A „befagyott konfliktuszóna” kifejezés ritkán szerepel a nemzetközi dokumentumokban, de a politikusok és a szakértők széles körben használják azt a Moldovához tartozó Transznyisztria, az Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah, valamint a Grúziához tartozó Dél-Oszétia és Abházia esetében. E szeparatista területek közös jellemzője, hogy de jure a nevezett országokhoz tartoznak, de facto azonban nem azoknak alárendelt helyi közigazgatás irányításával, hanem idegen állam támogatásával működnek. A „befagyott konfliktuszóna” kifejezés a hidegháború után terjedt el, de csak a szóban forgó területekre vonatkoztatva, nem használatos a posztszovjet térségen kívüli európai konfliktusokkal, az Észak-ciprusi Török Köztársasággal vagy Koszovóval kapcsolatban.
Transznyisztria vagy Dnyeszter-menti Köztársaság egy 4,2 ezer négyzetkilométeres területet foglal el hosszan elnyúlva Moldova és Ukrajna határán. Lakossága kevesebb mint félmillió, nagyjából egyenlő arányban moldovánokból/románokból, oroszokból és ukránokból tevődik össze. A földsáv, melynek fővárosa Tiraspol, hivatalosan Moldovához tartozik. 1990-ben különálló közigazgatási területként határozta meg magát, majd helyi népszavazást követően 1991-ben kinyilvánította függetlenségét. Már a közigazgatási különállás fegyveres konfliktust generált, és különösen 1991–1992 fordulóján dúltak intenzív összecsapások a moldovai erők és az orosz katonaság által támogatott szeparatisták között. Oroszország mindvégig tagadta, hogy részt vett volna a konfliktusban. A moldovai hadsereg fokozatosan elvesztette a terület feletti ellenőrzést. A nemzetközi közvetítési kísérletek – Moldova, Románia, Ukrajna és Oroszország egyeztetett a békéről – kudarcba fulladtak, végül Moldova és Oroszország a status quót megőrző megállapodást kötött, amelynek értelmében az orosz katonaság semleges békefenntartóként marad a régióban. 1997-ben Moldova és Transznyisztria memorandumban rögzítette, hogy nem lépnek fel egymással szemben katonai erővel.
2004-ben Moldova elutasította azt az orosz javaslatot, hogy föderalizálja területeit.
A mintegy hetven százalékban örmény lakosságú Hegyi-Karabah a Szovjetunió időszakában Azerbajdzsán autonóm megyéje volt. 1988-ban a karabahi örmények kérték az örmény tagköztársasághoz való csatlakozásukat, amelyet mind Azerbajdzsán, mind a Szovjetunió vezetése elutasított. Ennek ellenére Hegyi-Karabah és Örményország kísérletet tett az egyesülésre, ami fegyveres konfliktust robbantott ki az azeriek és az örmények között. 1991. augusztus végén Azerbajdzsán kikiáltotta függetlenedését a Szovjetuniótól, néhány nappal később pedig Hegyi-Karabah elszakadását Azerbajdzsántól. A szovjet katonaság kivonult a szakadár területről, az örmény hadsereg pedig bevonult oda. Oroszország és Kazahsztán igyekezett közvetíteni a béke érdekében. A szórványos összecsapások 1992-re háborúba torkolltak, amely 1994-ben ért véget az orosz közvetítéssel tető alá hozott biskeki fegyverszünettel. A 2009-ben megerősített megállapodás ideiglenes státust biztosított Hegyi-Karabah számára – de facto állam lett –, és folyosót, közvetlen területi összeköttetést létesített Örményországgal. Az övezetben többé-kevésbé béke honolt, de az agresszív retorikát a katonai erők növelése és fegyverkezés kísérte mindkét ország részéről. A kezdetben 11,5 ezer négyzetkilométeres terület, melynek fővárosa Sztepanakert (Khankendi), a 2020-as újabb azeri–örmény háború következtében 3,2 ezer négyzetkilométerre zsugorodott. Lakossága 2012-ben 147 ezer, 2021-ben pedig 120 ezer fő. Ma már csaknem kizárólag örmények élnek itt.
