Először a rendszerváltás idején hallottam róla, mint arról az elszánt fiatalemberről, aki a politikai változások forgatagában a Magyar–Török Baráti Társaság létrehozásán dolgozik. Nem azért, mert valami korai „keleti nyitás” motiválta volna, hiszen
tisztában volt a magyar külpolitika törekvéseivel, amelyeket akkoriban még nemzeti konszenzus övezett: euroatlanti integráció, jószomszédi viszony, a határon túli magyarok érdekeinek védelme.
Következetesen ezt képviselte, egész élete során. Igen, akkor is, amikor utolsó éveiben a Türk Államok Szervezetének budapesti irodáját vezette. Világ életében a török nyelv és kultúra szerelmese volt, aki bár pontosan tudta, hogy a magyar történelmi tudat és a néplélek számára mit is jelent a százötven éves török hódoltság, nem utolsósorban kiváló, színes előadókészségének köszönhetően széles körben érthetővé, sőt vonzóvá tudta tenni a török világot. A tudományos ambíció, az intellektuális igényesség persze manapság nem mindig előny a gyakorlati politizálásban, sőt még a diplomáciában, államigazgatásban sem. Ezt Hóvári János is többször megtapasztalhatta. S ha gyengeségei olykor úrrá is lettek rajta, a történelem és a világpolitikai folyamatok ismeretének mélysége, kapcsolatrendszerének kiterjedése végül mindig és mindenkor megkerülhetetlenné tette azon döntéshozók számára, akik valóban hazánk mozgásterének bővítésében érdekeltek akár a török, akár az arab világban vagy a Balkánon.
Történészként pontosan tudta, hogy a „big picture”, vagyis az összkép, a nagyobb összefüggések megértése, szem előtt tartása olyan viszonylag kis ország, mint Magyarország külpolitikájának alakításakor nélkülözhetetlen, vagyis a geopolitikai folyamatok ismerete,
az ezek nyomán kialakított stratégiai célok nélkül könnyen túlmozgásossá, parttalanná válik a diplomácia.
Az összképben Törökország egyre növekvő, Európa sorsát is jelentősen befolyásoló világpolitikai szerepe a hatalmas országra vonatkozó tudást egyre inkább reflektorfénybe állította. Hóvári Jánost felvillanyozta ez a fokozott figyelem, az érdeklődő közönség pedig csak hálás lehetett neki, hiszen – különösen szűk körben – óriási anekdotakincséből merítve tette emberközelivé a legösszetettebb történelmi, diplomáciai összefüggéseket is. Nagyon ritkán fordul elő manapság, hogy egy nagykövet olyan alapos tudással rendelkezzen a fogadó országról, mint ő, Ankarában szolgálva. Sokan gondolják, hogy manapság a számok világának ismerete, a politikai, gazdasági érdekek felismerése elég a sikerhez. Így is el lehet boldogulni persze, de igenis számít, hogy egy kis ország képviselője mennyire tudja magát és saját személyisége által az országát elfogadtatni a helyiekkel, mennyire tud részévé válni a helyi diskurzusnak. Ennek Hóvári János a mestere volt.
Pedig sokáig kellett várnia arra, hogy Ankarában nagykövet lehessen. Sokoldalúságát mutatja ugyanakkor, hogy 2000-től négy éven át Izraelben, 2008-tól 2010-es helyettes államtitkári kinevezéséig pedig Kuvaitban volt misszióvezető, majd – szinte mellékesen – 2011-ben címzetes egyetemi tanári kinevezését is megkapta a Pécsi Egyetemen.
Az izraeli kiküldetés során rengeteget tett a két ország viszonyának javításáért, melynek fontos része volt az is, hogy politikai elitünk meghatározó alakjaival meg tudta értetni a zsidó állam működésének logikáját, az arab–izraeli konfliktus részleteit.
Elmondása szerint a szentföldi külszolgálat alatt saját keresztény hite is sokat erősödött, amit a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjaként az ottani keresztény közösségek megsegítése érdekében kifejtett gyakorlati cselekedetekben is nyilvánvalóvá tett. Történész-turkológusi kiválóságát a 2016-os Zrínyi Miklós Emlékév Emlékbizottságának elnökeként is kamatoztatta – e feladatot is nagy lelkesedéssel, örömmel látta el.
Legutóbb július 5-én Pannonalmán, a Habsburg Ottó halálának évfordulója alkalmából rendezett emlékmisén és konferencián találkoztunk, ahol a jeruzsálemi Szent Család Zarándokház történetének magyar vonatkozásairól beszélt. Arra készültünk, hogy november végén eljön velünk a Szentföldre, s majd ott is megmutat, elmagyaráz mindent, ahogy ezt egy látogatásom alkalmával Isztambulban tette. Ebből nem lesz már semmi, Hóvári János földi zarándoklata fájdalmasan hirtelen ért véget. Munkájának számos gyümölcse velünk marad, ám ez a gyász óráiban aligha vigasztal. Egy derűs embert veszítettünk el, s talán könnyít valamit a helyzeten, ha Szabó Lőrinc öreg napórájával együtt „csak a derű óráit számoljuk”, így emlékezünk.
Isten áldjon, János efendi!
A szerző diplomata, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője.
Ma, augusztus 8-án este 6-kor az Istenhegyi Szent László-templomban misét mondanak Hóvári Jánosért.
