A szilveszteri mulatságra készülődve nem nagyon figyelünk arra, hogy az egyházi év nem ekkor, hanem az utolsó évközi vasárnapot, Krisztus Király ünnepét követő szombattal zárul, s másnap, Advent első vasárnapjával kezdődik egy új egyházi év. Ezt a váltást nem pezsgővel és petárdákkal ünnepeljük. Épp ellenkezőleg:

komoly magunkba fordulással, reflektálással arra, hogy az idő Isten ajándéka, korlátozottan kapunk belőle,

jól kell felhasználnunk, mert hamar vége szakad.

Az egyházi év (vagy liturgikus év) Isten üdvösségszerző tetteire való ünnepi megemlékezés az egész év leforgásán keresztül. A szó először Johannes Pomarius evangélikus lelkész szentírás-magyarázataiban tűnt fel (Wittenberg, 1585), és az egyházi élet menetét jelentette a kereskedők e világi idejével szemben. Ugyanakkor az év „világi” ideje is a Teremtő ajándéka és kötelezettség is egyben. Ismert még az „Úr éve” kifejezés is. – Az egyházi év kezdetének ma advent első vasárnapját tekintjük.

Ez nem volt mindig így. A középkorban a keresztény országokban még a polgári év kezdete sem volt teljesen egységes, pedig már Gaius Julius Caesar Juliánus-naptára a régi római év kezdetét március elsejéről január elsejére hozta előre (Kr. e. 45-től). Amikor a X–XI. századtól kezdve egyre inkább szokássá vált, hogy a liturgikus könyvek elejére advent első vasárnapjának szövegei kerültek, akkor jutottak el lassan ahhoz a szemlélethez, hogy az egyházi év adventtal kezdődjék. A bizánci egyház a zsolozsmás énekeket a változatlan egyházi évben a tizenkét kötetes Méneákban szeptember elsején kezdi, a bizánci császári korszak évkezdete szerint.

Az egész egyházi év szíve Krisztus húsvéti misztériuma, amely minden ember üdvösségének fő forrása. Az Egyház, azért, hogy Krisztus üdvözítő művét hirdesse és megjelenítse, kijelölt az évben egy szilárd pontot az egyes emlékünnepek számára, ezzel biztosítva évenkénti megünneplésüket. Az időbeli meghatározást részint a Szentírás javasolta, részint történelmileg kialakult konvenciókon alapult, ezért meg is lehet változtatni, ha szükséges.

A karácsonyi ünnepkörrel kezdődő egyházi év azt a széles körben elfogadott, ugyanakkor téves véleményt terjesztette el, hogy az ünnepek évköre Jézus életének kateketikai lemásolása, „Jézus életéről szóló vallásos játék az év folyamába ügyesen belekomponálva, a mi lelki örömünkre” (A. Häußling).

Az egyházi év minden ünnepén sokkal inkább az Úr húsvéti misztériumával való találkozásról van szó.

Így emlékezünk meg és így adunk hálát a történelemben megjelent üdvösségnek, és így tekintünk reménnyel eltelve és tettre készen a jövőbe, felelősséget érezve minden ember üdvösségéért.

Ami az egyházi év szerkezetét illeti, alapját kezdetektől fogva a vasárnapok képzik. Ez az a nap, amelyen az Egyház az Úr szenvedésen és halálon túli húsvéti győzelmére emlékezik (heti húsvét). Már az első században kialakult a húsvét évi ünnepe, amelynek előkészülete a negyvennapos böjt (nagyböjt), ünnepélyes utóhangja pedig az ötvennapos húsvéti időszak. A II. század közepén alakult ki a vértanúk, az apostolok és egyéb szentek évenkénti ünnepe (a szentek tisztelete). Ezeknek is van húsvéti jellege, amennyiben életükben és halálukban az Úr húsvéti misztériuma válik eredményessé és láthatóvá.

A IV. században keleten és nyugaton szinte egyszerre keletkezett epifánia (vízkereszt) és karácsony ünnepe mint emlékezés az Úr születésére és megjelenésére. Később született advent és az ünnepet követő karácsonyi ünnepkör. Ezzel a két születési ünneppel együtt megjelentek az első Mária-ünnepek is. A négy évszak körülbelüli kezdetét ünneplik az évnegyedes idők. A két ünnepkör közti időt évközi időnek nevezzük, amely harmincnégy hétből áll. Az egyházi év új rendje 1969-ben lépett érvénybe Az egyházi év és naptár alapvető rendje által, amit bevettek az új misekönyvbe (1970) és zsolozsmáskönyvbe is (1970).

Az egyházi év vége a világ vége gondolatával társul, a végítélettel, életünknek és a történelemnek befejezésével. Apokaliptikus részleteket olvasunk ilyenkor a Szentírásból (Dániel próféta könyvéből, az evangéliumok végítéletről szóló tanításait). Mintha arra figyelmeztetne az Egyház: a te időd is véget ér egyszer, gondolj az üdvösségedre!

Az új egyházi év ezt a gondolatkört folytatja, advent első vasárnapján mindig a virrasztást,

a készenlétet hangsúlyozva és jelezve Krisztus második eljövetelének tényét,

amelynek első mozzanata megváltásunk kezdete, a Megtestesülés, a karácsonyi misztérium, Jézus születése.

A múlt század nagy liturgikusa, a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjának előkészítője, Parsch Pius klosterneuburgi ágostonos szerzetes az Üdvösség éve című háromkötetes művében írja: „Amit az évszakok jelentenek a természet számára, az az egyházi év a mi lelki életünkben… életünk megszentelése… az üdvösség éve.” Krisztus Király ünnepe megkoronázza, lezárja az egyházi évet, ugyanakkor az advent egy új ciklus nyitánya, Krisztus újra belép az életünkbe.

A középkorban egyes misekönyvek a jeruzsálemi bevonulás evangéliumát olvastatták az első vasárnap: ahogy Jézus belép a szent városba, úgy lép be a mi életünkbe is, hogy azután szenvedésével, halálával és feltámadásával megváltson minket. A liturgikus szakember szavai szerint: „Az Egyházban mi magunk vagyunk Jeruzsálem városa, amelyet felkeres a király, mi vagyunk a menyasszony, akit megszabadít, és a menyegzőre vezet.”

Az új egyházi év nagy reménységet tartogat számunkra: a hajnalhasadásból kezd felfelé ívelni, fölragyog karácsonykor, delelőre jut vízkeresztkor, s utána lefelé halad gyertyaszentelő boldogasszony ünnepéig.

Krisztus az igazi Nap, ő áll a központban, az adventi hajnali derengésbe burkolódzik, karácsony a napforduló és a napfelkelte,

epifánia a nap delelése, gyertyaszentelővel pedig már a szenvedés, a halál esti pírja ragyog – ahogy Parsch Pius atya írja. A liturgia „szent játékában” elindul, jön (advent első hete), már közel van (advent második, harmadik és negyedik hete), megjelenik (karácsony), és kinyilvánul dicsőségében (vízkereszt).

E mögött a szerény, diszkrét, de lüktető ünnepi mozgás mögött ott rejtőzik az élő Krisztus, „hogy életünk legyen és bőségben legyen!” (Jn 10,10). Talán még az is ideillik, amit Keresztelő János mond: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem!” (Jn 3,30)