Mindannyian valahol megszülettünk, hogy hol, az vagy magától értetődő, vagy sorsszerű. Ki városban, ki faluban, ki tanyán; ki kórházban, ki pedig otthon, a bábák vagy beavatott idősebb asszonyok értő kezei között. Én nagyapám kiskorpádi házában, amely egykoron Sárközy-kúria volt, a nagyszobában láttam meg a napvilágot 1955. május 9-én, a kora délutáni órákban. Már majdnem megszülettem Simon Margit bábaasszony kezei között, amikor Kaposvárról megérkezett nagybátyám, a városban közismert orvos, dr. Gyócsi János. Örömmel kiáltotta nagyanyámnak, neki nagynénjének: „Mári néném, ez gyerëk!”
Amibe beleszülettem, sajátos világ volt, teli keserűséggel és gondokkal, de még élt és érvényesült az a paraszti erő, amelyet évezredes struktúra formált, tanított; tagjait örömben részesítette vagy büntette. Ez az őseimet, akik mind somogyi gazdatisztek, parasztok, iparosok és vasutasok voltak, sajátos fogságban tartotta: kit jobban, kit kevésbé. Az ebből való kitörés az 1920-as évek végén kezdődött: két nagybátyám egyetemre járt, mások közép- vagy alacsonyabb szintű hivatalnokok lettek (leánytestvéreik örökölték a földeket), s ők már a városon keresztül látták falujukat és
a földekkel küzdő szüleiket, rokonaikat.
Más világban élvén is tudták, hogy a maguk közegében (nem a városban) jómódú és polgárosodó paraszt rokonaik milyen keményen dolgoznak, de nem értik (vagy nem eléggé) a város és a nagybirtok világát: a gépesítés és a termelési változások kora jött el. Ehhez azonban tőke és tudás kellett volna. Nekik mindkettő csak csírájában volt meg, de erről és a változtatások stratégiájáról a második világháborús mező-
gazdasági konjunktúra elterelte a figyelmüket.
Édesanyám mesélte, mily elégedettséggel örültek 1944 kora őszén a sok pengőnek, amit a terményekért kaptak. Bővítéseket terveztek, de pár hónap múlva a szép pengők már csupán emlékpénzek lettek, elveszítették értéküket. Nagyapámék hamar rájöhettek arra, hogy ez csak a kisebbik baj. Kiskorpád a Margit-állás egyik stratégiai pontjába esett: a korpádiak pár hét múltán számos faluval együtt nemcsak menekültek lettek, hanem kifosztottak, kiraboltak és megbecstelenítettek, mert a szovjet hadseregben a nemi erőszak szinte természetes volt. Akárcsak az önkényes kivégzések és úton-útfélen a fogolyszedések is.
Mégis volt kitartás őseimben 1945 késő tavaszán mindent újrakezdeni: ez a paraszti őserő utolsó fellángolása volt ezen a vidéken.
Történelmi tény, hogy a földosztással a magyar agrárius viszonyok továbbgördültek az egészséges társadalomépítés felé: végre felszámolták a zsákutcás fejlődéshez vezető nagy- és középbirtokokat. Csakhogy ebben nem volt köszönet, mert a magyar mezőgazdaságnak kényszerűen a katonai jóvátétel szolgálatába kellett állnia, s elszenvednie a magyar kommunisták társadalomátalakító terveit. A korpádi világ nagyon sokáig nem hitte el, hogy vége van az évszázados paraszti gazdálkodásnak: küzdött, amíg bírt; s amíg ezt még meg lehetett tenni.
Nagyapám paraszti gazdaságában cseperedtem fel: hol lovat vezettem, hol ettem az első érett szőlőt, hol újabb kismacskákat fedeztem fel a szénában; testvéremmel rohangáltunk az erdő, a pajta és a hatalmas gesztenyefa háromszögében; s ha rossz idő volt, nagyapa hatalmas házában játszottunk, ahol ritkán használt szobák is voltak. 2021-ből úgy tűnik nekem, hogy egy film pereg a múltból: testvéremmel mosolygunk, nagyszüleink némi szigorral és nagy szeretettel néznek ránk. Az udvaron kacsák, libák futkosnak, este halljuk a berekből a békák brekegését, az égő petróleumlámpa cilinderjébe bogarak tévednek, és sercegve égnek el.
Az udvarházhoz (mára már rom, amelyet a korpádiak „szellemház”-nak neveznek) számos gazdasági építmény tartozott, s ennek megvolt a maga földrajza és szinte mágikus emlékvilága. Nagyanyám többször rámutatott egy helyre „Mariska fehérorgona-fája mellett”, az erdei (a mi nyelvünkben göndei) feljáratnál, és figyelmeztetett: „Ott jöttek fel az oroszok!” Több mint másfél évtizeddel a háború után hallottam ezt először, vagy csupán akkor figyeltem fel rá. Ezek a szavak történelmiek is lehettek volna, de nagyanyámnak nem voltak azok. Neki azt jelentették, hogy új és nehezebb élet kezdődött (1944. december 3-án): a falura, a magyar parasztságra felülről rákényszerített változások, a nehezen elviselhető terhek, a kommunizmus és vele a paraszti élet ellehetetlenítésének kora jött el, amely újabb és újabb arcát mutatta meg.
Kemény asszony volt, a török hódoltságot helyben átélt reformátusok ivadéka, történelmileg átörökített makacssággal és a hagyományokhoz való ragaszkodással. Gyűlölte azt a rendszert, amit rákényszerítettek, bennünket, gyerekeket, ahogyan csak tudott, a maga világa mellett tartott. Édesanyám is ezt tette, de neki ez már nem volt olyan könnyű, hiszen egész életében rémálom maradt számára az erőszakoskodó szovjet katonák előli menekülése. 1991. június 19-én Kiskorpádon voltam. Együtt hallottuk a híreket, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Örült, még valami dalt is dúdolt. Talán arra gondolt, hogy a fatimai jóslat beteljesedett. Sokat imádkozott érte!
Sok suttogva elejtett szót hallottam gyermekként erről, s folytak a könnyeim, amikor 2005-ben elzarándokoltam Fatimába, és végigjártam az ottani magyar kálváriát. Anyám ezen a napon egész lényét átjáró szabadságot érzett: a jobb Magyarország végre győzött a Jóisten segítségével. Hirtelen megeredt egyébként óvatos nyelve. A második világháború borzalmairól kezdett mesélni, amikről korábban hallgatott. Tudtam, hogy ezek a korpádi titkok, tragédiák olyan részletei, melyeket nekem sem mondtak el, főleg azért, mert egy-egy családtagot vagy távoli rokont is érintettek. Ültünk édesanyámmal a konyhában az 1980-as évek bútorai között, ahol már semminek sem volt köze a régi paraszti világhoz, de még annak tárgyi emlékvilágához sem.
Anyám már régóta nem volt foglya annak, amibe beleszületett. Úgy került ki belőle, hogy a körülötte lévő világot, annak anyagi és szellemi kultúráját verték szét, vele tartását, erejét, sőt mágikus kisugárzását is. Ezzel a kommunisták az ő (s minden kor- és sorstársa) azonosságtudatát akarták megingatni, múltját megtagadtatni, vagy legalább orwelli módon átíratni azt. Tudom, hogy szülei világa egyszerre vonzotta és taszította. Tisztában volt vele, hogy a városi rokonok élete milyen más, apámmal kötött házasságával egy időre át is szökött Korpádból Nagybajomba.
A struktúra azonban visszahúzta vagy visszakényszerítette élete korábbi keretébe. 1961-ben – amikor elvették a földeket – egyszerre érezhetett megkönnyebbülést és fájdalmat. Az évszázados paraszti struktúrát Budapestről széttörték; egyes építőkövei még egy ideig megmaradtak, de azután mindent elsodort az idő. A múltból csupán emlékfoszlányok éltek tovább. Édesanyám „szabad” lett, nem kellett többé az agrárius-paraszti struktúra foglyának lennie, csak ebben aligha lelte örömét…
Az a korpádi világ, amelybe beleszülettem, s amelynek emlékvilágával álmodom, gyermekkorom idején, az 1950–1960-as évek fordulóján már jócskán a megkésettség szigete volt.
Az évezredes magyar paraszti társadalmat (még a módosat is) egyszerre ásta alá a Nyugatról jövő indusztrializmus a maga mohó profitéhségével és a Keletről jövő kommunizmus
a maga álmaival és az ahhoz rendelt erőszakállammal. Az életképes magyar paraszti erőknek esélyük sem volt, hogy megmutassák modernizációs képességeiket: Bethlen István elszabotálta a kisgazda földreformot; a kommunista vezetés pedig veszélyt látott bennük, a munkásosztály veszedelmes ellensúlyát.
A kegyelemdöfést ők – különösen Kádár János és a népi mozgalmat elárulók – adták meg annak a struktúrának, amely ezer évig rendszerben működött, és a magyar vidék minden kérdését a maga módján kezelni tudta. De, ami ennél fontosabb: sajátos önazonosság-tudatot és ezzel járó felelősségtudatot adott a sokáig számbeli többségben lévő agrárius Magyarországnak, miként másutt is Európa nálunk szerencsésebb vidékein.
