Vita a liturgiáról

Mike Károly

Ferenc pápa és a régi liturgia

„Emészt a buzgóság házadért” (Jn 2,17) 

Egyetlen katolikus hívő sem örülhet, ha vita dúl a liturgiáról, amely a második vatikáni zsinat szép szavaival „az a csúcspont, amely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”. Ezt a konszenzusigényt tükrözte, hogy a zsinati atyák sok átdolgozás után nagy többséggel fogadták el a liturgia „megújításának és ápolásának általános elveit” megfogalmazó „apostoli konstitúciót”.

A Sacrosanctum Concilium elveinek gyakorlatba ültetésekor azonban Szent VI. Pál pápának már nem sikerült megőriznie ezt a konszenzust. Az új liturgikus könyveket kidolgozó bizottságban erősen reformista szemlélet érvényesült. Olyannyira, hogy a végeredményről mind a támogatói, mind az ellenzői mint „új miséről” beszéltek. Nem maradt el a zsinat konzervatív szárnyának kritikája, amelyet markáns formában fogalmazott meg
Ottaviani bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi vezetője a nevéhez fűződő „intervencióban”. A pápa bevezette a reformot, de szembesülnie kellett azzal, hogy papok és hívők egyes csoportjai ragaszkodnak a reform előtti liturgikus formákhoz.

Mit tehet egy „szabályozó hatóság” részleges ellenállás esetén? A leginkább tiltakozókat „kivételes engedéllyel” felmenti – legalábbis egy időre – az új szabályok követése alól. Ezt a stratégiát követte VI. Pál is. Ha szűk körben is, de engedett a kéréseknek. Így de facto megkezdődött a római rítus régi és új formájának együttélése.

Az együttélésbe kezdettől kódolva volt a feszültség, hiszen az mindenkit folyamatosan emlékeztetett a megvalósult reform ellentétes megítélésére. A pápa azonban arra számított, hogy az idő előrehaladtával kihalnak a régi rítushoz ragaszkodók, így a feszültség és megosztottság is elmúlik. Nos, nem múlt el, és ma jó okunk van feltételezni, hogy nem is fog. Legalábbis addig, amíg nem valósul meg valamilyen módon – XVI. Benedek pápa szavaival – a liturgikus „reform reformja”.

Az 1980-as évekre megszilárdult ugyan az új rítus helyzete, de az is világossá vált, hogy a régihez ragaszkodó kisebb papi és laikus csoportok hosszú távú fennmaradására kell számítani. Egyedi kivételekkel és kivárással nem oldható meg a „probléma”, amit jelentenek. Szent II. János Pál erre reagálva a tartós együttélés szabályai felé mozdult el, elismerve, hogy jogos igény lehet a hívők részéről a régi liturgikus formák követése. A püspököket pedig felhatalmazta, hogy a papok vagy a hívek kifejezett kérésére, a Szentszékkel egyeztetve, korlátozott keretek között teret adjanak neki. De feltételül szabta, hogy régi misét ünneplőknek el kell ismerniük az új általános szabályozást: a megreformált miseformát is érvényesnek és legitimnek.

Persze minden szabályozás annyit ér, amennyit alkalmaznak belőle. Saját területén a püspök felelős a liturgiáért, ezért sok múlik rajta.

Számos püspök pedig – Ratzinger bíboros akkori erős szavaival – „leprásként bánt” azokkal, akik a régi formájú „liturgia fennmaradásán munkálkodnak, vagy részt vesznek benne”. (Joseph Ratzinger: Isten és a világ. Hit és élet korunkban, 2004, 382.) Mindenesetre az érintettek továbbra sem voltak sokan, ezért a konfliktus léptéke sem volt nagy.

A 2000-es évek elejétől azonban új jelenség bontakozott ki. Egyre több fiatal laikust, szeminaristát és fiatal papot kezdett vonzani a régi rítus. A „hagyományos latin mise” mozgalma csörgedező patakból egyre inkább folyóvá duzzadt. Egyértelművé vált, hogy nem csak idősek ragaszkodnak a régi formához megszokásból, érzelmi okokból. Sok fiatal már az új rítusban nőtt fel, és attól fordult „vissza” a régihez. A változásnak lendületet adott XVI. Benedek pápává választása is, aki maga is igen kritikusan ítélte meg a liturgikus reformot. Úgy vélte, a reform túlságosan radikálisan szakított a római katolikus egyház liturgikus örökségével, és utóbbi megőrzését segítheti a régi miseforma továbbélése.

A 2007-ben kiadott új szabályozás, a Summorum pontificum lényegében egyformán értékesnek ismerte el a reform előtti és a megreformált rítust, amelyek egymás mellett élhetnek és „kölcsönösen gazdagíthatják egymást”. A gyakorlatban megmaradt a novus ordo elsőbbsége, amelyet Benedek a római rítus „rendes” formájaként definiált, a régi liturgiát pedig mint „rendkívüli formát” határozta meg. Kimondta továbbá a hívek és a papok általános jogát, hogy kérjék, illetve celebrálják a „rendkívüli formát”, feltéve, hogy az nem akadályozza a hívek hozzáférését a „rendes formához”. Sok múlt persze továbbra is a püspökökön, de a pápai „liberalizálásnak” megvolt a hatása.

Benedek azonban tisztában volt vele, hogy az új szabályozás instabil és átmeneti. Miért? Azért, mert a két rítusforma mintegy kritikus felkiáltójelként áll szemben a másikkal. Együttes jelenlétük a liturgikus reform kudarcát vagy – mondjuk így – korlátozott sikerét fejezi ki. Benedek új liturgikus mozgalmat sürgetett, amely elvezethet a „reform reformjához”, egy új szintézishez, ami a VI. Pál-féle reform konzervatív kritikáját is figyelembe veszi.

Hogy milyen rögös az e felé vezető út, gyorsan kiderült. A régi rítus tábora dinamikusan nőtt – sok országban, főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában feltűnően ellenpontozva a „főáram” egyre jobban kiürülő szemináriumait és templomi padsorait. A régi rítus párhuzamos jelenléte azonban nem könnyű lelkipásztori helyzet egy püspöknek, esetleg púp a hátán, vagy éppen saját, az új liturgiához kapcsolódó törekvéseit keresztezi.

Ferenc pápa „meghallotta” a püspökök panaszait. Annál is könnyebben, mert nem osztja elődje konzervatív kritikáját a liturgikus reformról. Traditiones custodes kezdetű, ez év nyarán kiadott apostoli levelében nem egyszerűen visszaszigorított, hanem kifejezetten tévútnak nevezte Benedek politikáját. Már korábban jelezte, hogy felejtsük el a „reformok reformját”! Most pedig egyértelműen kimondta: úgy gondolja, hogy az 1970-es liturgikus reform megvalósította a zsinat döntéseit, ezért minden hívőnek el kell fogadni annak eredményét, mint a „római rítus lex orandijának [imádsági szabályának] egyetlen kifejeződési formáját”. A már meglévő közösségek alapos vizsgálat és újraengedélyezés után még tovább működhetnek, de csak amíg „időre van szükségük ahhoz, hogy visszatérjenek” az új rítushoz. Új csoportokban, plébániákon pedig már nem jelenhet meg a régi liturgia.

Ezzel Ferenc pápa visszatért a reformer VI. Pál pápának ahhoz a gondolatához, hogy a régi rítusforma belátható időn belül „kihal”. Jelentős változás azonban, hogy azóta kiderült: esze ágában sincs kihalni. Ellenkezőleg: vonzóbb, mint az „eltörlése” óta bármikor. Ráadásul Ferenc – még élő – elődje fontos értéknek tartotta párhuzamos fenntartását, és éppen a zsinat „valódi céljaira” hivatkozva érvelt mellette. Maga
Ferenc pedig más kérdésekben a türelem, a nyitottság és a párbeszéd szószólójaként lépett fel.

Mindezek a tényezők feltehetően növelik az ellenállást az új szabályozással szemben, és sok püspök lelkesedését visszafogják a végrehajtása során. Ezzel együtt a repressziónak persze meglesz a maga hatása.

A kérdés az, hogyan tovább? Bár Ferenc pápa arra hivatkozik, hogy előre kell tekinteni, nem a múlttal foglalkozni, mégis mintha most ő próbálná meg visszaforgatni az idő kerekét. Mintha ő próbálná meg az órát újra 1970-re állítani. Ugyanazt csinálni, mint az akkori pápa, csak most már nagyobb elhatározással. Jó okunk van azt gondolni, hogy ami akkor nem ment, most még kevésbé fog menni.

Nem egyszerűen a római katolikus egyházon belüli erőviszonyok miatt. Hanem azért, mert a régi rítushoz ragaszkodóknak megvan a maguk makacs igazsága.

Ahogyan 2016-ban, immár emeritus pápaként az Utolsó beszélgetésekben XVI. Benedek fogalmazott: „Ami az Egyházban korábban az emberek számára a legszentebb volt, nem válhat hirtelen betiltottá. Egy társadalom, amely a korábban lényegesnek tartottakat egyszer csak tiltottnak tekinti, nem maradhat fenn..., fontos, hogy az Egyház önmagában, a saját múltjával legyen egységben.” (XVI. Benedek: Utolsó beszélgetések – Peter Seewalddal, 2016,
232.) Más szóval a római katolikus egyháznak nemcsak térben kell a hívek „szent, egyetemes és apostoli” liturgikus közösségét fenntartania, hanem időben is. Ezért nincs más járható út, mint a türelmes együttélés és – igen! – a párbeszéd.

Benedek pápa jó két évtizede, még bíborosként nagy hatású könyvet írt a liturgikus hagyomány fontosságáról A liturgia szelleme címmel. Nos, azt mondhatjuk, a régi liturgia szelleme kiszabadult a palackból. Ferenc pápa sem fogja tudni oda visszagyömöszölni.

***

Pákozdi István

Kívánatos rend

Mike Károly közgazdász kis tanulmánya Ferenc pápa új motu propriója kapcsán született (Traditiones Custodes). Sok igazságot tartalmaz a cikk, ám utolsó mondata árulkodó, miszerint „a régi liturgia szelleme kiszabadult a palackból. Ferenc pápa sem fogja tudni oda visszagyömöszölni…” – elárulja a közgazdasághoz értő, ám az ekléziasztikusságban (igazi egyházias szellemben) még fejlődésre szoruló szerző jóslatának megalapozatlanságát.

A jelen Péter-utód, a pápa semmit sem akar „visszagyömöszölni”, csak éppen rendet akar tenni a liturgia különböző formáinak gyakorlói között egyre mélyebben tátongó szakadék megszüntetésére. Ezt ő látja a világegyház egyetemes tapasztalata alapján (püspökök, teológusok véleményének meghallgatása után). Neki kell látnia, mert ő felel a római katolikus egyház egységéért, amelynek első számú pásztora és művelője, letéteményese.

