyugat hátsó udvarává válik. Európai, amerikai, kisebb részben török, hindu, kínai vállalatok fogják megtermelni az orosz GDP minden kopejkáját. (Vélhetően mindenféle új-oroszok, a lehetőségeket kínáló észak felé igyekvő arab, pastu, hindu, kínai bevándorlók munkája révén...)
Kiderült az is, hogy – Oroszországgal szemben – az USA még mindig legyőzhetetlen. Ott sem kell lennie, ahhoz, hogy végtelenül elhúzzon egy háborút, kivéreztesse ellenfeleit, s végül a maga szempontjából a legelőnyösebb békét kényszerítse rájuk. Technikai, anyagi, szakértői fölénye a világ bármely országával vagy országcsoportjával szemben olyan nagy, hogy a különbség már-már civilizációs lépcsőnek tűnik.
Miközben merész jövőkutatók Kína vagy India évszázadát látják jönni, addig az Egyesült Államokat senki nem látja menni. Lehet, hogy akadnak olyan szereplők a világpolitika színpadán, akik az egyre gyengülő Oroszország helyére pályáznak, de az USA helyére még néhány évtizedig biztosan senki nem aspirálhat.
Persze ezek a tények nem háború a következményei. A következmény pusztán az, hogy a küzdelem fényében kiderült, milyen a valóság. S ezentúl fantazmagóriák helyett ehhez tarthatjuk magunkat.
Hasonlóan erős ráeszmélés lehet az is, hogy nincs örök béke.
Kiderült, hogy a hidegháború befejezése óta dédelgetett álom a történelem végéről egyelőre álom marad. A háború, a nagyszabású, tömeghadseregekkel vívott, klasszikusan anyagelvű háború nem került a történelemkönyvek sárguló lapjaira, hanem nagyon is elevenen villódzik a kékes monitorokon felbukkanó napi hírek között.
Ennek a felismerésnek azonban számtalan következménye kell legyen. Már most, az alig fél éve zajló háború árnyékában is világossá vált: korszerű és erős hadsereg nélkül nem lesz biztonságos jövőnk. Minden államnak, geopolitikai helyzetétől függetlenül, elég jelentős hadsereget kell fegyverben tartania ahhoz, hogy ne érhesse meglepetés, ha esetleg a szomszédban hatalomra jutott diktátornak eszébe jutna hódítással legitimálni az uralmát, netán a kormányrudat rángató oligarchák szimatolnának előnyös üzletet egy könnyű győzelmet követő osztozkodásban.
A fegyverkezési bumm természetesen a hagyományos nehézipar revitalizációjával is együtt kell, hogy járjon. A háború nyomán világossá vált, akármekkora GDP-t termel az úgynevezett harmadik szektor, azért a háborúkat mégiscsak ágyúkkal, tankokkal, rakétákkal lehet megvívni.
A kékgalléros reneszánsz persze nem fogja visszahozni a Modern idők indusztrializációját, de bizonyosan leszámol azzal a tévhittel, amely jelentőségét vesztett, a fejlődő világba illő szektornak tekinti a gépgyártást.
Apropó fejlődő világ: az is kiderült, hogy a nyersanyagforrások biztonsága, csakúgy, mint az energiahordozók rendelkezésre állása fontosabb kérdés annál, semhogy a globális szabadpiac kénye-kedve szerint változzon ára és elérhetősége. A háború nyomán kialakuló új rendben a perifériás országok erős pányvára kerülnek. Nem lesznek harmadik utak, különalkuk, világvégi regionális szövetségek. Mindenki beáll majd a Pax Americana érdekhálózatába, ha talán nem is minden esetben önként.
Persze nemcsak a nehézipar fogja visszaszerezni elveszett pozícióit, de új szerephez jut az informatika is. Hiába igaz az, hogy a digitális eszközök katonai célú fejlesztésére ma is őrületes összegeket költ a Nyugat, azért az informatikai ipar igazi húzóerejét egyelőre a polgári fogyasztás jelenti. Nem véletlen, hogy olyan vállalatok a szektor zászlóshajói, amelyek jobbára hülyeségekkel foglalkoznak. Majd most meglátjuk, mire lesz képes az informatika, ha a védelmi ipar elkezdi igazán komolyan venni.
