• Egy geofizikus mit lát meg először, amikor a Habsburg Birodalom régi katonai térképeit illeszti rá a mai digitális domborzat-modellekre és műholdképekre? Valóban teljesen más az az ország, mint amelyet ma ismerünk?
Ha az 1780-as években készült első katonai felmérést nézzük, szinte egy másik valóság tárul elénk.
Az akkori Alföld egyharmada vizes élőhely volt: állandó mocsarak, lápok, bizonytalan kiterjedésű, lüktető vizes területek.
A fennmaradó résznek is legalább a fele rétként és legelőként szolgált. Bár léteztek szántóföldek akkor is, ezek korántsem bírtak területi többséggel.
A második katonai felmérés idején, az 1850-es évek végén drámai átmeneti állapotot rögzítettek a térképészek. Itt már látszanak a Tisza-szabályozás első hatásai: a tervezett és részben már kivitelezett átvágások. A Tiszántúlon 1846-ban indult meg a munka a Sajó-torkolat felett, tehát
a drasztikus tájátalakító hatások akkor még nem éreztették befolyásukat teljesen a rendszeren.
A legfeltűnőbb még ekkor is a vizes területek elképesztő horizontja: a Nagy-Sárrét és a Kis-Sárrét birodalma, valamint számtalan kisebb helyi vizes élőhely. A Tisza ártere, ahol még nem volt gátak közé szorítva a folyó, olyan, mintha egy Tisza-tó kísérné végig a folyót. Olyan vízi világot látunk, amelynek ma már csak a hűlt helyét és a porát találjuk a dűlőutak mentén.
A Kárpát-medence vízrajza a lecsapolás előtt (forrás: Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézet Ny. M. Kir. HTI, Budapest – Weiss István (1856), Vályi Béla (1863–1943) et al., Public domain, Wikimedia Commons)
• Geofizikus szemmel nézve a víz emlékszik a régi medrére? Ha ma extrém árvíz vagy belvíz jönne, az oda folyna vissza, amit a régi térképek mocsárként jelöltek?
Kizárólag a magasság számít. A víz mindig lefelé tart. Az Alfölddel kapcsolatban ma hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, amit az akkori idők embere pontosan tudott: ez a vidék nem homogén síkság. „Lenn az Alföld tengersík vidékin” a belső magassági különbségek három-öt méteresek is lehetnek. Ez a néhány méter pedig akkoriban létkérdés volt: meghatározta a települések biztonságát, a közlekedési útvonalakat és a gazdálkodás határait.
Nem véletlen, hogy a mai településmagok a kiemelt „hátakon” alakultak ki, amelyeket szinte soha nem ért el az áradat.
Több ilyen szint tagozta a tájat. Ezek közül a legalsó ma is nagyon alacsonyan van, ahová napjainkban azért nem folyik be a víz, mert töltésekkel mesterségesen távol tartjuk. De abban a pillanatban, ha a védművek bárhol megadnák magukat, vagy ha tudatosan elkezdenénk kivezetni a vizet a meglévő hálózaton, az bizony azonnal megtalálná ezeket a mélypontokat. Ráadásul az az igazán sorsszerű, hogy ezek a területek sok esetben pontosan
egybeesnek azokkal a részekkel, ahol a mezőgazdasági termelésre a talaj adottságai egyébként is a legkedvezőtlenebbek.
Tehát a víz emlékezetét a fizika törvényei jelentik.
• Ön gyakran használ egy provokatív és nyugtalanító fogalmat: azt mondja, nem a sivatagosodástól, hanem az „elszavannásodástól” kell félnünk. Mit jelent ez a gyakorlatban, és hogyan válik sorskérdéssé a reggeli harmat eltűnése?
Valóban, ez kulcsfontosságú taxonómiai különbségtétel. A megfigyelésért a szakmai elismerés Jakab Gusztáv kollégámat illeti, ő vette észre először ezt a baljós jelenséget. Amit ma tapasztalunk, az nem más, mint egy teljesen új évszak megjelenése a Kárpát-medencében. Ez az időszak június közepén, a Medárd-napi esők lecsengése után kezdődik, és augusztus közepéig-végéig tart. Jellemzője a drasztikus csapadékhiány és az extrém alacsony páratartalom.
Ennek következtében tűnik el a reggeli harmat, ami korábban a növények számára a minimális, de létfontosságú éjszakai felfrissülést,
a túlélést jelentette a legforróbb hetekben.
Tímár Gábor: a tartós hőség nedvesség nélkül szinte „letaglózza” az Alföldet (fotó: Galambos Csilla)
Ez a környezet ma már a trópusi szavannák száraz évszakát idézi: tartós hőség nedvesség nélkül. Ez az, ami az utóbbi években szinte „letaglózza” az Alföldet. A „szavanna-évszak” alatt a levegő annyira kiszárad, hogy a kis vízkörök – a helyi párolgásból származó esők – képtelenek kialakulni. Ha nincs víz a talajban és a növényzetben, nincs, ami elpárologjon, így nincs, ami visszahulljon. Ez az öngerjesztő, negatív spirál a táj biológiai és gazdasági összeomlásával fenyeget.
• Ez a „magyar szavanna” már a végállapot, vagy létezik még olyan ökológiai vagy mérnöki stratégia, amellyel a folyamat megállítható?
Hiszem, hogy a folyamat megállítható, sőt, ehhez nem is kellene feltétlenül a teljes, XVIII. századi vízrendszert restaurálni. Annak egy tudatosan kiválasztott része is elegendő lenne a fordításhoz. Becsléseim szerint a területnek körülbelül az egyötödét kellene visszaengednünk a víznek.
A vizet ide mérnöki pontossággal és kormányzott módon kellene eljuttatni. Nem nyáron, amikor eleve krízis van,
hanem az őszi–téli–tavaszi periódusban. Októbertől áprilisig kellene a többletvizeket eltárolnunk a tájban.
Ártéri erdő – a vizet a tájban kell eltárolni (forrás: Osvald Olivér, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Ma már nem támaszkodhatunk a Kárpátok hóolvadására úgy, mint egykor. Tíz éve nem volt komoly, tartós havazás a hegyekben; a hóban tárolt vízkészlet, ami a nagy tiszai árvizeket okozta, elpárolgott a rendszerből. Míg korábban nyolc-tíz köbkilométer víz volt ilyenkor a vízgyűjtőkön hó formájában, ma ez a nullához közelít. Éppen ezért felértékelődnek a meglévő nagy műtárgyaink, a tiszalöki vagy a kiskörei duzzasztómű. Ezek ma már nem az áramtermelés miatt stratégiai jelentőségűek, hanem mert velük lehetne szimulálni az egykori áradásokat, vagy legalább a nagyvizeket. A felettük kiágazó csatornarendszerek segítségével
a folyótól távol, a mély fekvésű laposokra, a Sárrétre vagy a karcagi Kara János-laposra is eljuttathatnánk a vizet.
Ott pedig hagyni kellene, hogy az ne csak átfolyjon, hanem beszivárogjon a talajba, feltöltse a talajvizet.
• Ez a megközelítés gyökeresen szembemegy a klasszikus vízgazdálkodással, hiszen a talajt tekinti az elsődleges víztározónak.
Ez a legfontosabb gondolat, amit meg kell értenünk.
Magyarország legnagyobb és legbiztonságosabb víztárolója a talaj. Pillanatnyilag többméternyi víz hiányzik a normális talajvízszinthez képest.
Pedig a talajvíz olyan nemzeti kincs, mint a jegybank aranytartaléka. Ha nem töltjük vissza, mezőgazdaságunk csődje elkerülhetetlen. A talajvíz ugyanis alulról, kapilláris úton táplálja a növényzetet a legkritikusabb hónapokban is. Ha ez a szint lesüllyed, a gyökérzóna elszakad az éltető nedvességtől, és bekövetkezik a tragédia: a kukoricatáblák akkor sülnek ki, amikor a csőnek ki kellene alakulnia.
Belvízcsatorna építése 1927-ben Cegléd határában – a mély fekvésű területeket ma vissza kellene adni a természetnek (Fortepan, adományozó: Kádár István)
• A Nem víznek való vidék című podcastcsatorna egyik adásában a húszszázalékos arány és a „műszaki aranykorona-érték” korrelációjáról is beszélt. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságilag leggyengébb földeket kellene „feláldozni” a vízmegtartás oltárán?
Pontosan erről van szó. A domborzat és a földminőség az Alföldön szigorú logikai egységet alkot. A mély fekvésű, belvizesedésre és szikesedésre hajlamos területek aranykorona-értéke eleve alacsony. Ezeken a helyeken a modern, intenzív szántóföldi művelés ma már nem befektetés, hanem hazardírozás. Én a térképeken látom ezeket a területeket, de az igazi tudás a helyi gazdáké. Ha elmegyek Ecsegfalvára vagy Kertész-szigetre,
az ottaniak hajszálpontosan meg tudják mutatni azt a táblát, ahol még érdemes vetni, és azt a „lapost”, amelyet egyszerűen hagyni kellene,
mert csak a veszteséget termeli.
Itt jön be a politika és a támogatási rendszer felelőssége. Jelenleg a területalapú támogatás perverz ösztönzőként működik: arra sarkallja a gazdát, hogy olyasmit erőltessen, ami az elmúlt öt évben csak kudarcot hozott. Ha a gazda ugyanennyi vagy több támogatást kapna azért, mert a földje vízvisszapótlási területként szolgál, a gazdasági racionalitás felülírná a megszokást. Ezeket a konfliktusokat vállalni kell. Ha van egy mélyebb terület, ahol el lehetne tárolni több ezer köbméter vizet, de
egy-két tulajdonos dacból szántani akar, ott a közösségnek és a döntéshozóknak kell a hosszú távú érdekeket érvényesíteniük.
• Hogyan lehetne lebontani ezeket a pszichológiai és kulturális gátakat? Létezik olyan történelmi minta, amelyhez a modern ember is vissza tud nyúlni?
A középkori fokgazdálkodás zseniális rendszer volt, de ne essünk abba a hibába, hogy azt egy az egyben akarjuk restaurálni. Akkor más volt a gazdasági struktúra, és összehasonlíthatatlanul kisebb a népsűrűség. Ahol ma egymillió ember él, akkor nem volt százezer sem. De a szemlélet – a vízzel való együttműködés, nem pedig az ellene vívott háború – ma is érvényes.
A vízzel való együttműködés szemlélete ma is érvényes (Fortepan, adományozó Szebeni András)
A legnagyobb akadály a társadalmi emlékezet megszakadása. Amit a mai gazda az elődeitől tanult, az már a szabályozott, kiszárított világ logikája. A szemléletváltás a leglassabb és legfájdalmasabb folyamat. Ez kőkemény mentális gátba ütközik, ami nem magyar jelenség, de nálunk most sorskérdéssé vált. Az aranykalászosgazda-képzéseken sokszor még mindig a hagyományos vetésforgót és a szántás kényszerét tanítják. Ezeken a paradigmákon kellene végre túllépnünk.
• Lát-e már olyan biztató jeleket vagy „pilot” projekteket, ahol a vízvisszatartás és a táj fellélegzése már kézzelfogható?
A Tisza-tó hatalmas, ember alkotta, de mára ökológiailag sikeres rendszer. Ám az igazi áttörést a kicsi, alulról jövő kezdeményezések hozhatják meg. Vannak elkötelezett és szakmailag kiváló helyi közösségek. Ilyen például Kiskunmajsán a Marispusztai Önkéntes Vízőrzők csapata, akik pontosan azt valósítják meg kicsiben, amit mi elméletben javaslunk. Balogh Péter gazdálkodó geográfus pedig csapatával szinte széllel szemben próbálja bizonyítani a tájgazdálkodás létjogosultságát. Ezekből a sejtekből kellene tízszer, százszor ennyi, hogy
a gazda a saját szemével lássa: vízőrző szomszédja táblája nem sült ki augusztusban, mert volt mellette egy kis vizes folt,
amely hűtötte a mikroklímát és életben tartotta a talajvizet.
• Ha mégis elmarad ez a fordulat, és megmarad a „vizet minél gyorsabban elvezetni” doktrínája, mit fogunk látni az alföldi térképeken ötven év múlva? Porviharokat a hajdani mocsarak helyén?
A porvihart sajnos nem lehet statikus térképen rögzíteni, de a hatása letörölhetetlen lesz. Továbbra is görcsösen próbálunk majd termelni valamit, de a hatékonyság siralmassá válik. A búza talán még kitart, mert azt júniusban–júliusban betakarítják, de a kukoricát és a napraforgót elfelejthetjük ezeken a vidékeken. Ha nem nyúlunk a rendszerhez, a térképen továbbra is „szántóföld” lesz a felirat, de a valóságban kiszáradt, élettelen és gazdaságilag fenntarthatatlan pusztaságot fogunk találni. Talán addigra végre megértjük, hogy
aminek nyáron van a tenyészidőszaka, azt víz nélkül az Alföldön el kell engednünk.
A kérdés már csak az, hogy ezt a felismerést a józan ész vagy a totális katasztrófa kényszeríti-e ki belőlünk.
Nyitókép: A Tisza-tó ember alkotta, de mára ökológiailag sikeres rendszer (forrás: Frank Paul Silye, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
