Egyre közelebb jön a háború. Ha erről hallunk, olvasunk, leégett házak, síró gyerekek, halott anyák képei elevenednek meg előttünk. Nem, nem, mondjuk kórusban, mi békét akarunk. Nem szeretnénk öldöklést, újabb pusztulást! Elég volt a múlt század rémségeiből, Európa és a világ békét akar.

Igen ám, de kik azok, akik pestiesen szólva az „észt osztják” a világ népei közül? Erre mindenki tudja a választ: akik megnyerték a második világháborút. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának nyolcvan esztendeje ugyanaz az állandó öt tagja: Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, az USA és Oroszország.

A nagy népeket a győzelmek éltetik. A háborús győzelmek. Másképpen fogalmazva: minden nép önbizalmát a megnyert háborúk hizlalják. Hogy a háború szörnyű? Hogy Dosztojevszkij már százötven éve leírta, hogy ha egy kisgyermek élete árán lehetne megmenteni a világot, akkor a világ nem érné meg az áldozatot? Hogy a legújabb epigenetikai kutatások szerint „hetedíziglen”, vagyis több nemzedéken át hurcoljuk magunkkal a nagyanyáink, ükapáink sebhelyeit?

Mindezt a népek elfelejtik. Hősi eposzokat írnak a győzelmekről, a festők képeket festenek, a szobrászok hadvezérek és elnökök alakját öntik bronzba, és rengeteg filmet készítenek a győztesekről, a győztes csatákról. El kell fogadnunk, az emberiség története a háborúk története. És akik bátran szembefordulnak az ellenséggel, és megnyerik a háborúkat, azoknak jó a közérzetük. Büszkék a hőseikre, büszkén emelik a zászlót és éneklik a himnuszt. Nem számít az sem, hogy honvédő háború volt-e, vagy éppen támadó, másokat leigázó, gyarmatosító. A britek ugyanúgy odavannak a fél világ meghódításától, mint mondjuk a lengyelek az országuk visszaszerzésétől az első világháború után. És itt a morál, az emberölés ősi tilalma soha nem kerül, nem is kerülhet szóba. Hogy ez most jó vagy rossz, azzal ne foglalkozzunk. E sorok szerzőjének is megdobban a szíve, ha Petőfit látja rézkarcon vagy litográfián, kardját a magasba emelve, vagy ha Kossuth-nótát hall énekelni. A nemzeti érzés, lelkület összefügg a győzelmekkel.

Nekünk, magyaroknak már jó régen nincsenek megnyert háborúink.

De megnyert csatáink, ütközeteink vannak szép számmal. Ráadásul szinte valamennyi esetben mi voltunk a védekezni kényszerülők a ránk tört ellenséggel szemben, ám ezek egy részéről politikai okokból nemhogy nem illett, hanem egyszerűen tilos volt beszélni. Én például először egy irodalmi lapban olvastam a második világháború végén, vagyis 1944 őszén megnyert Torda környéki csatákról.

Közbeszúrva: nagynéném, aki színésznő volt, a győzedelmes szovjet filmeket látva időnként ironikusan felsóhajtott: „Ezért tartott hat évig a világháború!”

Vagyis józan paraszti ésszel végiggondolva éreztük, hogy valami nem stimmel itt,

de a tényeket nem tudtuk, legfeljebb azokban a családokban beszéltek erről suttogva-félve, akiknek a felmenői részt vettek ezekben a csatákban, ezekben a győzelmekben.

Nekünk, magyaroknak még az első világháborúban aratott sikerekről sem illett szólni, ha azokban orosz seregeket győztek le a magyarok. Pedig feleségem nagypapája gyakran elmesélte furfangos győzelmét a keleti fronton, amikor az éj sötétjében megfúvatta a támadást jelző kürtöt, és szórványos lövöldözést is vezényelt, hogy a hegytetőről tüzelő két orosz géppuskás kilője az összes lövedékét, s míg azok az újratöltéssel voltak elfoglalva, ők egy huszáros rohammal elfoglalták az ormot.

Így aztán hiánypótló könyv a most megjelent Elfeledett győzelmeink, melyben a riporter, Udvardy Zoltán neves történészeket kérdez ezekről a csatákról, a győzelmeikről, melyekre ma is büszkék lehetünk. A könyv előszavában Hermann Róbert történész arról ír, hogy Párizsban, a versailles-i kastélyban, a „Csaták galériája” óriási termében a hatalmas vásznakon a festők csupa győztes ütközet képét elevenítik meg, mintha soha nem lett volna Lipcse, Trafalgar vagy Waterloo; „mintha a francia történelem győzelmek sorozata lett volna, s csupa Marengóból, Austerlitzből, Wagramból állt volna”. Viszont, folytatja a professzor, ha egy turista meglátogatja a „Magyar Nemzeti Galériát, s ott megtekinti a XIX. századi magyar történeti festészet remekeit, némileg más képet kap. IV. Béla menekül a muhi csatából, Mohácsnál döntő vereséget szenved a magyar hadsereg, megtalálják II. Lajos holttestét, Dobozi Mihály ledöfi hitvesét, Zrínyi Miklós kirohan Szigetvárból, Zrínyi Péter búcsúzik Frangepán Ferenctől a bécsújhelyi börtönben, Thököly Imre menekül Árva várából, Zrínyi Ilona az osztrák bírák előtt áll a két Rákóczi-gyermekkel… Mintha a magyar történelem csupa »halálhörgés, siralom« lett volna…”

Zárójelben megjegyezve: mint a legújabb kutatásokból tudjuk, a tatárjárás sem volt egyértelmű vereség, Mohácsnál pedig sok-sok tényező játszott közre Tomori Pál nagyszerű haditervének kudarcában.

Ezeknek a tényeknek a kibontására itt most nincs hely, de nem is ez a lényeg. A lényeg inkább az, hogy az 1945 után kezdődő és 1990-nel befejeződött önostorozó szocialista történetírás mételye a mai napig köztünk van, és érezteti a hatását. 

A „mi mindig rossz oldalra álltunk” és „mi vagyunk a németek utolsó csatlósai”, „az urak viszálya miatt nem győzhettünk” hazug toposzok a mai napig élnek.

Pedig a felnövekvő nemzedéknek igenis óriási szüksége van a nemzeti érzésre, az önbizalomra, a büszkeségre. Arra, amit egy ifjú mondott nekem a minap egy kitűnő történelmi regény elolvasása után: „Úgy éreztem magam, mint amikor magyar huszárokat láttam elszáguldani a kerékpárosok mellett a Giro d’Italia magyarországi szakaszán!”

Udvardy Zoltán és az általa megkérdezett történészek nem akarják megváltoztatni a történelmet, de tudják azt, amit Olofsson Placid atya, bencés szerzetes mondott jóval azután, hogy visszatért a Gulagról: „Jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”

És hol vannak a Habsburgok, hol az Oszmán, a nagy Mongol Birodalom?

Valamit mégis tudhatunk, mi, magyarok.

Mégiscsak voltak győzelmeink, amelyek feltartóztatták a világ nagy hatalmait, a bennünket elsöpörni kész áradatot.

Ezért kell újra és újra elővenni az Elfelejtett győzelmeinket, és most már nem felejteni el őket soha többé!

Erőt adnak ezek a történetek a magyarság ezeréves harcaiból, a bátorságáról és kitartásáról szólnak minden időkben.

 

Nyitókép: Peter Johann Nepomuk Geiger: Schlacht bei Pressburg (1850) Forrás: Wikipédia