Decemberben lesz száz éve, hogy megalakult, és harmincegy éve, hogy szétesett a Szovjetunió. A széteséssel a volt szövetségi köztársaságok de jure önállósultak, ám de facto nem egészen: különböző államközi, gazdasági és katonai formációk, erősebb-gyengébb szövetségek juttatták kifejezésre az együvé tartozásukat vagy annak legalábbis a szándékát.

Itt van mindjárt a Minszk-központú Független Államok Közössége (FÁK). „Mi, a Belarusz Köztársaság, az Orosz Föderáció, Ukrajna mint a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének alapító államai, amelyek aláírták az 1922. évi Uniós Szerződést – mondja ki a viszkuli rezidencián 1991. december 7–8-i tanácskozáson aláírt történelmi belovezsai egyezmény preambuluma –, a továbbiakban: Magas Szerződő Felek, kijelentjük, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége mint a nemzetközi jog alanya és mint geopolitikai tényező megszűnik.” Ugyanezek az államok egyúttal létrehozzák a FÁK-ot (1. cikk), törekednek az atomfegyverek leszerelésére és az el nem kötelezetti státusra (6. cikk). A dokumentumot 1991. december 10-én Belarusz és Ukrajna, december 12-én Oroszország parlamentje ratifikálta, ám annak jogszerűségét Oroszországban már akkor kétségbe vonták, mondván, az alkotmány szerint ilyen jelentőségű egyezmény ratifikálására nem a parlament, hanem az államhatalom legfelsőbb szerve, a Népképviselők Kongresszusa jogosult. Az utóbbi azonban 1993 októberében történt feloszlatásáig a ratifikálást többször is elutasította.

Az Alma-Ata-i jegyzőkönyv aláírása 1991. december 21-én

 

Nurszultan Nazarbajev kazah elnök javaslatára 1991. december 21-én Alma-Atában, az akkori kazah fővárosban találkoztak a volt szovjet tagköztársaságok képviselői a három balti állam és Grúzia kivételével. Az itt elfogadott jegyzőkönyv meghatározta a FÁK-tagországok közötti intézményes együttműködést. Csatlakozott a FÁK-hoz Moldova, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán, 1993-ban pedig Azerbajdzsán és Grúzia. 1993-ban Minszkben elfogadták a FÁK alapszabályát. Az egyezményt, a jegyzőkönyvet és az alapszabályt is ratifikáló államok számítanak FÁK-tagországoknak: Türkmenisztán nem írta alá az alapszabályt, de megfigyelő államként jelen van a szövetségben; Grúzia 2008-ban az Oroszországgal folytatott háború miatt kezdeményezte a kilépését a szövetségből, és 2009-ben hivatalosan meg is tette; Ukrajna nem írta alá az alapszabályt, de alapító tagállamként 2020-ig tagja volt a szövetségnek, amikor hivatalosan kezdeményezte a kilépést, ám a szövetség azóta sem vette tudomásul a szándékot – Ukrajna zászlaja mind a mai napig ott van a FÁK honlapjának fejlécében.

A három balti állam soha nem írta alá sem a belovezsai egyezményt, sem az Alma-Ata-i jegyzőkönyvet, hanem 1991-ben megalapította ma is működő regionális együttműködési szervezetét, a Balti Közgyűlést.

Az Oroszország teremtette befagyott konfliktuszónák szakadár államai 1992-ben létrehozták saját szövetségüket, az El Nem Ismert Államok Közösségét, vagy más néven FÁK-2-őt. A szakadár államok nemzetközi elismerés hiányában életképtelenek, nem lehetnek politikai, gazdasági stb. szövetségek tagjai, és fennállásuk csak valamely külső állam, jelesül Oroszország támogatásán múlik.

A FÁK nem laza politikai szövetség, a tagországok összetett gazdasági és katonai szövetségi rendszert is kialakítottak. A legszorosabb politikai szövetséget, úgynevezett Szövetségi Államot Oroszország és Belarusz hozta létre 1996-ban, amely ugyanúgy „nemzetek feletti” egységesülésre épül, mint az Európai Unió.

