Fiatalon és korosodó fejjel is jellemző volt rá, hogy sosem mondott senkire rosszat. Idősödő szülők egyetlen gyermekeként Budapesten született 1955-ben. Édesapja jogász, pénzügyi tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban. Édesanyja fia tehetségének kibontakozásáért mindent megtett. Az ötvenes évek fenyegetőzéseivel mit sem törődve a család minden vasár- és ünnepnapon ott volt a misén, fiukat a piaristákhoz adták gimnáziumba.
István atya gyermekkora óta kötődött a Felső-Krisztinavároshoz. A saját egyházmegyéjéből elüldözött, az azóta elbontott, szerény Csörsz utcai kápolnában menedéket talált Abai Imre atya volt első papi példaképe, de mint utóbb megtudta,
édesapja titokban azért imádkozott, hogy beteljesületlen gyermekkori álma fia papi hivatásában teljesedjen ki.
Édesanyja inkább orvosnak vagy mérnöknek taníttatta volna, de elfogadta a választását. Pákozdi István gyermekkorától készült a papi hivatásra, már kisgyermek korában oltárt, pezsgőspohárból kelyhet készített magának.
Nemigen hagyta magát kényeztetni, egy interjúban azonban megvallotta, mennyire becsüli anyja tisztaságát, rendszeretetét, mások iránti ajándékozó jóságát. „Amíg egészséges volt, nem ment el tőlünk senki úgy, hogy ne csomagolt volna neki egy kis süteményt.” Megemlékezett arról is, hogy édesanyja kedvenc virága a frézia volt.
Pappá szentelése Budapesten történt 1978-ban, s rövid balassagyarmati káplánság után – mint barátja, Kertész Péter csepeli plébános gyászmiséjének homíliájában elmondta –, felkészültségét, szorgalmát látva Lékai László bíboros személyesen választotta ki felsőbb római tanulmányokra.
A háborút követő több évtizednyi szünet után ő volt az első, aki doktori fokozatot szerzett Rómában.
Papi hivatása római tanulmányai során a liturgia szépségének mély ismeretével gazdagodott, amit később könyvében osztott meg olvasóival.
Tudását a papnevelésben, esztergomi szemináriumi prefektusként, később az egyetemi ifjúság szervező lelkészeként osztotta meg jó pedagógiával, s nagy lelkesedéssel. Mint Kertész Péter felidézte, megkereste azokat a lelkeket, akik megértették, befogadták, továbbvitték a tanítását, gondolatait, amelyeket valamikor ő is azért kapott, hogy továbbadja. Sokakat erősített meg a hitében, megszámlálhatatlan egyetemista fiatal kötődött hozzá, akik esküvőjükre, gyermekeik keresztelőjére is őt hívták meg.
A katolikus média megszervezésének meghatározó személyisége volt, a püspöki kar tévéreferenseként
ő volt például Szent II. János Pál „magyar hangja”,
közvetített magyarországi látogatásának eseményeiről, szentté avatásokról és a pápa megrendítő halálának óráiról.
Esztergomi teológiai tanársága idején a Főszékesegyházi Könyvtár gondját is magára vállalta. A már elárvult értékes gyűjtemény sem volt számára idegen terület. Sokoldalú felkészültségére jellemző, hogy 1996-tól az Érseki Bíróság bírája, 2004-től a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára és tanszékvezetője is volt.
1986-ban érseki tanácsos címmel tüntette ki főpásztora, 1994-ben pápai káplán kitüntetésben részesült. 2020-tól haláláig a Budapest-Felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia plébánosa volt.
Mint Szerdahelyi Csongor az egyházközség nevében tőle búcsúzva felidézte, 65 évesen, 25 évnyi egyetemi lelkészi szolgálatot követően úgy érkezett haza, plébánosnak a felsőkrisztinavárosi plébániára, hogy
még fiatalnak érzi magát, van tíz éve, hogy plébánosuk legyen. A Jóisten ebből kettőt adott, de az teljes értékű volt.
A plébániai közösség, a liturgia, a templom olyan szép változáson ment át, amiért valamennyien hálásak István atyának, aki a talentumait valóban jól használta. A plébániai közösség körében, otthon, együtt élhette meg a halálos betegség nehéz, örökkévalóságba vezető útját.
