Pöttöm legényke voltam, szegény anyám még elkísérgetett minden reggel az iskolába, aztán este templomba is együtt mentünk. Én az oltárnál szolgáltam már egy ideje, amikor a régi világból hozzánk került Apátúr, a mi szeretett papunk elhatározta, hogy az adventi Jézuskavárást betlehemes játékkal is bensőségesebbé teszi. Így, utólag visszagondolva, valószínűleg ő írta az általunk megtanult darabot is, hiszen jeles író és költő volt ő. Még lapot is szerkesztett, mielőtt az ÁVH, megelégelvén tettrekészségét és népszerűségét, a kőszegi plébánosságból a kies Győrvárra helyeztette.

Győrvár katolikus temploma (forrás: Győrvár Darinko, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Ki más is lehetett volna a darab betanítója, mint az Apátúr, hiszen a falusi tanítók a hetvenes évek derekán már jó negyedszázada nem foglalkozhattak ilyen retrográd dolgokkal. A klerikális reakció elleni küzdelem ugyan már alábbhagyott, de azért Miklós Imrének, a villamoskalauzból lett államtitkárnak, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjének ébersége a régi volt, és a „bajszos püspökök”, a hivatal helyi képviselői is még működésben voltak.

Így aztán a szereplők jórészt a templomjáró szülők gyerekei közül kerültek ki, leginkább alsó tagozatosokat gyűjtött össze a feladatra az Apátúr. A géppel írott szövegkönyv sokszorosítása a régi, lilás indigóval történt, de az én két-három tőmondatomat nem kellett sokáig tanulgatni. Én voltam ugyanis a harmadik zsidó, mint ahogyan a komolyabb színházakban, darabokban is vannak mondjuk beszámozott alabárdosok. De azért én is megkaptam a szövegkönyvet (vajon hol lehet?), már csak azért is, hogy tudjam, ki után kell megszólalnom.

Egyes pásztoroknak, a Szent Család felnőtt tagjainak és a narrátor szerepét betöltő angyalnak jutott persze komolyabb szerep, amire felső tagozatosokat választottak ki. Szent Józsefet például az a Németh Józsi játszotta, akinek úgy emlékszem, már nyolcadikban serkent a szakálla. Lehet, hogy ezért is kapta meg a szerepet, mert náluk, a családban senki sem volt különösebben vallásos.

Az apa az italt szerette, ezért aztán a szülei néhány év múlva el is váltak, az asszony pedig elvitte Szent Józsefet az öccsével, Ferivel együtt néhány házzal odébb, ahová rövidesen az új apuka,

a szomszédos város hivatásos fúvósainak egyik kürtöse is megérkezett. Így a falu őt, a zenészt egyszerűen csak Kürtösnek hívta,

máig sem tudom a nevét, sajnos. A hangszerén játszani is csak egyszer láttam, pontosabban hallottam, amikor elég fiatalon elhalálozott a falu egyik jeles kommunistája. És a szigorúan ateista temetésre, ahol sok falusi mellett én is ott kíváncsiskodtam, levezényelték a körmendi fúvósokat is.

Betlehemezők (Fortepan, adományozó: Miklós Lajos)

 

No, de a betlehemes játéknál és Szent Józsefnél tartottunk, akiről még azt el kell mondani, hogy mostanság Kanadában él, s hegesztő a szakmája. Úgy került a világ túlsó felére, hogy a Kürtös, mivel jó kádernek számított, befizethette az új családját egy bécsi, IBUSZ-útra. Aztán, ahogyan az akkoriban másokkal is előfordult, szépen le is maradtak a csoporttól.

Én akkoriban ennek nem nagyon örültem, mert éppen nagyon összebarátkozóban voltam Ferivel. Ő a nagyapja teheneit hajtotta ki néhanapján a legelőre, ilyenkor aztán vittük magunkkal a spirálfüzetbe ragasztgatott, magazinokból kivágott autós képeinket. Ezeket cserélgettük egymás között, és arról ábrándoztunk, hogy majd ilyen autókkal fogunk száguldozni, ha nagyok leszünk.

Hogy aztán ez a Ferinek sikerült-e, azt már nem tudom. Annyit hallottam csak a régebben még hazajárogató Józsitól, hogy inni kezdett, és ott is hagyta rövidesen a családot. Elveszett a népek nagy olvasztótégelyében.

Mi pedig, akik a betlehemes játék régi szereplői közül még itt vagyunk, olykor, ha összetalálkozunk, felidézzük ezeket a dolgokat is. Felidézzük azokat a rettenetesen szürke hetvenes éveket, amikor gyerekek voltunk, a gondok még a felnőttek, a szüleink vállát nyomták, és nagy havak is voltak, meg olyan igazi, felhőtlenül boldog karácsonyok.

 

Nyitókép: Fortepan adományozó: Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték