A második világháború eredményeként Magyarország a többi kelet-közép-európai országgal együtt a szovjet birodalom külső perifériájára került. A Szovjetunió rájuk kényszerítette politikai berendezkedését, és saját katonai-gazdasági tereként kezelte őket. Így Nyugat-Európa és tágabb értelemben az Egyesült Államok biztonságát is fenyegette. 1948-tól a régióval – ezen belül Magyarországgal – kapcsolatos amerikai politika két alapvető célra irányult: a kommunista politikai rendszerek felszámolására vagy fellazítására, illetve a szovjet hatalom visszaszorítására vagy enyhítésére a vasfüggöny mögött. A hatvanas évek elejéig-közepéig a felszabadítást-rezsimváltoztatást hangsúlyozta. Magyarán: minél nagyobb az instabilitás Kelet-Európában, annál nagyobb a stabilitás Európa egészében.

Amikor – részben éppen a magyar forradalom leverése miatt – a rezsimváltoztatás megvalósíthatatlannak bizonyult, új cél és stratégia fogalmazódott meg: a kommunista rendszereket stabilizálni és ezáltal felpuhítani kell. Magyarán: minél stabilabbak a csatlóskormányok, és minél kevésbé függenek a Szovjetuniótól, annál biztonságosabb, stabilabb a kontinens. Ez rugalmasabb lélektant és gazdaságpolitikát, illetve teljesen más diplomáciai megközelítést kívánt.

Tétlenség, visszaszorítás: 1945–1948

Kezdetben mintha lett volna esély az amerikai–magyar kapcsolatok normalizálására: először a történelemben az Egyesült Államok lett Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere. A Truman-kormány fogadta Nagy Ferenc miniszterelnököt, és beleegyezett a magyar aranytartalékok visszaadásába, de nem kívánt beavatkozni az ország belügyeibe, mondván, a magyarok – ellentétben a „belevaló” finnekkel – nem állnak ellen a kommunistáknak. A demokratikus pártok könnyebben engedtek a szovjet nyomásnak, mert nem volt kilátás amerikai beavatkozásra. 1945 végére viszont a kommunisták túlságosan mélyen beépültek a magyar intézményrendszerbe ahhoz, hogy az USA békés eszközökkel eltávolíthassa őket. A katonai beavatkozás szóba sem jött, ahogy az elkövetkező negyvenöt évben sosem, éspedig elsősorban azért, mert a szovjetek elsöprő katonai fölénnyel rendelkeztek az országban. Nyugat és Kelet határvonala Közép-Európában az osztrák–magyar határon húzódott. Az USA nem engedhette meg magának, hogy elveszítse Ausztriát Észak-Olaszországhoz és Dél-Németországhoz való közelsége miatt.

Az aranytartalék visszatérése lehetővé tette a történelem legsúlyosabb hiperinflációjának megfékezését. Az USA visszafogta a szovjetek által támogatott csehszlovák területi követeléseket. A britekkel közösen megakadályozta a csehszlovákiai magyarság és a magyarországi németség teljes kitelepítését. Támogatta Magyarország törekvéseit a trianoni határok kisebb módosítására. De Kelet-Európa valamennyi határát kizárólag a Kreml szabta meg.

A kapcsolatok 1948-ban az amerikai tulajdon kompenzáció nélküli államosítása és az amerikai állampolgárok elleni szabotázsperek miatt romlottak meg. Az új totalitárius rendszer mindenféle nyugati jelenlétet ki akart iktatni, kivéve a gazdasági kapcsolatokat. Válaszul Washington felfüggesztette a magyar tulajdon visszaszolgáltatását, de ami ennél is fontosabb, stratégiai embargóval sújtotta az egész blokkot, korlátozva a szovjet katonai hatalmat és a szovjet típusú rezsimek megszilárdulását. A biztonságot minden más megfontolásnál fontosabbnak tartotta a hidegháború végéig.

Felszabadítás, tétlenség: 1948–1956

1946-ra a világháborús győztesek szövetségének befellegzett, a vasfüggöny mindkét oldala háborúra készült. A Nyugat létrehozta a NATO-t, és hatalmas szovjet támadással számolt. Sztálin pedig, hogy felkészüljön a háborúra, amelyet szerinte 1953-ban a NATO robbant ki, eszelős iparosítást és fegyverkezést kényszerített az egész tömbre.

Budapest a belföldi elnyomás, az amerikai állampolgárok üldözése és a párizsi békeszerződés megsértése, a megengedettnél többszörösen nagyobb állandó hadsereg kiépítése miatt az USA célkeresztjébe került. 1948 után George F. Kennan nyomán az USA heves pszichológiai hadviselést és felforgató műveleteket hajtott végre a vasfüggöny mögött, hogy hátráltassa a helyi rezsimek megszilárdulását, és támogassa az ellenük irányuló népi ellenállást. A terv magyar vonatkozásairól keveset tudunk. Az USA alighanem ügynököket juttatott az országba, hogy ellenállókat toborozzon, akiket azután egy esetleges háborúban a Szovjetunió ellen bevethet.

A pszichológiai hadviselés kötéltáncot járt: támogatta az ellenállást, de nem az aktív ellenállást. Nem kétséges, a kelet-európaiak, a magyarok is várva várták az amerikai felszabadítást, még ha az teljes háborúval járt volna is. A Szabad Európa Rádió meg hirdette a nyugati élet felsőbbrendűségét. Ballonok sokasága több millió rendszerellenes röpcédulát szórt szét Magyarországon is. Közben Washingtonban kizárták a kommunistaellenes felkelés lehetőségét, „öngyilkosságnak” tartva azt.

Sztálin halála nyomán enyhült a feszültség, Koreában megszűntek a harcok, Washington pedig megállapodást gondolt kötni a szovjetekkel Kelet-Európa „finnlandizálásáról”, amiért cserébe biztonsági garanciákat adna. Amikor ezt John Foster Dulles 1955-ben felvetette Bulganyin szovjet miniszterelnöknek, az kereken elutasította. Ám előzőleg, a keletnémet felkelés után az Eisenhower-kormány titokban visszavonta a felszabadítás-visszaszorítás politikáját. Addigra a Szovjetunió képes volt nukleáris csapást mérni Amerikára, és az elemzők úgy vélték, hogy a szovjetek mindenre hajlandóak Kelet-Európa megtartásáért.

Az amerikai reakció az 1956-os forradalomra máig megosztja a közvéleményt. Washington tétlenségét Magyarország elárulásaként értelmezik, vagy úgy, hogy az biankócsekket állított ki Moszkvának Jalta szellemében. Az amerikai kutatók inkább Eisenhowert dicsérik a válság körültekintő kezeléséért.

Az USA nem provokálta ki a felkelést, bár felmerült, hogy a Magyarországra ledobott röpcédulák tartalma hozzájárulhatott a forradalmi követelésekhez. Washington nem látta előre október 23-át. Ez nem feltétlenül hírszerzési kudarc: a forradalmak, akárcsak a földrengések, nem jósolhatók meg. Az Eisenhower-kormány azzal a parancsoló megfontolással szembesült, hogy ha a szovjeteket saját befolyási övezetükben hívja ki, az teljes, nukleáris háborúba torkollhat. John Foster Dulles híres dallasi beszédét tévesen értelmezték, mintha zöld utat adott volna a szovjeteknek. Amikor kijelentette, hogy nem tartja a magyarokat és a lengyeleket potenciális szövetségeseknek, valójában arra utalt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai megoldást keres, és Moszkvának nem kell attól tartania, hogy Washington megpróbálja kihasználni a helyzetet. Egy darabig úgy látszott, a stratégia beválik: a szovjet csapatokat kivonták Budapestről. Néhány órával később, október 31-én a szovjet vezetés megfordította ezt a döntését, és katonai fellépést rendelt el.

Mindszenty bíboros az amerikai követségen kapott menedéket november 4-én, hogy utána ott éljen a következő tizenöt évben. Ez külön megterhelte a kádári megtorlások, Nagy Imre kivégzése miatt amúgy is feszültté vált kapcsolatokat. Lassú javulást csak az 1962-es amnesztia hozott, amely az amerikai külügy első igazi diadala volt a vasfüggöny mögött a hidegháború kezdete óta, az ENSZ-ben a magyar kérdésről folytatott sokéves diplomácia gyümölcse.

Détente, új hidegháború: 1960–1989

Az 1970-es évek közepére az USA elfogadta Európa megosztottságát mint végleges tényt. Ettől fogva a hidak építését, a közeledést hangoztatta. Ez egybeesett a keleti blokk azon igényével, hogy a modernizációjához hozzáférhessen a nyugati erőforrásokhoz. Magyarán: a gazdasági lehetőségekért cserébe a keleti blokk országai reformokat és autonómabb külpolitikát adjanak. A kulturális és gazdasági kapcsolatok megerősítése terén Lengyelország, Csehszlovákia és Románia állt a lista élén, Magyarország csak a végén, mivel az utolsók közt emelte a kétoldalú kapcsolatokat nagykövetségi szintre.

Számos kérdés akadályozta a normalizálódást: az 1945 óta az USA-ban őrzött Szent Korona visszaszolgáltatása, Mindszenty szabadon bocsátása Magyarországról, a kisajátított vagyonok kártalanítása, a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazása, a vietnámi háborúval kapcsolatos erősen Amerika-ellenes magyar álláspont (erőszakos tüntetés során megrongálták a nagykövetség Szabadság téri épületét), de az is, hogy 1967-ben, éppen amikor a diplomáciai kapcsolatokat nagykövetségi szintre emelték, Radványi János kijelölt nagykövet – egyedüliként az egész blokkban – menedéket kért az USA-ban.

