1888. október 17-én kelt meghívó levelében Vincent lerajzolja a szobáját.
Van Gogh művészkolóniáról álmodozott, amelyet 1888 elején a Lamartine téren lévő kis házban bérelt lakásában akart megvalósítani. A parkra néző, napfényes házban jól érezte magát, számos rajzot, akvarellt és egy festményt is készített róla. A műterem a földszinten volt, a lakószoba pedig az emeleten. Rávette a tulajdonost, hogy festesse a házat kívül sárgára, zöld ablakokkal. Ez lett a híres „sárga ház”. Van Gogh alig várja, hogy vendégszobájába megérkezzen barátja, Paul Gauguin, aki hosszas habozás után fogadja el a meghívást. Megérkezése után hamarosan vitákba keverednek, és ezután az elkeseredett Vincent dührohamában levágja a bal fülét. Erről a hivatalos verzióról az Országútban már írtam.
Azóta elolvastam az interneten Paul Gauguin 1903-ban megjelent Avant et après (Előtte és utána) című emlékiratát, amelyben Gauguin így írja le vitájuk kirobbanását: „Azon az estén elmentünk a kávéházba. Van Gogh könnyű abszintot ivott. Hirtelen fejemhez vágta poharát annak tartalmával.” Ezután Gauguin hazament, utána Van Gogh is, aki pillanatok alatt elaludt és csak másnap reggel ébredt fel, amikor bocsánatot kért barátjától az előző esten történtek miatt. Gauguin megbocsát neki, de szavaiból kitűnik, hogy képes lenne akár meg is ölni barátját, ha az kihozná a sodrából: „Örömmel megbocsátok, de a tegnapi jelenet megismétlődhet, és ha megüt, lehet, hogy nem tudok magamon uralkodni, és megfojtom.” Este, vacsora után Gauguin egyedül indul el levegőzni, amikor lépteket hall maga mögött: „Abban a pillanatban fordultam hátra, amikor Vincent kezében egy kinyitott borotvával rontott rám. Nagyon komoran nézhettem rá, mert megállt, és fejét lehajtva hazafutott.” Gauguin azon az éjszakán egy közeli szállodában aludt, és csak másnap szerzett tudomást a történtekről, amikor a sárga ház előtt nagy tömeget és rendőröket látott: „Ez történt: Van Gogh hazatért és azonnal levágta a fülét egészen a tövénél. Időbe telhetett, míg sikerült elállítania a vérzést, mert másnap több véres törölköző hevert a két lenti szoba kövén. A vér bemocskolta a két helyiséget és a hálószobánkba vezető kis lépcsőt. Amikor már olyan állapotban volt, hogy elhagyhatta a házat, egy szemébe húzott sapkával a fején egyenesen egy házhoz ment, ahol egy ismerős lakott és megtisztított fülét egy borítékban átadta az illetőnek. »Íme – mondta – egy emlék tőlem«, azután elfutott, hazatért, lefeküdt és elaludt.” Gauguin még elmondja, hogy egy rendőr kérdőre vonta, mit tett barátjával, ő pedig elmagyarázta, hogy Vincent maga vágta le saját fülét, és kérte a rendőrt, nagyon óvatosan ébressze fel, és közölje vele, hogy ő Párizsba ment, mert bizonyára kellemetlen lenne Vincentnek őt látnia. Ettől a pillanattól kezdve a rendőr a lehető legmegfelelőbb módon járt el – írja Gauguin −, orvosért és kocsiért küldött. Megemlékezésében gyanúsan bizonygatja ártatlanságát: „Sokszor faggattam lelkiismeretemet, és semmilyen szemrehányást nem tettem magamnak.”
Gauguin elbeszélése zavaros önigazolásnak tűnt számomra, s felmerült bennem a gyanú, hogy a közismerten hazudozó és minden erkölcsi gátlást nélkülöző festő titkolhat valamit. Rákerestem a Van Goghról szóló kutatásokra, és így fedeztem fel, hogy két német tudós, Hans Kaufmann és Rita Wildegans 2008 októberében megjelentetett egy Van Gogh füle című, 392 oldalas könyvet, alatta a titokzatos alcímmel: Paul Gauguin és a hallgatási paktum. Az interneten is olvasható könyvben a szerzők azt állítják, hogy nem a holland festő vágta le saját fülét, hanem Gauguin védekezve, a vita során dühösen rátámadt van Goghra, s vívókardjával lemetszette annak fülét. Miután a két barát megegyezett abban, hogy senkinek sem szólnak az incidensről, Gauguin a Rhône folyóba dobta kardját, majd pánikszerűen Párizsba utazott. Van Gogh azt remélte, barátja visszatér hozzá a sárga házba, ám az Tahitire költözött. A két német kutató leírja, hogy az esetnek egyetlen tanúja sem volt, hivatalos nyomozás sem történt, az öncsonkítás történetét a rendőrség Gauguin vallomása nyomán rekonstruálta. Nem sokkal a történtek után Arles egyik napilapja a rendőrségi jelentést közli: „1888. december 23-án egy holland származású, Arles-ban lakó festő fogott egy borotvát és levágta vele fülének egy részét.”
Kaufmannék elméletét látszik alátámasztani, hogy Paul Gauguin kitűnő vívó volt. Előtte és utána című írásában hosszan ecseteli, hogyan tanult meg vívni és milyen képességei vannak ezen a téren. Még tanácsokat is ad a vívás művészetéből: „Párbajban nem szabad speciális területekre támadni: minden számít. Arra kell gondolni, hogy a veszélyes vágások saját magunkra is veszélyt jelentenek. Az, aki jól védekezik és bölcsen riposztozik, nagyon ügyes vívó. Nincsenek kötelező testtartások: az ellenfél diktálja azt a pozíciót, amit fel kell venni.” Gauguin a legjobb mesterektől vett leckéket, ő maga pedig az orosz cár fiát is tanította vívásra Szentpéterváron. Mindezt azért érdemes megemlíteni, hogy hihetővé váljon: Gauguin képes volt egy jól irányzott kardcsapással úgy levágni van Gogh fülét, hogy az ne sérüljön meg a fején. Az is elgondolkodtató, hogy az ominózus borotva sohasem került elő. Az amsterdami Van Gogh Múzeumban kiállították Félix Grey doktor 1930. augusztus 18-án kelt levelét, amelyben egy rajz is mutatja, hogy Van Gogh az egész fülét levágta és a revolvert is, amely kioltotta a festő életét, a borotvának viszont nyoma sincs. Azért mondom a fegyverre, hogy „kioltotta az életét”, mert igaz, hogy tényként kezelik a festő öngyilkosságát, ám ez halálának csupán egyik verziója. Más feltevés szerint két kamasz, René és Gaston Secrétan lőtték le véletlenül Van Goghot, aki – mivel ismerte a fiúkat – nem akarta, hogy bántódásuk essék, így miután halálos sebesülést szenvedve még haza tudott menni, magára vállalta, hogy ő fordította a fegyvert maga ellen. Ez is adalék ahhoz, hogy Vincent milyen nagylelkű volt, és sohasem adta volna ki barátját az igazságszolgáltatásnak.
Ugyancsak Gauguin bűnösségét látszik alátámasztani az a tény, hogy egymás után két levélben is kérte Van Goghtól, küldje el neki vívófelszerelését: „Legközelebb, ha teheti, küldje el postai csomagban 2 vívómaszkomat és kesztyűimet, amit a kis szobában a felső polcon hagytam.” Majd néhány nappal később: „A tanulmányokkal, amiket szándékosan hagytam Arles-ban, ne foglalkozzon, mivel nem érdemes azokat küldözgetni. Ellenben a rajzfüzet, amiben jegyzetek is vannak, hasznosak számomra, és megköszönném, ha elküldené. Csakúgy, mint a 2 maszkot és kesztyűket.” Miért ez a sürgetés? Talán attól tartott Gauguin, hogyha megtalálják vívófelszerelését, felmerülhet a kérdés, hová lett a kard, és nyomozást indíthatnak a baleset ügyében. A kardról levelében nem tett említést, ami miatt feltételezhető, hogy azt magával vitte, amikor lóhalálában elhagyta Arles-t.
Egész fejezet szól a Van Gogh füle című könyvben arról, hogy Gauguin bizonyára lelkifurdalást érzett tette miatt, ezért több művében emlékeztetett barátja fülének levágására. 1901-ben, Tahitin festett Csendélet napraforgókkal egy karosszéken című festményéről a szerzők azt írják, hogy a képen látható karosszék kísértetiesen emlékeztet Van Gogh székére, amelyen a kék és fehér színű lepel olyan, mint egy szemfedő. Leghátul pedig egy titokzatos, sötétbarna, haldokló napraforgó kókadozik, benne élettelen, semmibe tekintő szemmel. Ez a szem lenne a kép legfontosabb eleme. Kaufmannék utalnak arra, hogy Gauguin egyik kedvenc írója Victor Hugo volt, aki 1859-ben A lelkiismeret című versében a bibliai Káinról ír, aki miután megöli testvérét, Ábelt, menekülni kíván Isten tekintete elől. A vers így fejeződik be:
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó.”
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
(Kardos László fordítása)
Konklúziójukban Kaufmannék a következőt írják: „A Csendélet napraforgókkal egy karosszéken című festményével Paul Gauguin az arles-i eseményekre emlékszik és az azokban játszott szégyenteljes szerepére. Még tíz évvel a tények után is szemmel láthatóan lelkifurdalást érez.” Gauguin festményének ezt az interpretálását – a könyv többi részével ellentétben – semmi sem támasztja alá. A szimbolikus kép mindenképpen számos értelmezésre ad lehetőséget.