Mindezenközben bizonyára áttörés következik be az energiahordozók területén is. Az a döbbenet, amivel tudomásul vette Európa, mennyire ki van szolgáltatva tulajdonképpen bármely energiahatalomnak, bizonyára arra taszítja a döntéshozókat, hogy alternatív megoldásokat találjanak. Megoldást jelenthet az áttörés a félvezetők tekintetében, a fúziós erőmű megvalósítása, de az is lehet, hogy sikerül olcsóbbá és hatékonyabbá tenni a ma még inkább csak kísérletinek tekinthető zöldenergia-ipart.
Hasonlóan fog befejeződni az űrkutatás terén zajló bohóckodás. Űrturisták? Űrhotelek? Űrvállalkozások? Nem nagyon lesz ilyen a következő évtizedekben. A kozmosz a hetvenes-nyolcvanas évek rutinjához hasonlóan ismét műveleti területté válik. Civileknek csak ritka kivételként lesz dolguk arrafelé. Viszont olyan parádés események jönnek, hogy azokhoz képest a Holdra szállás unalmas cirkuszi mutatvány volt. Ma még nem tudhatjuk, hogy a nekilóduló asztronautika a Mars terraformáláást, állandó holdbázis létre hozását, esetleg az Alfa Centauri felderítését jelenti majd, de az biztos, hogy véget ér az űrkutatás terén harminc éve tartó totojázás.
Lesz természetesen kulturális lenyomata is annak, ha a háború realitása átformálja az életet. Végképp kicsúszik a talaj a jóléti társadalom olyan végletes elhajlásai alól, mint a gender-akármiság, a politikai korrektség vagy a szentimentális állatvédelem. A következő évtizedekben a militáns fantáziák és militáns viselkedésminták lesznek kívánatosak és elfogadottak. A szivárványszínű parádét kiszorítja a khakizöld erőfitogtatás, a kreatív stylist-fantáziák helyét elfoglalja az edzőtermek formavilága és tesztoszteron szaga, a közösségi médiumok lájkvadászata átalakul a közösségért ténylegesen elvégzendő tennivalók sorává. Férfias jellem, bátor, becsületes helytállás, hazafias érzelmek és hasonló ideák fogják felváltani a jelen valóságot és társas mivoltunkat tagadó, agresszív önmegvalósítás-eszményét.
A huszadik századot jellemző hiperindividualista ideológia egyre tarthatatlanabbá válik. A önazonosság megkérdőjelezhetetlen mítosza elveszíti híveit, s egyre bátrabban lépnek föl azok a publicisták, írók és filozófusok, akik látják és megmutatni is képesek az egyéniség-dogmák nyilvánvaló ellentmondásait. A személyiség autonóm modelljét felváltja a kultúrába ágyazott ember alakja, aki nem ilyen vagy olyan, ahogy a liberális vakvéletlen megteremtette, hanem pontosan olyan, amilyennek a közösség és a közös hagyomány megformálta (akár követi, akár tagadja a számára adott tradícióban megjelenő vonatkoztatási rendszert).
Mindezekkel párhuzamosan, részben ezek következtében a társadalmi kontroll is jelentősen meg fog nőni. Az orosz–ukrán háború utáni világban nemcsak a devianciák lesznek megkérdőjelezhető viselkedési formák, de a hétköznapi szabadság tekintetében is radikálisan beszűkül az egyének mozgástere. A normalitás újradefiniálása mellett olyan ellenőrzés is meg fog jelenni, amit ma inkább nyomasztónak gondolnánk. Sejthetően a kínai kreditrendszernek születik majd meg valamilyen nyugatos-toleráns változata, de azért annak a toleranciának lesznek határai. A háborús feszültségek, az erőforrásokért vívott küzdelmek árnyékában a kormányzatok nem fogják jó szemmel nézni az egyéni szándékok tarka kavalkádját.
Bizonyára sokféle ecsetvonással lehetne tovább árnyalni azt a képet, amit most megjelenni látunk jövőnkkel kapcsolatban, ám a trendek felrajzolásához ennyi is elég. Így is pontosan felismerhető: a békében sokszínű és globálisan összefonódó világ nagy áradása után most valami egészen más következik.