Nem igaz, hogy már Szent VI. Pál pápa szolgálata alatt „nem sikerült megőriznie a konszenzust” a haladók és a maradni akarók között; az utóbbiak a már „becsontosodott” öregek, kisebbségben voltak. Jól emlékszem az 1960-as évek végének „eufóriájára”, amely a novus ordo – a cikk szerzője által „új misének” nevezett módosított liturgia – bevezetése során kialakult. Mindenki, de mindenki úgy vélte: „végre valahára!” A legjózanabb, hagyományos alapokon álló tudós papok elsöprő többsége kifejezetten örült a logikusabbá, egyszerűbbé, átláthatóbbá, érthetőbbé tett liturgikus formának (például a lépcsőima többször ismételt Confiteorjai helyett a bűnbánati liturgia hívek számára érthető új formájának); nem is beszélve a Biblia gazdag tárháza felnyitásának, a bevezetett új olvasmányrenddel (A–B–C év, hétköznapok nem egy héten át ismételt azonos lekciói és evangéliumai helyébe.). Senki nem gondolta, hogy ötven évvel a Zsinat  után az új nemzedék, amelynek már semmi tapasztalata nem lehetett a régi latin (trienti) formáról, szembeszállva szüleik, tanáraik, papjaik gyakorlatával igényt nyújt be a korábbi forma továbbéltetésére, gyakorlására, olykor minden latintudás, mély liturgikus ismeret nélkül, csak annak külsőségei, tetszetőssége miatt.

A vetus ordo elővétele, használatba iktatása „egyre több fiatal laikust, szeminaristát és fiatal papot kezdett vonzani…” Ezzel is vitába lehetne szállni: elvétve alakultak ki kisebb közösségek a régi rítus művelésére, ahol valóban csoportosultak emberek (latintanárok, a szent zene művelői, de igen sok sarlatán, dilettáns is), akik közül valóban lettek új hivatások is (kérdés, mennyire lelkipásztori beállítottságúak, nemcsak az öltözködésre, a külső formákra „utazó” műkedvelő lelkek). Hol van ezek száma a világegyház összes plébániai közösségéhez, akik örömmel gyakorolják a Zsinat  után kialakult formát, és eszük ágában sincs visszatérni a régihez?

XVI. Benedek pápa előadásai, A liturgia szelleme című kiváló liturgikus teológiai munkája, valamint az említett Summorum Pontificum engedménye (rendes és rendkívüli forma) – kétségtelenül sokakat felbátorított a pápa által azonban nem akart lépések megtételére. Pedig ő az utóbbi idők pápáit és a II. Vatikáni Zsinatot  nem elismerőket akarta visszavezetni a római katolikus egyházba, valamint bizonyos apróbb módosításokkal gazdagítani a novus ordót (különben ő mostanság is ezt az „új” formát végzi naponta és nem a trientit). Ilyenek voltak a feszület és a tabernákulum középre helyezése, a régi hátsó oltárok bizonyos helyeken való hasznosítása stb.

Ferenc pápa újabb döntése, hogy a katolikus egyház római rítusában egyetlen lex orandi létezik és nem kettő, a katolikus egyházban kívánatos rendet szolgálja.

Ettől még bizonyos feltételek teljesülése esetén tovább élhet, művelhető a régi rítus, amennyiben elfogadják hívei a pápák tanításait és a II. Vatikáni Zsinat  döntéseit. Erről szól az új motu proprio.

Biztos, hogy a katolikus egyház élő liturgiája állandóan fejlődik, alakul, nem merevedhet meg (még a keleti egyház liturgiája is bizonyos módosításokon ment/megy át, ha nem is olyan nagy jelentőségűeken, mint a római rítusban 1970-nel, az új Misekönyv megjelenésével történt). Bízunk benne, hogy az új boldogok, szentek ünnepei a mise és a zsolozsma szövegeinek megszületésével, kisebb korrekciókkal tovább fog gazdagodni az Anyaszentegyház istentisztelete! Kétségtelen, hogy az új misekönyv és olvasmányos könyvek háromszor olyan vastagok, mint a korábbiak, azaz a régi, ősi kincsekből többet merítettek és tettek közkinccsé, mint a trienti Misszálé…

Összegezve: a cikk minden pozitív meglátása ellenére sajnos nem előremutat, hanem a pápai döntést „gyömöszölésként” beállító, ami kevésbé szolgálja a római katolikus egyházban a liturgia terén is nagyon kívánatos egyetértést.

 Nyitókép: Raffaello: Az oltáriszentség disputája, Vatikáni Múzeum, Róma.