Kertész Péter homíliájában majd fél évszázados barátságukra emlékezett vissza, egykori találkozására a hűséges, becsületes, egyházát szerető, azt szolgálni akaró, szülei felé nagy tisztelettel forduló fiatalemberrel, azután tucatnyi paptestvér emlékezetes, rendszeres havi találkozóira, a testvéri szeretet kötelékére.
Betegségének keresztjét hordozva is példát mutatott, ekkor sem vonakodott semmilyen munkától, tehertől. Még idén február elején is személyesen részesítette Balázs-áldásban a híveket. Meggyötörten, összetörten, de szívvel-lélekkel ott volt övéi között a plébániai múzeum átadási ünnepségén is.
Pákozdi István atya lapunk megbecsült szerzője volt, aki tavaly november végén, az egyházi évről írt ismertetőjében már személyes keresztjét hordozva intette olvasóinkat:
„Az idő Isten ajándéka, korlátozottan kapunk belőle, jól kell felhasználnunk, mert hamar vége szakad.
(…) Így tekintünk reménnyel eltelve és tettre készen a jövőbe, felelősséget érezve minden ember üdvösségéért.”
Egy másik cikkében az eleven liturgia mellett foglalt állást: „A katolikus egyház élő liturgiája állandóan fejlődik, alakul, nem merevedhet meg.” Az új misekönyv és olvasmányos könyvek „a régi, ősi kincsekből többet merítettek és tettek közkinccsé, mint a trienti Misszálé…”
Halála előtt néhány nappal tiszta fővel, hittel és reménnyel eltelve vallott betegségéről és az örök életbe vetett hitéről Zsuffa Tünde Kardinális kérdések című műsorában. Időt kapott arra, hogy szembesüljön életével, feladataival, s hogy mindent elrendezzen az életében, ami emberileg lehetséges.
Belon Gellért fohászát idézte:
Hiszem, hogy ebben a mulandó
világban
az örökkévalóság szunnyad,
mint magban a tavasz,
mint gyökérben a pompázó fa,
és abban azt adod meg, aminek
hiánya
most a legnagyobb nyomorúságunk!
Az örök életben megadod
a jónak jutalmát,
a bűnnek büntetését,
felderíted a titkokat, sötétségeket.
Betöltöd lelkünket
Isteni Lényed minden pillanatban
új távlatokban megnyíló feltárulásával,
úgy, mint az Örök Bölcsesség,
az Ige látja szentséges életedet.
Betöltesz a mindenen átáradó,
mindent magával sodró
szeretet szent áramlásával,
miként azt a Szeretet
Szentlelkének viharzása teszi.
Hiszem a kiteljesülő,
mindig új,
mindig friss,
újságában és frissességében azonban
soha nem változó
véget nem érő
örök életet Benned
örök Atya, Fiú, Szentlélekisten. Amen.
Pákó atya, ahogy régi és új diákjai hívták, mindig elérzékenyült, amikor a fiatalok a Rejts most el a szárnyad alá című dalt énekelték, s kérte, temetésén is ezt játssza el a „Fege”. „Az örökkévalóság vár rám, mi többet kérhetek Tőle?” – üzeni tanítványainak és híveinek.
Pákozdi István Jelenits István piarista atyának, akitől a teológia szilárd alapjait tanulta, a piarista diákok számára írt imájával búcsúzott barátaitól:
Uram, Istenem, Tiéd az éjszaka és Tiéd
Uram, Istenem!
Tiéd az éjszaka, és tiéd a nappal;
kezed műve a hajnali harmatcsepp és a Nap.
Add, hogy ma egész nap jókedvű és tiszta legyek,
a Világosság fia!
Köszönöm, hogy vagy, és hogy megteremtettél engem is.
Légy mindig jó hozzám,
és a te irgalmas szereteted ragyogjon mindig fölöttem!
Óvj meg a bűntől a mai napon, tölts el a te Lelkeddel!
Jó akarok lenni, hogy örömöd teljék bennem,
és szeretni akarlak téged, Uram. Ámen.
Tanítványai és a hívők sokasága imádságos lélekkel kísérik Urához.
