Az 1922-ben kikiáltott Szovjetunió, az egyik meghatározó XX. századi társadalmi-gazdasági kísérlet és annak legfőbb állami letéteményese voltaképpen önmagát számolta fel 1991 végén. Ezzel egyidejűleg birodalmi peremvidékeinek államépítése is felgyorsult. A körülményekhez és az előzetes várakozásokhoz képest módfelett békésen ment végbe. Igaz, a határterületeken fegyveres harcok dúltak (a véres azeri–örmény háború, illetve a grúziai, majd a tádzsikisztáni polgárháború), de ezekben nem az oroszok játszották a főszerepet.

Amikor 1985 tavaszán Mihail Gorbacsov főtitkár belekezdett a Szovjetunió javító szándékú átalakításába (peresztrojka), nemcsak ő, de igazából senki nem gondolt ilyen végkifejletre, hiszen az orosz állam soha nem volt erősebb, mint a második világháború utáni évtizedekben. Mindenki tudta ugyan, hogy a két szuperhatalom gazdasági lehetőségei nem egyformák, és azt is, hogy az egyensúly csak a katonai szférában létezik, de az 1970-es évek olajválsága és az amerikaiak vietnámi kudarca kedvezően hatott a Szovjetunió nemzetközi pozícióira. Aztán jött az afganisztáni háború, a lengyel Szolidaritás szakszervezet és a Ronald Reagan szorgalmazta csillagháborús fejlesztés, amely végül békülékenyebb politikára kényszerítette a szovjet vezetést.

A szovjet birodalom a soknemzetiségű államalakulatok érdekes esetét képviselte a demográfiai sajátosságai, a gazdasági berendezkedése és a XX. századi szovjet államépítési kísérlet radikális-szocialista gyökerei folytán. Az oroszok ugyanis más okokból láttak hozzá a birodalom építéséhez, mint más európai nagy nemzetek. Terjeszkedésükben nem a gazdasági, hanem a biztonságpolitikai okok játszották a főszerepet. A tatárjárás után Moszkvában rájöttek arra, hogy a „nemzetközi folyamatoknak való kitettségük” (vikingek, tatárjárás, német lovagrend stb.) legfőbb oka az általuk lakott területek földrajzi nyitottsága.

A külső határokat tehát minél távolabb kellett tartaniuk a birodalom központjától, mert természetes határok híján csak így lehetett időt nyerni a hatékony védekezés megszervezésére.

Ez a doktrína fennköltebb érvekkel is összekapcsolódott („a régi orosz földek összegyűjtése”, „az ortodox világ védelme”, majd „a forradalom exportja”), de a lényege mindig ugyanaz volt: terjeszkedés a fennálló határok mentén. A végeredmény egy összefüggő kontinentális birodalom lett. Ott, ahol mégis tengerentúl találták magukat, idővel visszavonulót fújtak. 1867-ben végül Alaszkát is eladták. E biztonságpolitikai doktrína működőképességét messzemenően igazolta a XVII. század eleji lengyel kaland, az 1812. évi napóleoni hadjárat, majd a hitleri támadás teljes kudarca.

A kontinentális terjeszkedés másik következményeként soknemzetiségű állam alakult ki. A cárizmus az „egy és oszthatatlan Oroszországot” hirdette, de konzervatív államként sokáig tolerálta a különböző autonómiákat. A nemzetiségi elitek jelentős részét pedig többnyire integrálta a birodalmi vezető rétegbe. Ugyanakkor itt másként érvényesült a centrum és periféria viszonya. A hagyományos gyarmatbirodalmakban az anyaországi polgárok jobban éltek, mint az alávetett népek, és legalább közvetve anyagilag is profitáltak a gyarmatosításból. Ez Oroszországban nem mindig érvényesült. Egyes fejlettebb peremvidékek (Baltikum, Finnország, Lengyelország stb.) lakói tehetősebbek voltak az orosz tömegeknél, és időnként még nagyobb önkormányzatiságot is élveztek. Ez a sajátság a szovjet korszakban is megmaradt, ami később megkönnyítette a birodalom szétesését. Az átlagos orosznak az 1990-es évek elején anyagilag nem volt különösebb oka ragaszkodni a korábbi nemzetiségi területekhez, annál is inkább, mert a megmaradt Oroszország úgyis a világ legnagyobb és az ásványkincsekben leggazdagabb országa maradt.

Ebből a szerkezetből adódott még egy sajátosság.
A nyugat-európai indíttatású szocialista eszmék általában a fejlettebb peremterületeken lettek népszerűek, ahol több volt a gyári munkás, illetve szélesebb a városi értelmiség. A baltiak, grúzok, lengyelek, ukránok, zsidók és mások ezért nagyobb arányban vették ki részüket a szocialista szervezkedésekből, amelyek mindenben különbözni akartak. Ha a cárizmus nacionalista volt, ők internacionalizmust és a népek egyenjogúságát, sőt, önrendelkezési jogát hirdettek. Távlatilag nem is az orosz forradalomban gondolkodtak, hanem azt a világforradalom részeként képzelték el. Az internacionalista bolsevikok hatalomra kerülve a nemzetiségi elvet egyik fontos államszervező elvükké emelték. 1922-ben az egy hatalmi központból irányított négy szovjetköztársaság (Belarusz, Kaukázusontúli Föderáció, Oroszország és Ukrajna) létrehozta a Szovjetuniót.

Ezzel kezdetét vette a többszintű szovjet föderalizmus története. A végén tizenöt tagköztársaság és sok autonóm köztársaság, illetve körzet alkotta a világ első munkásállamát. Az egységet pedig a centralizált állampárt garantálta. A nemzetiségi átalakulás részét képezte az úgynevezett korenyizációs (’meggyökeresítő’) politika is, amely értelmében a bolsevik párt minden nemzetiségből azért igyekezett felnevelni vezető kádereket, hogy elkerülje az orosz uralom látszatát. Az írástudatlanságot felszámoló oktatási politika is segítette a helyi nemzetiségek öntudatra ébredését. De a kísérletező 1920-as évek után jöttek a rettentő 1930-as évek, amelyekben az egy kézben koncentrálódó hatalom főleg az erőltetett iparosításra és urbanizálásra koncentrált. A nemzetiségi emancipációs szempontok hátrébb szorultak. Sztálin ugyanakkor nem számolta fel a föderációs berendezkedést, mert erre mindig úgy tudott hivatkozni, mint a Leninnel való közös művére, hiszen a nagy reform idején ő volt a nemzetiségügyi népbiztos. Leginkább legitimációs szempontból volt szüksége az egész konstrukcióra.

Hruscsov 1953-ban meghirdette a lenini alapokhoz való visszatérést. A köztársasági vezetők emiatt megint a helyi származású lojális politikusok lettek, akik sokáig csak végrehajtók voltak az agyoncentralizált rendszerben,

de a központ meggyengülése az 1980-as évek végén szokatlan helyzetbe hozta őket: akarva-akaratlanul önállóbbá kellett válniuk.

Annál is inkább, mert a nagyobb nyitottság lehetővé tette, hogy a társadalom minden szegmense beszélhessen az őt ért sérelmekről, és ismét lehetett markánsabban megélni a nemzeti érzéseket is. Azok bizonyos szintű megélésével a kommunista rezsimnek korábban sem volt baja, csak arra ügyelt, hogy ezzel ne veszélyeztessék a rendszert és a minimális társadalmi békét. Az átalakuláskor azonban ezek az érzések kikerültek az ellenőrzés alól, mégpedig főleg a legfejlettebb balti tagköztársaságokban és az öntudatos Grúziában.

A két évtized fordulóján összekapcsolódtak a különböző válságok és folyamatok (mint például a nemzeti reneszánsz, a demokratikus törekvések vagy a bizonytalan célú gazdasági reformok stb.). A központi vezetés egyre kevésbé tudta tartani a gyeplőt. A vezetési válság egyebek közt az úgynevezett szuverenitási nyilatkozatok elfogadásában nyilvánult meg. Ezek a köztársasági szintű jogszabályokat helyezték előtérbe a szövetségi szintű jogalkotással szemben, illetve a helyi erőforrások feletti kontroll megszerzésére is törekedtek. A folyamat a Baltikumban indult el, de nemsokára más régiókat is elért. Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság sem volt kivétel. Azt a korábban Gorbacsov által menesztett moszkvai pártfőtitkár, Borisz Jelcin vezette, aki időközben a kommunista pártból is kilépett, saját magát radikális demokrataként pozícionálta, majd fokozatosan a köztársaság élére avanzsált.

Ezzel a birodalom központjában nehezen kezelhető konfliktus alakult ki. Moszkva ugyanis nemcsak a szövetségi szerveknek adott otthont, hanem az orosz tagköztársasági apparátusoknak is. Az utóbbiak sokáig csak „másodhegedűsök” voltak. Az orosz köztársasági vezetést viszont egyre jobban zavarta, hogy a küszöbön álló privatizáció előtt a tagköztársasági vezetők közül éppen ők diszponálnak a területükön lévő állami vagyon legkisebb hányada felett. Ahogy Gorbacsov és Jelcin ellentéte éleződött, az utóbbi taktikai okokból inkább a nemzetiségi köztársaságok pártját fogta. A moszkvai szövetségi és köztársasági elitek hatalmi küzdelme, amelynek mindkét oldalán oroszok álltak, tehát éppen a kulcsfontosságú két évben megbénította a központot.

Gorbacsov a helyzetet a szovjet föderalizmus újrafogalmazásával akarta orvosolni, de ezzel sokan nem értettek egyet. Belső ellenfelei 1991 augusztusában megpróbálták „szovjet állammentő puccskísérlettel” félreállítani. Ez azonban kudarcba fulladt, és még inkább felgyorsította a bomlási folyamatot. Az államcsínyben majdnem minden fontos szovjet (szövetségi) vezető benne volt. A köztársasági vezetők többsége kivárt, az orosz köztársasági vezetés pedig ellenállt. A felsülés után a baltiak azonnal kikiáltották a függetlenségüket, és nemsokára a többiek is követni próbálták őket, noha a függetlenséget és a kommunista párt betiltását nem mindenki gondolta komolyan. A politikailag meggyengült Gorbacsov viszont komoly fejfájást okozott a győzteseknek. Minden tekintélyvesztése ellenére még mindig ő őrizte az atomkulcsot, és szovjet elnökként ő ült a Kremlben is. Jelcin a környezetével 1991 december elején – kihasználva az ukrajnai függetlenségi népszavazás egyértelmű eredményét – döntő lépésre szánta el magát. Egy nyugat-belorussziai pártüdülőben összeült a frissen megválasztott Leonyid Kravcsuk ukrán elnökkel és a belorusz parlament ellenzéki házelnökével, Sztanyiszlav Suskieviccsel, és a köztársaságaik nevében aláírták azt a megállapodást, amely értelmében a Szovjetunió mint a nemzetközi jog alanya és a geopolitikai tényező még abban a hónapban megszűnik. Erre a kijelentésre a Szovjetunió hajdanvolt létrehozóiként formálták jogot.

A szovjet politikai rendőrséget, a KGB-t alapító Feliksz Dzerzsinszkij moszkvai szobrának ledöntése a puccskísérlet idején. Felirat: Juntakán. Hóhér. Az emlékművet többször megkísérelték visszaállítani. Péterváron áll is.

A három balti köztársaság függetlenségét az új szovjet központi szervek még az ősszel elismerték. Nagyobb problémát okozott az öt közép-ázsiai köztársaság, mert a megfontolt politikus hírében álló Nurszultan Nazarbajev kazah elnök még meg akarta menteni az átalakított Szovjetuniót. A szovjet államot megszüntető és a Független Államok Közösségét létrehozó szláv vezetők azért elmentek Alma-Atába, ahol végül a közép-ázsiai vezetők is csatlakoztak a kezdeményezésükhöz. Az egymással háborúzó Azerbajdzsán és Örményország, illetve a kicsi Moldova is csatlakozott a FÁK-hoz. Gorbacsovnak pedig ki kellett költöznie a Kremlből.

A hatékony posztszovjet nemzetállam-építést főleg a szovjet föderalizmus öröksége könnyítette meg.

Mindegyik köztársaság ugyanis konkrét határokkal rendelkezett, amelyek a nemzetiségi tagköztársaságoknak sokszor jobban kedveztek, mint az oroszoknak. A végén majdnem huszonötmillió orosz került külföldi fennhatóság alá. A szovjet tagköztársaságok továbbá jól kiépített államhatalmi és igazgatási struktúrákkal rendelkeztek, sőt, voltak saját akadémiáik és nemzeti egyetemeik is. Intézményi szempontból ez kedvezőbb helyzetet jelentett, mint amilyenben sok régi brit, francia vagy portugál gyarmatnak kellett elkezdenie az önálló létét.

Az államépítésnek ugyanakkor van identitásdimenziója is. A baltiak az államépítésük során a két világháború közötti államiságukat igyekezték feltámasztani. A lettek például visszaállították az 1922. évi alkotmányukat. A többi köztársaságban nem tudtak ilyen egyértelmű előzményekre támaszkodni, hiszen többségük a szovjet korszakban alakult meg. A kivételt csupán a középkori állami előzményekkel is rendelkező grúzok és örmények képezték, akik viszont főleg az 1918 és 1921 közötti időszakban kerestek inspirációt, de a szovjet korszak tényeit nem tudták figyelmen kívül hagyni. Az ukránok részben a Kijevi Ruszban, részben a Hmelnyickij-féle kozák hagyományban keresték gyökereiket. A beloruszok rövid ideig próbálkoztak az 1918-ban született kérészéletű államiságuk felmagasztalásával, de Lukasenka hatalomra kerülése után teljes mellszélességgel vállalták a szovjet múltjukat. A közép-ázsiai vezetők a szovjet örökség mellett a régmúltban is kezdtek előzményeket keresni. Üzbegisztánban így bontakozott a XV. századi hódító Timurlenk kultusza, a kazahok és a kirgizek pedig a különböző XVII–XVIII. századi államkísérletekben vélték föllelni államiságuk előtörténetét. Türkmenisztánban az államalapító párttitkár Saparmyrat Nyýazow (Nyijazov) pedig türkmenbasiként saját magát állította be az államépítési kultusz középpontjába. Nem szabad elfelejteni, hogy a szovjet káderpolitikának köszönhetően majdnem mindegyik nemzetiség saját vezető politikusi réteggel is rendelkezett, amely legtöbb esetben átmentette magát. Végső soron részben ez is elősegítette a viszonylagos békés átmenetet.