– Nem látok semmi rendelleneset.

– Hogyhogy nem látja ezt a hatalmas izét itt? Öt nyúlványa is van.

– Öhm… A kezére gondol?

– Kezemre? Ne faragjon ízetlen vicceket! Én félkezű vagyok.

– Dehát itt a keze, a helyén.

– Nem lehet ott, mivel félkezű vagyok. Ne gúnyolódjon! Inkább mondja meg: el tudja-e távolítani ezt a kinövést?

– De ember! Hogy távolítanám el a kezét?

– Mit nem lehet azon érteni, hogy én félkezű vagyok. Ez csak egy furcsa sejtburjánzás. El kell távolítani!

– Hmm… Mióta tartja magát félkezűnek?

– Hogyhogy mióta? Miért fontos ez?

– Csak hogy tudjam, mit kezdjek ezzel a… hmm… jelenséggel. Nos?

– Hát… Nem tudnám megmondani. Azt hiszem, így születtem. Fél kézzel.

– Tudna mutatni egy gyermekkori fényképet?

– Megőrült? Nem hordok fényképalbumot magamnál.

– De talán a Facebook-felületén van valami régi osztálykép. Azt esetleg meg tudja nyitni a telefonjáról…

– Nahát, milyen ötletes! Nem hiba tartják kiváló orvosnak! Tényleg van efféle kép az egyik iskolai csoportomban. Na, várjon! Mindjárt megkeresem. Nnnnnna! Itt is van.

– Hát… Olyan, mintha két keze volna.

– Hadd lássam csak alaposabban! Tényleg olyan. De hohó! Az nem az én kezem, hanem a másik fiúé. Csak valahogy elém tartja a karját.

– Lehet, hogy neki három keze volt? Nézze csak! Egy, kettő, és ha ez is az övé, akkor három.

– Azt a hétszázát! Elképzelhető, hogy tőle kaptam?

– Mit?

– Ezt a betegséget.

– Milyen betegséget?

– Ezt. Hogy ide nőtt ez a ronda sejthalmaz. Hiszen látja. Rajta is nőtt egy ilyen. Ott a két keze, meg mellette egy ilyen nyúlvány.

– De…

– Lehet, hogy ennek a betegségnek ilyen hosszú a lappangási ideje?

– Nem.

– Érthetetlen…

– Nem tűnt föl annak idején, hogy van egy háromkezű osztálytársa?

– Nem. Tudja, a gyerekek nem foglalkoznak ilyesmivel. Meg hát, ugye, ez itt nem is egy kéz, csak valami sejtcsomó. Bizonyára elvitték a szülei az orvoshoz és leoperálták róla. Aztán mindenki elfelejtette ezt a kellemetlenséget. Nyilván azóta is boldogan és egészségesen él, abban a testben, amibe beleszületett, mindenféle torz kinövések nélkül.

– Bizonyára.

– Hát akkor rajta! Mit gondol, mikor tudja elvégezni a műtétet? Kellenek hozzá előzetes vizsgálatok?

– Milyen műtétet?

– Hát ezt. Hogy leszedi rólam a kinövést!

– Dehát nem operálhatom le a kezét!

– Csak nincs valamilyen ellenérzése? Csak nem akarja azt mondani, hogy eleve elutasítja a félkezűeket? El sem tudom hinni! Egy csonkafób, rasszista orvos! Hát hol élünk, maga szerint? A náci Németországban?

– Nem, dehogy. És semmi bajom a félkezűekkel. Vannak, akiket ilyesmivel vert meg a sors, de maga nem tartozik közéjük.

– Ez felháborító! Hallja maga a saját mondatait?! Ön azt merészeli állítani, hogy a félkezűség valamiféle sorscsapás?

– Hát a normálishoz képest mindenképpen…

– Miféle normálishoz képest? Maga náci! Csak nem maga akarja megmondani, hogy mi normális és mi nem az? Mintha bizony a természetben nem volnának végtaghiányos lények…

– De vannak, csak hát ők sem…

– Akkor tehát a végtaghiányos lét természetes. Ugye? Tehát normális. Ne akarjon pápább lenni a pápánál! Azt meg egyenesen kikérem magamnak, hogy maga akarja eldönteni, hogy én mi vagyok.

– Nem én akarom eldönteni, csak látom, hogy megvan mind a két keze.

– Az nem kéz, hanem kinövés. Hányszor kell ezt elmondani? Ezzel a problémával jöttem ide. De már látom, hogy rossz helyen járok. Egy félkezű-fóbiás orvos! Na, ezért tart itt a világ… És még nem vonták vissza a diplomáját! És még mindig praktizálhat! De majd én teszek róla! Hát azt hiszi, hogy az idők végezetéig elnyomhatják a félkezűeket? Ennek egyszer s mindenkorra vége! Ma már nem hagyjuk magunkat! Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más! És elbánunk ám magával!

– Ne indulatoskodjon! Hadd vizsgáljam meg azt a kinövést! Hmm… Nővérke, drága! Intézkedjen, hogy készítsék elő a műtőt!