Bőven benne voltunk még az „átkosban”, a hetvenes évek elején, amikor megérkezett Gasztonyba az Apátúr, dr. Székely László (1894–1991) címzetes apátplébános. Hetvennyolc éves volt már, de ezt mi, gyerekek, de talán még a falusiak sem tudták. Nem is lehetett látni rajta a kort, olyan volt, mint a keleti szerzetesek,
nyugalmat árasztott, és sugárzott belőle a szeretet.
Ilyenkor, húsvét környékén talán gyakrabban jelenik meg előttem törékeny alakja, magas homloka és hátrafésült, hófehér haja. Látom, amint a nagyszombati szertartások elején megszenteli a Bucsi nővérektől, a falu utolsó füstös konyhájából hozott parazsat. Mi, állandó ministránsok pedig végre levethettük azokat a rettenetes, műszálas, lila „skapulárékat”, előkerültek a szekrényből a piros csíkokkal és a szív felett, no meg a háton hímzéssel díszített fehér „karingjeink”. A szertartások végén, az akkoriban még igencsak népes körmenet után pedig jött az ima Engesztelésül az istenkáromlásokért, majd a hússzentelés.
Azt, hogy a gasztonyi húsvétokból mára már jobbára csak ez utóbbi marad meg, akkor még senki sem sejthette. Mint ahogy azt is csak kevesen tudhatták, mekkora kincs érkezett 1972-ben, az Állami Egyházügyi Hivatal kegyes jóváhagyásával Győrvárról Gasztonyba. Mert így utólag végiggondolva,
az Apátúr bizony a Jóisten adománya, valóságos kincs volt, amit a már egy ideje pap nélkül lévő falunak juttatott.
(A fiatalok által is kedvelt egykori szalézi szerzetes, Szalay Géza néhány évvel korábban gyomorrákban halt meg, ott nyugszik a gasztonyi temetőben.)
A Szent Egyed-dóm Grazban (Wikipédia)
No de nem tudtuk megérkezésekor azt sem az Apátúrról, hogy Pesten, iparoscsaládban született, és a szombathelyi arisztokrata megyés püspök, Mikes János révén Grazban végezhette el a teológiát, ahol aztán a doktori címét is megszerezte. Győrvárról tudni lehetett, de arról, hogy
lelki igazgató és teológiai tanár volt a szombathelyi szemináriumban, majd 1938 és 1952 között Kőszeg plébánosaként működött,
már kevesen tudtak. Talán csak a régi kántortanító és a tájékozottabb „pógárok” (ilyen néven illették egymást a régi gasztonyi családok maradékai) tudtak ezekről a dolgokról, mi, akik megérkezése után rögtön ministránsai lettünk, biztosan nem.
Kőszeg plébániatemploma (Fortepan, adományozó: Belházy Miklós)
De hát miért is érdekelte volna abban az indiános világban élő, a felszegiekkel háborúzó, az akkori néhány hetilapból papírgyűjtéskor autókat ábrázoló képeket kivágó és felragasztó gyerekeket az, hogy ki is változtatja át a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé? Mi megtiszteltetésnek vettük, hogy ott lehetünk a nagy csoda közvetlen közelében, meg aztán jó volt találkozni mindennap fél órával az esti mise előtt, és még játszani valamit. Zseblámpás bújócskát mondjuk, amikor már hamar sötétedett, vagy világosban snúroztunk, amikor már hozzáfértünk néhány fillérhez is.
A plébánia hatvanas években a falu által épített, komfortos kádárkockája pont kétháznyira van a templomtól, és mi nem tudtuk, hogy az Apátúr azért is került hozzánk, mert a győrvári paplak vagy háromszáz esztendős volt, és sohasem tudták rendesen kifűteni. Azt sem tudtuk természetesen, hogy
az Apáturat a kőszegi kommunisták távolíttatták el 1952-ben a hegyoldali ódon városból, mert az emberek nagyobbik része inkább neki hitt, mint Rákosi Mátyásnak.
Különösen fájó volt a kompártnak (az Apátúr csak így nevezte őket), hogy a vélhetően az ÁVH által felgyújtott kálváriatemplomot, vezetésével és tevékeny részvételével rekordidő alatt építették újjá a hívei.
A kőszegi Kálváriatemplom (Fortepan, adományozó: Tóth Károly)
Kőszegi működéséről – amiben benne foglaltatik a II. világháború zűrzavaros vége, a bekövetkező orosz megszállás és a zabrálások, erőszakolások ideje is, no meg a kommunista hatalomátvétel – visszaemlékezéseiből is értesülhetünk. A 2015-ben végre kiadott Kőszegi krónika, 1938–1952, Székely László apátplébános feljegyzései című munka igazi, harag és részrehajlás nélküli, finom humorral is átszőtt korrajz, lebilincselő olvasmány. Különösen a városi nemzeti bizottság elnökeként az orosz helyőrséggel és a szervezkedő, egyre több hatalomhoz jutó kommunistákkal való küzdelméről szóló bejegyzések érdemelnek figyelmet.
Győrvár katolikus temploma (Wikipédia)
Hogy aztán jöjjön két évtizednyi győrvári száműzetés, ahol az Apátúr hamar feltalálja magát, de megtalálják egykori tanítványai, író- és költőtársai is. Mert kőszegi plébánosként verseskötetekből vagy négyet is publikált, és főhőse, Paca Palkó is ugyanennyi mesekönyvében tanította és nevettette meg a gyerekeket. Nem mellesleg felfedezte a gimnazista Weöres Sándort is, akivel mindvégig tartotta a kapcsolatot.
Weöres a már Gasztonyban, a Szent Családról írt verses elbeszélését is páratlan, „örökértékű” munkának nevezte
egy írásában. Még Győrváron állította össze Mikes János megyés püspökről szóló visszaemlékezését, akivel a grazi tanulmányai után Szombathelyen együtt is dolgozott. Az erdélyi gróf családi hátterét és áldozópapi, püspöki működését is részletesen bemutató munkát a Magyar Nyugat Könyvkiadó adta ki 2009-ben először.
Az Apátúr aztán megírta Győrvári krónikáját is, melynek kiadására 2018-ig kellett várnunk. Jóval hamarabb, még a kilencvenes évek elején megjelent a Gasztony történetéről írott, részletgazdag munkája is, az önkormányzat által kiadott, a falut bemutató kötetben. Itt, ahogyan a Győrvárról szóló munka esetében is, a levéltári források, a szakirodalom mellett döntően
az idősek visszaemlékezéseire támaszkodik, ezek nyomán pedig sokszor az 1700-as évekig is vissza tud menni.
Mert nem volt egy otthon ülő, Isten nagyságán fotelben elmélkedő paptípus. Ha az időjárás engedte, folyton mozgásban volt, sorban felkereste az összes családot a faluban, köztük az ateistákat és kommunistákat is, akik bizony ajtót is nyitottak neki. De megjelent a szezonális munkálatoknál, megáldotta a patakparti földeken kapáló, szénát szárogató asszonyokat. Ott volt a templom felújításánál is, amin a falusiak dolgoztak, a rég nem látott kalákában, mert akkor még lehetett.
Székely László apát (a szerző archívumából)
Olykor pedig, látva a jóra való restséget, az erkölcsök hanyatlását, bizony haragosan villogott az a fekete, SZTK-keretes szemüveg. Olyan is előfordult, hogy a prédikáció alatt a szószéket is megverte ez a törékeny ember, a hívek pedig behúzták a nyakukat, mert tudták, hogy igaza van mindenben. Ránk, kitartó ministránsaira is mindig odafigyelt. Apró ajándékokat hozott, egyszer-egyszer pedig sorsolást is rendezett, ahol egy kalapból kellett kihúzni annak a tárgynak cédulára felírt nevét, amit nekünk szánt.
Egy ilyen alkalommal, a hetvenes évek végén a kőszegi hegyekben való barangolásaihoz használt katonai iránytűje és kiszolgált,
amerikai gyártmányú írógépe is a tombola céduláira került. Ez utóbbit e sorok írója nyerte, remek darab, működik ma is.
Egyszer talán, egy gasztonyi, remélhetőleg még idén felavatott emléktábla után valahol (Kőszegen, Győrváron vagy Gasztonyban – hely lenne bőven a parókiákon) egy emlékszobát is berendeznek neki. No, akkor a segítségem mellett felajánlom majd a tőle kapott írógépemet is.