A FÁK térségében több gazdasági együttműködési forma próbálja egyben tartani a különböző országokat. Az egyetlen állam, amelyik kívül áll ezeken a szövetségeken, a megfigyelői státusban levő Türkmenisztán. Az oroszországi politikai megközelítés szerint a gazdasági integráció a szabad gazdasági övezet, a vámunió és az egységes gazdasági tér kialakítása után létrehozza az eurázsiai uniót. A FÁK Szabad Gazdasági Övezetének létrehozásáról szóló szerződés a 2011-es aláírás után 2012-ben lépett életbe, deklarált célja a behozatali vámok hatálya alá tartozó áruk körére vonatkozó mentességek minimalizálása, a kiviteli vámoknak pedig adott szinten való rögzítése, majd fokozatos megszüntetése. Nem lett tagja az övezetnek Grúzia és Azerbajdzsán, illetve 2016-ban kilépett Ukrajna. Az Eurázsiai Gazdasági Uniót 2014-ben hozta létre Oroszország, Belarusz és Kazahsztán, később csatlakozott hozzá Örményország és Kirgízia. A regionális gazdasági integrációs szervezet célja a tagországok között a gazdaságpolitika összehangolása, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgásának biztosítása.

Az Eurázsiai Gazdasági Unió (Örményország, Belarusz, Kazahsztán, Kirgízia, Orosz Föderáció)

 

Az orosz gazdasági befolyás kiegyensúlyozására alakult meg 1997-ben Strasbourgban az Európa Tanács ülésén a GUAM – Szervezet a Demokráciáért és Gazdasági Fejlődésért, amely nevét az alapító államok (Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova) kezdőbetűiről kapta. 1999 és 2005 között Üzbegisztán is tagja volt (ebben az időszakban: GUUAM). Fő céljai közé tartozott az eurázsiai szállítási folyosó biztosítása, valamint az európai integráció elősegítése. A Kijev-központú GUAM fokozatosan vesztett jelentőségéből.

A FÁK-tagországok 1992-ben Taskentben létrehozták a maguk katonai szövetségét is – a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét.

A taskenti paktumot Kazahsztán, Kirgízia, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Örményország és Oroszország írta alá, később csatlakozott Azerbajdzsán, Grúzia és Belarusz. A paktum 1994-ben lépett életbe, és ötéves működési ciklust szabott meg. 1999-ben Azerbajdzsán, Grúzia és Üzbegisztán nem hosszabbította meg a tagságát, az utóbbi ekkor csatlakozott a GUAM-hoz, majd 2006-ban visszatért a katonai szervezethez, s 2012-ben ismét kilépett. A Kollektív Biztonsági Tanács, a szervezet legfőbb szerve mérlegeli a szervezet tevékenységének alapvető kérdéseit, és döntéseket hoz a céljainak és célkitűzéseinek megvalósítása érdekében, valamint biztosítja a tagállamok koordinációját és közös tevékenységét e célok elérése érdekében. A Tanács tagjai a tagállamok vezetői.

2009-ben a szervezet tagjai megállapodtak saját katonai erő létrehozásáról Kollektív Gyorsreagálású Erők néven. Feladata a katonai agresszió visszaverése, a nemzetközi terrorizmus, a transznacionális szervezett bűnözés és a kábítószer-kereskedelem elleni különleges műveletek, valamint a vészhelyzetek következményeinek kezelése. A korabeli sajtóban felröppent hírek szerint az egyezményt Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök nem írta alá, s az sem világos, hogy később megtette-e, illetve távol maradt a kazahsztáni hadgyakorlattól is. 2005-ben döntő fordulatot hozott, hogy Oroszország megkezdte a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének országaiból érkezők ingyenes képzését katonai oktatási intézményeiben.

A különleges erőket ugyan nem vetették be, de 2010-ben Kirgíziában a szervezet beavatkozott, miután erőszakos zavargások döntötték meg a hivatalban lévő elnök hatalmát, s kirgizek és üzbégek közötti véres etnikai összecsapások is történtek. Lukasenka ezúttal is élesen bírálta a beavatkozást.

2022 januárjában Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök kezdetben a hosszabb ideje tartó feszültséget betetőző hatósági árplafon megszüntetése miatt bekövetkező autógázár-emelkedés miatt tiltakozó, majd az egész politikai vezetés ellen forduló felkelők és a karhatalom közötti véres összecsapások lecsillapítására fordult a szervezethez. Oroszország közel háromezer, Belarusz, Örményország, Kirgizisztán és Tadzsikisztán pedig egy-két száz katonát küldött az országba. A „békefenntartó kontingens” január 6. és 14. között tartózkodott az országban. A kockázatos rendteremtést Tokajev arra használta fel, hogy megszabaduljon Nazarbajev gyámságától, aki 1990-től irányította az országot, és 2019-ben úgy adta át a hatalmat Tokajevnek, hogy a háttérből mint örökös elnök továbbra is ő irányított.

Tokajev februárban elítélte a két ukrajnai szakadár köztársaság, Luhanszk és Donyeck függetlenségének Moszkva általi elismerését

és azt, hogy katonai erővel támogassa az Ukrajna elleni orosz inváziót. A 2022. június 15–18. között zajló szentpétervári gazdasági fórumon Putyin jelenlétében ismételte meg: számára a nemzetközi jogot az ENSZ Alapokmánya jelenti, ezért nem fogja elismerni sem Tajvant, sem Koszovót, sem Dél-Oszétiát, sem Abháziát, és ez az elv fog vonatkozni a két kváziállamra, a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaságra is. Tokajev ugyanitt visszautasította az Alekszandr Nyevszkij-érdemrendet is arra való hivatkozással, hogy hivatali ideje alatt sem belföldi, sem külföldi kitüntetést nem fog átvenni. A szintén a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez tartozó ország, Belarusz elnöke, Lukasenka ugyan nem tett efféle kijelentéseket, és az orosz hadsereg felhasználja országa területét az Ukrajna elleni támadásokhoz, ám mind ez idáig szintén tartózkodott a közvetlen katonai beavatkozástól.

A diktátor vagy aranytartalék, vagy a maga módján bátor.

A Suwałki-folyosó, a piros csík Lengyelország és Litvánia között

 

Ugyancsak júniusban a figyelem Litvánia felé fordult, amikor az orosz exklávé Kalinyingrád és Belarusz közötti mintegy száz kilométeres lengyel–litván határszakaszon, az úgynevezett Suwałki-folyosón  keresztül megtiltotta az EU-s szankciós listán szereplő termékek és nyersanyagok szállítását. Kalinyingrád az oroszok számára a Balti-tengeri flotta bázisa, ugyanúgy, ahogy a Krímen Szevasztopol a Fekete-tengerié. Az orosz parlament alsóházába beterjesztett törvénytervezet pedig, amelyről sokan azt gondolták, hogy afféle „megeszem a kalapom, ha igaz” történet, nos, június 28-ával a tervezet megkapta a parlament nemzetközi kapcsolatok bizottságának előzetes jóváhagyását, visszajelzések, javaslatok és észrevételek benyújtására szeptember 1-jéig van lehetőség, és a tervezetet első olvasatban az őszi ülésszak alkalmával, októberben tárgyalhatják a honatyák. A törvénytervezet azért is sajátságos, mert ugyanazon a napon és ugyanabban a formában ismerte el Moszkva Észtország és Lettország függetlenségét is, de a célok egyelőre „korlátozottak”, mint ahogy erre többször rámutatott az orosz vezetés Ukrajnával kapcsolatban is.

A szerző kisebbségkutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa