A Szovjetunió fennállásának utolsó három évét, az 1988–1991 közötti időszakot a „szuverenitások felvonulásának” nevezik. A központi hatalom új szövetségi szerződés megkötésére törekedett. 1991 márciusában országos népszavazást is tartottak a Szovjetunió egybentartásáról. Ezt azonban felülírta az 1991. augusztus 18–21-i moszkvai puccs, amely megkísérelte a keményvonalas restaurációt. A puccs sikertelensége visszafordíthatatlanná tette a széthullást, decemberben a belaruszi Belovezsszkaja Puscsában aláírták a Szovjetunió felbomlását kimondó egyezményt.
A szovjet Alkotmány (1977) kimondja: minden szövetségi köztársaságnak joga van szabadon kiválni a Szovjetunióból (72. cikk),
a szövetségi köztársaság szuverén állam, amely a többi szövetségi köztársasággal egyesülve létrehozta a Szovjetuniót (76. cikk), területe nem változtatható meg a szövetségi köztársaság beleegyezése nélkül (78. cikk).
Az egybentartásra törekvő központi hatalommal szemben az egyes szövetségi köztársaságokban, sőt, egyes autonóm köztársaságokban is ezzel ellentétes folyamatok indultak el. Egyrészt tényleges fegyveres konfliktusok törtek ki, amelyekből a máig fennálló befagyott konfliktuszónák alakultak ki a Kaukázusban és Moldovában, másrészt kezdetét vette a „törvények háborúja”, amely a szovjet alkotmány 74. cikkének felülírása miatt robbant ki. Az ugyanis leszögezte, hogy a Szovjetunió törvényei minden szövetségi köztársaságban azonos hatályúak; abban az esetben, ha eltérés van a szövetségi törvény és az uniós törvény között, a Szovjetunió joga az irányadó. A szövetségi köztársaságok azonban sorra fogadták el az úgynevezett első szuverenitási nyilatkozatukat, amelyben a szövetségi törvények elsőbbségét mondták ki az uniós törvényekkel szemben, ám még szovjet keretek között. A második szuverenitási nyilatkozat pedig a Szovjetunióból való kiválást mondta ki – a balti államok és Grúzia ezt még a moszkvai puccs előtt, a többi szövetségi köztársaság pedig a puccs után tette meg.
A 74. cikkellyel kapcsolatos kérdést először az észtek vetették fel a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1988 nyarán megtartott XIX. pártkonferenciáján. Ez a tanácskozás döntő fordulatot hozott a szovjet birodalom működésében azzal, hogy Mihail Gorbacsov bejelentette a párt és a választott képviselőtestületek szétválasztását, illetve a küldöttek állást foglaltak az alternatív választások mellett. A pártkonferencia határozatainak megfelelően ősszel módosították a szovjet alkotmányt, és elfogadták az új választási törvényt. Ezzel a kommunista párt megszűnt állampárt lenni, illetve lehetővé váltak a többszereplős választások.
A szövetségi köztársaságokban megalakultak a reformtörekvéseket támogató pártok, illetve mozgalmak. Litvániában 1988-ban jött létre a Szajudisz, bár hivatalosan 1989-ben jegyezték be, amely célul tűzte ki a Szovjetunióból való kiválást és a köztársaság szuverenitásának helyreállítását. A Szajudisz volt az első szervezet, amelyik szorgalmazta, hogy vizsgálják ki, az 1939. augusztus 23-án Németország és a Szovjetunió által aláírt szerződésnek, azaz a Molotov–Ribbentrop-paktumnak volt-e titkos záradéka, amelyet a Szovjetunió kategorikusan tagadott. Külföldről Lengyelország sürgette a dokumentum nyilvánosságra hozását. Moszkvában vizsgálóbizottság állt fel. Ennek beszámolója alapján 1989 decemberében a Szovjetunió Népképviselőinek Kongresszusa határozatban ismerte el a dokumentum létezését, és ítélte el annak tartalmát.
A titkos záradék a két nagyhatalom érdekszféra-elhatárolását: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, valamint Lengyelország területén a majdani német–szovjet határ megvonását tartalmazta Lengyelország teljes felszámolásának lehetőségével együtt, illetve rögzítette a Besszarábiára vonatkozó szovjet igényt. Ezt követően a Szovjetunió csatlakozott a németek Lengyelország elleni inváziójához, illetve annektálta a balti államokat és Besszarábiát. 1990 augusztusában a Litvánia, Lettország és Észtország kétmillió polgára 600 kilométeres élőláncot alkotott, hogy így emlékeztessenek a paktum ötvenedik évfordulójára.
2011-ben magyar–lengyel–litván kezdeményezésre az EU tagországainak igazságügyi miniszterei Luxemburgban elfogadták a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot,
amely a paktum aláírásának napját, augusztus 23-át, a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította.
Az 1989 márciusában tartott szovjet parlamenti választásokon a köztársaság számára fenntartott 42 mandátumból a Szajudisz 36-ot szerzett meg, az 1990-es litvániai választásokon pedig a 141-ből 101-et. 1989. május 26-án még a kommunista képviselőkből álló litván parlament elfogadta az első szuverenitási nyilatkozatot, amely a köztársaság törvényeinek elsőbbségét mondta ki az uniós törvényekkel szemben. Majd 1990. március 11-én, immár a Szajudisz által uralt parlament kimondta Litvánia állami függetlenségét – elsőként a szövetséges köztársaságok közül – és a visszatérést az 1938-as litván alkotmányhoz. 1991-ben az illegális Nemzeti Megmentési Front kérésére a szovjet hadsereg megerősített erőkkel vonult be a nagyvárosokba, január 13-án Vilniusban orvlövészek lőttek polgári áldozatokra. Hogy különleges műveleti erők léptek fel, ahhoz nem férhetett kétség, de hogy ki állt valójában a háttérben, ugyanúgy nem lehetett megállapítani, mint ahogy 2014 februárjában Kijevben a második Majdan-forradalom során hasonló módszerrel okozott vérengzés esetében sem. A provokációs szándék így is nyilvánvaló volt. A moszkvai puccs után 1991. szeptember 6-án a szovjet Államtanács hivatalosan is elismerte Litvánia – valamint Észtország és Lettország – függetlenségét. 2004-ben a három balti állam az EU és a NATO tagjává vált. Ha ránézünk a térképre, a kalinyingrádi orosz exklávét a szárazföldön Lengyelország és Litvánia zárja körbe.
2022. június 8-án az Állami Duma (az orosz parlament alsóháza) 139560-8 számmal bejegyezte a Litvánia függetlenségének elismerését kimondó 1991. szeptember 6-i határozat hatályon kívül helyezéséről szóló törvénytervezetet. A beterjesztő Jevgenyij Fjodorov, az Egységes Oroszország – Vlagyimir Putyin pártjának – képviselője. Ezzel kapcsolatban a képviselő a következőket nyilatkozta a TASZSZ hírügynökségnek: tavalyelőtt népszavazáson döntöttünk arról, hogy az alkotmányban rögzítjük, hogy Oroszország a Szovjetunió jogutódja, ezért szükség van az akkori jogviszonyok szabályozására. Kifejtette továbbá, hogy az Államtanácsnak nem volt meg a jogalapja Litvániát „kizárni” a Szovjetunióból. Mivel Litvánia „visszaél a státusával”, és rontja a kapcsolatokat Oroszországgal,
meg kell teremteni a jogalapot ahhoz, hogy párbeszédet folytassanak Litvániával és a NATO-val arról, hogy Litvániának nincs meg a jogalapja ahhoz, hogy az észak-atlanti szövetség tagja legyen.
A törvénykezdeményezés közvetlen előzményének tekinti az orosz sajtó, hogy a litván parlament, a Seimas májusban határozatban Oroszország Ukrajna elleni háborúját népirtásnak, Oroszországot pedig terrorista államnak mondta ki. A határozatot 128 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadták. A dokumentum megállapítja, hogy az orosz fegyveres erők és zsoldosok tömeges háborús bűnöket követtek el ukrán területen, különösen Bukában, Irpinyben, Mariupolban, Borogyankában és Hosztomelben. A szándék az ukrán nemzet teljes vagy részleges megsemmisítése és szellemének megtörése egész családok, köztük gyermekek megölésével, emberek elrablásával és megerőszakolásával, valamint a meggyilkoltak és a meggyilkoltak holttestének megcsúfolásával. Hangsúlyozza továbbá, hogy minden elkövetőt felelősségre kell vonni, ennek érdekében a nemzetközi közösségnek létre kell hoznia egy különleges nemzetközi büntetőbíróságot.
Fjodorov már 2015-ben is megkérdőjelezte Litvánia függetlenségének legitimitását. Akkor képviselőtársával, Anton Romanovval együtt levélben fordultak az ügyészséghez, azt állítva, hogy Litvánia függetlenségét „alkotmányellenes szerv” ismerte el. Az ügyészség ezután vizsgálatot indított, amelyet az akkori litván külügyminiszter, Linas Linkevičius „jogi, erkölcsi és politikai abszurditásnak” minősített.
A mostani törvénytervezettel kapcsolatban ugyancsak a TASZSZ még aznap Dmitrij Peszkov elnöki szóvivőhöz fordult, hogy kommentálja a hírt, és ő ezt nyilatkozta: „Mi nem tudunk ilyen kezdeményezésről.” Mindazonáltal a dokumentum június 8-án felkerült a parlament alsó házának honlapjára.
Emlékeztetőül 2021 decemberében a Kreml két tervezettel állt elő: „Szerződés az Amerikai Egyesült Államok és az Orosz Föderáció között a biztonsági garanciákról” és „Megállapodás az Orosz Föderáció és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagállamai biztonságát biztosító intézkedésekről”, melyek lényege a NATO további terjeszkedésének megakadályozása, illetve hogy a NATO vonja vissza katonai erőit az 1997 előtti határok közé. A 2022. február 24-i Ukrajna elleni inváziót megelőzően a Szövetségi Gyűlés (az orosz parlament felsőháza) – a kommunisták javaslatára – felhívással fordult Putyin elnökhöz a két donbászi szakadár köztársaság elismerése érdekében. Putyin aláírta a szakadár köztársaságok elismeréséről szóló rendeleteket, melyeket a Biztonsági Tanács hagyott jóvá február 21-én. Az ezekben a napokban zajló 58. Müncheni Biztonsági Konferencián, amelyen több mint két évtized után Oroszország először nem vett részt,
Olaf Scholz német kancellár kijelentette, paradoxon, hogy Oroszország Ukrajna esetleges NATO-tagságával kapcsolatos érveket használja fel arra, hogy háborút indítson, miközben Ukrajna tagsága nincs, és belátható időn belül nem is lesz napirenden.
Az alternatív valóság néhány órával később valódi, mérhetetlenül pusztító háború formájában robbant be az életünkbe.
A szerző kisebbségkutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa
Nyitókép: A Balti Út, a 600 kilométeres élőlánc lett szakasza 1990 augusztusában