A Grúziához tartozó Dél-Oszétiában – Észak-Oszétia Oroszországhoz tartozik – szintén a Szovjetunió fennállásának utolsó időszakában kezdődtek zavargások. 1990-ben Grúzia felszámolta az oszét autonómiát, kirobbantva a grúz–oszét háborút, amit nem fékezett meg a szovjet hadsereg bevonulása sem. A Szovjetunió felbomlása után a már önálló Grúziában az oszétok 1992 elején népszavazást tartottak a Grúziától való elszakadásról és az Oroszországhoz való csatlakozásról, majd néhány hónap múlva kikiáltották teljes függetlenségüket, melyet Oroszország csak 2008-ban ismert el. Még 1992-ben Grúzia és Oroszország Szocsiban megállapodtak a status quo fenntartásáról és a béke feltételeinek biztosításáról. A fegyveres konfliktus azonban 1994-ig elhúzódott, amikor megszületett a békemegállapodás Grúzia és Oroszország között, 1996-ban pedig Grúzia és Észak-Oszétia egyezett meg a fegyveres erőszak alkalmazásáról való lemondásról. Területe 3,9 ezer négyzetkilométer, fővárosa Chinvali, lakossága 2015-ben 53,5 ezer fő, kétharmaduk oszét, egyharmaduk grúz.
Az ugyancsak Grúziához tartozó Abházia – Észak-Oszétiához hasonlóan – a szovjet időszakban a köztársaságon belül autonómiát élvezett. 1990-ben Abházia kinyilvánította függetlenedési szándékát, ami hosszú és eredménytelen tárgyalásokhoz vezetett Grúziával. 1992-ben kitört a grúz–abház háború, ami Abházia elszakadását idézte elő, miközben a háború még folytatódott. A békéről Grúzia, Abházia és Oroszország állapodott meg, a feltételek között szerepelt, hogy az orosz hadsereg békefenntartóként biztosítja Abházia semlegességét. Területe 8,7 ezer négyzetkilométer, fővárosa Szuhumi, lakossága 245 ezer fő (2018-ban), felerészben abházok, a lakosság többi része örmény, grúz és orosz.
Miután 2008 februárjában Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Szerbiától, márciusban pedig Észak-Oszétia és Abházia Oroszországhoz fordult függetlenségének elismeréséért, mire Oroszország szorosabbra fűzte kapcsolatait a két korábbi szovjet régióval. Júliusban fegyveres összecsapások kezdődtek az oszétok és a grúzok között, majd augusztusban kitört
az úgynevezett ötnapos orosz–grúz háború, az első olyan konfliktus a történelemben, amikor a fegyveres harccal párhuzamosan a kibertérben is küzdelem folyt.
Végül Oroszország (valamint Nauru, Nicaragua, Szíria és Venezuela) elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. A nemzetközi jog egyik alapvetése a második világháború óta a területi sérthetetlenség. Oroszország ezzel egyértelműen nemzetközi jogot sértett, ugyanakkor lépése válaszreakció volt Koszovó elismerésére, amelynek függetlenségét nemzetközi haderő biztosította.
Még 2007-ben, a negyvenharmadik müncheni biztonsági konferencián az ott először részt vevő Putyin elnök váratlanul harcias beszédet mondott: élesen támadta az Egyesült Államokat és a NATO-t. Új külpolitikai stratégiát, az addigi partnerséggel szemben az Egyesült Államokkal való nyílt szembenállást hirdetett. Az elemzők úgy látták, kezdetét vette a második hidegháború. Erre következett a 2008 áprilisi bukaresti NATO-csúcs, amelynek napirendje több fontos kérdést tartalmazott, de a legtöbb szó akörül forgott, hogy célba ér-e Grúzia és Ukrajna lobbizása, hogy meghívást kapjanak a tagsági akciótervbe (MAP). A meghívás elmaradt, mert nem volt teljes egyetértés a tagállamok között, ám az elfogadott bukaresti nyilatkozat definitív ígéretet tartalmazott a két ország NATO-tagságára, határidő megjelölése nélkül.
2014-ben a meglevő konfliktuszónák két újabb ukrajnai régióval gyarapodtak: felségjelzés nélküli „kis zöld emberek”, „deszantos turisták” elfoglalták a Krím-félszigetet, majd népszavazásra került sor, és nyomban utána Vlagyimir Putyin történelmi érvekre hivatkozva bejelentette annak Oroszországhoz csatlakoztatását. Oroszország nyílt területszerzése különböztette meg a történeteket a többi konfliktuszóna esetétől. Röviddel ezután a keleti megyékben, a Donbászon elhúzódó fegyveres konfliktus tört ki, Moszkva hivatalosan el nem ismert katonai és gazdasági támogatásával. Az állandósult fegyveres harc különböztette meg a régiót a többi konfliktuszónától. 2022. február utolsó hetében Putyin elismerte a donbászi két szakadár köztársaságot, és ismét történelmi érvekre, illetve a NATO terjeszkedésére hivatkozva háborút indított az ország egésze ellen. 2022. március 30-án – az Egységes Oroszország, Putyin pártja honlapján megjelent információ szerint – Anatolij Biblov, Dél-Oszétia elnöke azzal fordult az orosz elnökhöz, hogy 2014-ben, amikor a Krím „visszatért” Oroszországhoz, elmulasztották az alkalmat, de most a stratégiai cél az egyesülés Oroszországgal, a „történelmi hazával”.
De mit csinál Oroszország a saját szakadárjaival? A Szovjetunió felbomlása után az Oroszországhoz tartozó Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság szétvált az ingus 3,6 és a csecsen 16,1 négyzetkilométeres köztársaságra, és az utóbbi kikiáltotta függetlenségét, amelyet Oroszország nem ismert el. Az első csecsen háború (1994–1996) eredményeként Csecsenföld (Nohcsiijn) de facto független állam lett, amelyet azonban csak a tálib Afganisztán ismert el. A második csecsen háború (1999–2000) visszaállította az orosz ellenőrzést felette. 2003-ban népszavazással csatlakozott Oroszországhoz – így a konfliktus kimerült, nincs befagyott státus –, miközben az orosz hadsereg 2009-ben kivonult a területről. A fővárost, Groznijt 1994-ben és 1999-ben az orosz hadsereg, 1996-ban a csecsenek ostromolták meg. A három ostrom azt gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé, a települések közel tíz százaléka lakatlanná vált a háborús pusztítás következtében.
A konfliktuszónák néhány ezer négyzetkilométerre terjednek ki, az érintett országok, Grúzia 69,7, Azerbajdzsán 86,6, Moldova 33,8 ezer négyzetkilométert foglalnak magukban. Ukrajna teljes területe ezekkel szemben 603,5 ezer négyzetkilométer. A lehetséges forgatókönyvek a befagyott konfliktuszónák esetében: reintegráció a de jure államba; a de jure állam „elengedi” az elszakadni kívánó területet (a világban például Indonézia és Kelet-Timor, Etiópia és Eritrea); elszigetelődés, „fekete lyuk”-effektussal (amikor a túlélést Oroszország támogatása és a „szürke kereskedelem” biztosítja, amelyben más országok is részt vesznek); megszállás katonai erővel (Oroszország által). Ukrajna esetében a katonai beavatkozás akkor tűnt volna orosz szempontból „logikusnak”, ha ugyanolyan vagy közel olyan gyorsan lezárul, mint a grúziai ötnapos háború.
A csecsen háborúk megmutatták, hogy elhúzódó konfliktus esetén Oroszország nem riad vissza a totális pusztítástól sem.
Oroszország azonban Ukrajnában honvédő háborúval, nemcsak a fegyveres erők, hanem a polgári lakosság ellenállásával is szemben találta magát, amelyet minden elképzelést felülmúló egységben támogat a Nyugat.
A szerző kisebbségkutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa
