Az idei év újra nagyon aszályos, pedig a tavasz eléggé csapadékosnak tűnt. Mi a legnagyobb baj, amit az aszály okoz?

Nem egyszerűen természeti katasztrófa a kiszáradás.

Az aszály nem csupán a globális klímaváltozás helyi jelensége, hanem a modern emberi működés szerves következménye.

Évek óta halmozódik a vízhiány, mert évtizedek óta kivezetik a vizeket a tájakból. Mára kiürültek a tartalékok, a rendszer összeomlik. A megszokott tájműködés összeomlása a szélsőségek növekedésével jár, ezen belül a gyakoribb és súlyosabb aszályok a párolgási kereslet-kínálat eltolódását jelzik. A nap süt, de nem talál párologtatható vízfelületet, így a kötött vizeket veszi fel a talajból, a növényekből, minden élőből.

Háborítatlan, természetes vízjárás (Illusztráció: Pexels)

 

Az aszály tehát nem egyszerűen a csapadék hiánya, hanem a hőterhelés növekedése által a párolgási kereslet növekedése a kínálat csökkenése mellett. A kínálatot a modern kori tájhasználat csökkentette le, minthogy nincs helye a víznek, tehát a víz- és mezőgazdálkodás, s az iparfejlesztés és a közlekedési térhasználat mind elfoglalta a víz helyét, így

a víz természetes életének nem maradt tér. Nincs párolgás, nincs pára, nincsenek természetes erdők, vizes élőhelyek, amelyek a nyári esők bölcsői lehetnének.

Viszont az emberi felelősség egyben a lehetőséget is jelenti: ha megváltoztatjuk ezt a víztelen helyhasználatot, akkor a helyes vízhasználat esetleg újra tudja tölteni a működés tartalékait.

Nagymértékben hozzájárultak a folyószabályozások az Alföld és általában az ország kiszáradásához. Lehet, hogy Széchenyi, Vásárhelyi e tekintetben több kárt okozott, mint hasznot hozott?

A Kárpátok belsejében a medence elvileg is hajlamos az aszályra. De

a hajlamból aszályt a helytelen tájhasználat csinált.

Sajnos a modern kori folyószabályozás nem vette figyelembe a természet működését, amit súlyosbít, hogy a hegyvidékek használata sem. A modern kor úgynevezett fejlődése a természet legyőzésére, majd elfogyasztására épült, ami persze jelentősen növelte a kényelmet és az anyagi felhalmozást, de mostanra végére ért a tartalékainak. A táj eddigi működése ellehetetlenült, ami már nem „természetvédelmi probléma”, hanem az élelemtermelést és klímabiztonságot is veszélyezteti.

Balogh Péter: A táj működésének ellehetetlenülése már az élelemtermelést is veszélyezteti (fotó: Balogh Péter archívumából)

 

Ugyanakkor nem a régieket kell vádolni, hanem a mostaniakat, ha nem merik kimondani, hogy a kiszárítás jelentős oka a kiszáradásnak, és hogy az öntözés nem a megoldás, hanem a probléma része. A tanulságok levonása lenne fontos ahhoz, hogy új szemlélet és megoldások szülessenek.

Visszaállítható-e valamilyen formában a középkori fokrendszer?

A domborzati alapjai megvannak, a régi medrek-erek-árterek rendszere és az eredendően ármentes szintek, ez a leglényegesebb szükséges infrastruktúra. A folyókat, csatornákat mélyre vágták, és megszüntették a természetes tározókapacitásokat, így nincsenek megfelelő tartósságú és gyakoriságú vízállások és vízhozamok a kivezetéshez, de

a duzzasztások másféle használatával a tiszai és a dunai alföldön is megteremthető a vizek fokgazdálkodás-szerű tájba juttatása.

A meglévő medreket kell újra mederként használni a szántóföldi használat helyett. A tiszai alföldre ennek műszaki tudományos modellje is elkészült. Szükségesek a beruházások, de a jelenlegi infrastruktúra megfelelő fejlesztésével, szabályozott vízkivezetéssel megoldható az árterek reaktiválása.

Ezek szerint nem szükséges újabb duzzasztó építése? S mi lesz a mélyre vágódott medrekkel? Ezek jelenleg megcsapolják, s nem pótolják a talajvizet.

Tokajtól Szegedig a Tisza összesen húsz métert esik, amiből tizenhat méter duzzasztott. A Csongrád–Kisköre közti szakasz maradt ki, de ennek hatásterületét a kiskörei duzzasztásból el lehet érni, nem szükséges a Csongrád környéki duzzasztás.

Kívánatos lenne a kis- és középvízi szintek emelése, szépen fokozatosan, hogy a folyó kapcsolódó élete tudjon ehhez igazodni. Lényeges, hogy

nem egyszerűen a vízszintet kell emelni, hanem a bevágódott medret visszaemelni, és lassítani a lefolyást. Tulajdonképpen visszaszabályozás szükséges,

a partbiztosítások elbontása és a gázlók emelése, amelyek kisvízi küszöbökként segítenék a meder visszatöltődését. A partbiztosítások elbontása hozzájárulhat a keresztgátak okozta hordalékhiány pótlásához.

Fülöpházi puszta (forrás: Pasztilla aka Attila Terbócs, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)

 

Így megmenthető például a híres csongrádi strand, a tiszavirág és a tóvá nem alakított mederszakasz élete. A párhuzamos medrek elmélete szerint élővé lehetne tenni a kiszáradt medreket, nem is elsősorban a hullámtérben a szabályozáskori átvágásokat, hanem a mentett oldalon kiszárított és felszántott medreket, amelyekről nem is tud a közvélemény és sajnos az agrárszakma sem. Ezen medrek újraélesztése által a talajvíz ismét pótlódhatna a Tisza és a Duna ide kivezetett vízhozamaiból.

Megállítható-e még az Alföld, különösen a Kiskunság sivatagosodása?

Húsz éve még azt mondtam, hogy megállítható a kiszáradás, ha nem folytatják tovább a kiszárítást. Sajnos az azóta eltelt időben jelentősen romlott a helyzet, minthogy folytatódott a kiszárítás, s nem indult meg a táji vízvisszatartás, az ártéri tájgazdálkodás kialakítása.

A nagy árvizek kínálta vízhozamok hasznosítását elszalasztotta a hivatalos döntéshozatal.

Az árvízvédelem fejlesztésére rengeteg pénzt költöttek az elmúlt évtizedekben is, teljesen hibás koncepció alapján. Az árvizektől való védelmet nem a mielőbbi, minél teljesebb levezetés fejlesztésével kellett volna megvalósítani, hanem a többletvizek táji kivezetésével, a mentett oldali árterek reaktiválásával. Most ott tartunk, hogy az árvizeket kell védeni, nem az árvizektől…

Azt kell megérteni, hogy a sivatagosodás megállításához a többletvizek használata szükséges. A hiányzó víz csakis az árvizekből pótolható. A vízhiányt és víztöbbletet egymás által kell egyensúlyba hozni.

Értelmetlen a Homokhátság vízpótlásáról beszélni, amíg a többletvizeket levezető üzemrendek vannak érvényben.

És olyan mezőgazdasági művelés van, amely jelentősen támogatja a vízvesztést. Ilyen a faültetvények és a szántók használata. Erdőfelújítási kötelezettség helyett – ami jelenleg már rendre sikertelen – gyepekre kell cserélni a felszínborítást. A tájhasználatváltás mellett a Kiskunság megmentésének kulcsa a környező ártéri szintek, tehát a Duna és a Tisza által elérhető területek feltöltése vízzel – az elvezetés helyett.

A Duna-völgyi-főcsatorna Érsekcsanádnál (forrás: Csanády, CC0, Wikimedia Commons)

 

A főszereplő a Duna-völgyi-főcsatorna, amelyet kilencven éve építettek a Homokhátság aljába, és amely évtizedeken keresztül és jelenleg is, amíg nyitva van a bajai vége, elvezette a vizet – a homok alól. 

Ezen a csatornán a Ráckevei-ágból stabilan lehetne vizet vezetni az eredendően vizes területekre a Homokhátság hosszában végig.

Van persze költségigénye, de amíg belátható időn belül nem lesz pénz jelentősebb vízmennyiség ötven méter magasra való felpumpálására, a természetes tájműködés segítése javulást hozhatna.

Mintha megmozdult volna valami döntéshozói szinten is, immár vizet akarnak a tájba. Szándékként elég-e ennyi?

Igen, mintha megmozdult volna valami, és ez nagyon örvendetes, de késve, lassan és rossz irányba. Megszületett a Tárcaközi Bizottság, de a vízgazdálkodás és a mezőgazdaság egységét még nem mondták ki, és azt sem, hogy közös igazodási pontjuk a tájak eredendő működésének kell lennie. Tehát nem a gazdálkodók hajlandósága, pláne nem elvarázsolt iparfejlesztési szempontok, hanem az árterek ártérként való használata.

Örvendetes, hogy a szokottnál néhány héttel korábban megindult a vízlevezetéses téli üzemrend átváltása a csatornák feltöltésére, de nincs hangsúly a fogalmak és az üzemrendek átprogramozásán. A „belvíz” fogalom például önmagában gátja a helyes vízgazdálkodásnak.

Most, a vízhiány kiteljesedésével

a vízügy igyekszik feltölteni a kiszáradt medreket, de ezt nem a vegetációs időszakban kéne csinálni.

Egyébként pedig nemcsak a vízügyi kezelésben lévő tárhelyeket kellene feltölteni, hanem a mélyfekvésű területeket általában. Persze a mezőgazdasági művelés megváltoztatása után, és akkor, amikor van hozzá vízhozam. Ahogy a búzát is akkor aratják, amikor megérik, úgy a vizeket is akkor lehet betárazni, amikor vannak.

Utoljára tavaly télen hat-hét milliárd köbméternyi többletvíz folyt el a Tiszán, ennek kivezetése elmaradt, pedig 2022-ben már bejutott a döntéshozatalhoz erre irányuló koncepciónk. Emlékezetes a Duna két nagy árhulláma tavaly az óriási aszály előtt és után – akkor már felmerült a víz kivezetése, de nem sikerült hirtelen területeket találni az árasztásokhoz.

A Prímás-sziget a Dunában Esztergomnál (forrás: Globetrotter19, CC BY-SA 3.0 Wikimedia Commons)

 

A nagyobbik baj, hogy azóta sem. A társadalmi nyomásnak is köszönhetően tél végén meghirdették a Vizet a tájba! programot, ami különösen örvendetes, de érdemi hatásához túl kell lépni az egyéni hajlandóságon és felelősségvállaláson. Koncepciózus állami szerepvállalás kell, a valós okok feltárásával és a gazdálkodói érdekeltség megteremtésével, de kötelező tájhasználati igazítással.

Minthogy valójában a domborzat, a vízjárás és az infrastruktúra mondja meg, hogy hol legyen a víz, s a gazdának ehhez kell igazodnia.

Hogyan vehetők rá a gazdák, hogy tartsák a vizet a tájban? Miért nem érzékelik, hogy ez akár már középtávon is elemi érdekük?

Egyrészt érzékelték, 2022 őszén már olyan hangulat volt, hogy ha jött volna egy koncepciózus kormányzati kommunikáció, ismeretterjesztéssel és szabályozásváltással, biztosítékokkal, akkor belekezdtek volna a szükséges változtatásokba. Aztán persze 2023 elég jó év volt, de hiába volt a termés, ha nem volt ára.

2024-ben megint aszály, de a központi felébredés elmaradt,

az államigazgatás nem merte felismerni, hogy nem a változtatás hozza a bajt, hanem ha nem változtatunk.

Másrészt nincs könnyű dolguk a gazdáknak és a társadalomnak, mert pont az ellenkezőjét tudja a köztudás több mint egy évszázad óta, így tanítják az általános iskoláktól az egyetemekig. Hogy a víz káros, a vizeket el kell vezetni, az egyenes a szép, a technológia mindent megold, nagy, erős traktorokkal, folyamatosan fejlesztett, „mindig vegyél újat” eszközökkel, most már digitalizációval, precíziósan minden megoldható. Sajnos – és ez a legfontosabb kritikám – ez a hozzáállás nem változott idénre sem, a reformok bejelentésével együtt sem. Az okok valós feltárása, a hibásan kihagyott folyamatok figyelembevétele még mindig nem történt meg.

Nehéz a gazdáktól elvárni, hogy okosabbak legyenek, mint az állami szakigazgatás – miközben az ágazat távirányított: a gazdák ma jobban függnek az előírásoktól és a támogatásoktól, valamint az iparszerű termelési rendszerektől, mint a természettől. Vannak persze sokan, akik észrevették, hogy a talaj tönkrement a gazdálkodásuk által, a vizet pedig elüldözték, de a többség, s pláne a rendszer által jobban védett „nagyon nagyok”

nehezen veszik észre, hogy a természet kihal alóluk.

Jó példa erre, hogy idén, az elmúlt évek és a nagyon száraz tél után sem csökkent érdemben a kukorica vetésterülete.