1971-ben a détente kibontakozásakor, amikor a szovjet–kelet-európai kapcsolatok – Henry Kissinger tanácsadója, Helmut Sonnenfeldt kifejezésével – „szervesebbé” váltak, a Vatikán segítségével Mindszenty sértetlenül elhagyhatta Magyarországot, amely két év múlva beleegyezett, kártérítést fizet a kisajátított vagyonért. Washington szemében a magyar emberi jogi helyzet is javult. A gazdasági reformok, a belföldi liberalizáció és az enyhülés támogatása miatt Kádár megítélése drámai átalakuláson ment át. Averell Harriman kérte, közvetítsen közte és Brezsnyev között. Bush alelnök hízelgően emlegette, hogy élete egyik legjobb beszélgetését az idős vezetővel folytatta. 1978-ban a Carter-kormány hosszú viták után visszaadta a Szent Koronát, amivel úgyszólván elismerte a magyarországi status quót. Budapest a legnagyobb zsákmányának a legkedvezőbb bánásmód elvéről szóló megállapodást tartotta. Az USA látványosan megvetette a lábát Magyarországon, noha a szovjetekhez való külpolitikai közelség, a kémkedés, a terrorizmus támogatása miatt még mindig a lengyelek és a románok mögé sorolta azt.

Új hidegháború, rendszerváltozás

Reagan hivatalba lépésekor a détente alighanem a közepes hatótávolságú rakéták Európába telepítése, Afganisztán szovjet lerohanása és a lengyel válság miatt kimúlt. 1981-re a magyar gazdasági reform kifulladt, az ország adósságcsapdába került. A növekvő szovjet–amerikai feszültség ellenére a magyar vezetés gazdasági túlélése teljes mértékben az USA-tól függött. Így csatlakozott Magyarország a támogatásával az IMF-hez 1982-ben, és lett az USA legfontosabb partnere a szovjet blokkban. Mítosz, hogy Reagan Kelet-Európa felszabadítására törekedett. Nem akart visszatérni az ötvenes évek felszabadító politikájához, és hangsúlyozta, hogy Kelet-Európát nem lehet leválasztani a Varsói Szerződésről. Washingtonban nem is gondolkodtak rendszerváltoztatásban, még 1988-ban is úgy vélték, erre legalább húsz-harminc év múlva lesz lehetőség.

A gazdasági kapcsolatok erősödése ellenére kulturális téren nem történt előrelépés. Romániával ellentétben Magyarország nem engedélyezte amerikai kulturális központ létesítését. A kémkedés és a terrorizmus támogatása ellenére 1988-ban Grósz Károly meghívást kapott a Fehér Házba. Ő gazdasági, nem pedig politikai változásokat szorgalmazott: reformer voltát Washingtonban mégis túlbecsülték. A társadalmi és a gazdasági nyomás miatt azonban az ország nyilvánvalóan fordulóponthoz érkezett. Fontos, hogy a Fehér Ház úgy döntött, nem biztosít korlátlan forrásokat a magyarok – vagy mások – talpon maradásához.

A rendszerváltozás

Az 1989 nyarán Budapestre látogató Bush nyilvánosan kiállt a változások mellett, Kelet-Európát előbbre valónak mondva a Szovjetuniónál. Varsóban azonban jobban érdekelte Jaruzelski, mint Wałęsa. Miután Budapesten találkozott az ellenzék tagjaival, Bush azt mondta nagykövetének, Mark Palmernek: „A barátaid soha nem kerülnek hatalomra.” Realistaként jobban érdekelte az egyensúly és a biztonság. A szovjet stabilitást és a Nyugat-barát Gorbacsov pozícióját valójában Kelet-Európa elé helyezte, hiszen annak „elvesztése” alááshatta volna a hatalmát. Óvatosan akart Bush eljárni, úgy támogatni a változásokat, hogy ne tegyen keresztbe szovjet partnerének. A huszonötmillió dolláros segély felajánlásán kívül látogatásának alig volt gyakorlati hatása.

Akárcsak Reagan, maga is attól félt, hogy a Pax Sovietica helyébe káosz és etnikai viszály lép. Az ellenőrizhetetlen, gyors változások Moszkvát beavatkozásra késztethették volna, noha a szovjet vezető lemondott a Brezsnyev-doktrínáról. Az USA óvatossága alighanem megkönnyítette a szovjetek számára, hogy ne avatkozzanak be.

„Együtt szabadítottuk fel Kelet-Európát és egyesítettük Németországot”, írta Bush Gorbacsovnak a Szovjetunió megszűnésének napján. Ferdített. Nem volt „Málta”, ahogy „Jalta” sem volt. A demokratikus átalakulás Magyarországon inkább olyan önfelszabadításhoz hasonlított, amilyenről az Eisenhower-kormány 1956-ban álmodott.

1990-ben vált világossá, a kelet-európai változások visszafordíthatatlanok, és az USA töltheti be a kialakuló hatalmi űrt. A Bush-kormány tette meg az első lépéseket a NATO bővítése felé a volt szovjet övezetben.

 

A szerző történész, az Indianai Egyetem tanára

Nyitókép: Sorban állók George Washington szobra (Bezerédi Gyula, 1906) és az Amerikai Egyesült Államok pavilonja előtt a BNV-n 1965-ben (fotó: Gyulai Gaál Krisztián/Fortepan)